|
A
végrendelet
A fõuri kör diszépületén
Zászló bejelent nagy gyászt feketén:
Hogy sírhat a nemzet, mert ime holt,
Ki köztük a jobbak egyike volt.
A nagy ur után se kicsi, se nagy.
Vajh ennyi vagyont ugyan kire
hagy?
Bizonnyal urává teszi e hont,
Hiszen õ a jobbak egyike volt.
Elõveszik a
végrendeletét.
Szabályszerü az, rá ütve pecsét.
Sugallta nyugodt órán hideg ész,
Tanuk elõtt. Csak két sor az egész.
Forgatja a
jegyzõ a levelet.
Nem volna egyéb? az nem lehet!
Fürkészi papirját ablakon át.
De többet ugyan nagyitón se lát.
„Amelyben a
rókát kergettem én”
- Kárminnal irott pézsmás levelén
Ez villog elõ, mint Mene Tekel -:
„Vörös frakkomban temessetek el.”
És ezzel vége; se több, se kevesb.
Szegény haza testén ezernyi seb
Fölsajg ujolag, alig födi rongy,
Rángatja sok éhes, árva poronty.
Igy õ a
nemes, a dús, a dicsõ.
Utána özönvíz - bánja is õ!
A frakk, a vörös frakk, s benne maga -
Egyetlen, utolsó gondolata.
Mig új Európát rázza kacaj,
Itt honfi-kebelbõl nem fogy a jaj.
Ajkába harap Budán a király,
Kör tagjai mondják: „Ah, zseniál!”
|