Nyári les

Immár a hegyélen száll le a nap.
Fák árnyai nyúlnak elõre.
Rejtek sürübõl most indul a vad
Ki, párja után, legelõre.

Most egybe az erdõ, mint a pokol
Rémmel telik el, besötétül.
Mint síri lehellet, száll a bagoly,
Káprázat a lég denevértül.

Bus éji királyné, fénymezü hold
Ül trónra, lenézve merengõn.
Ébrednek a lelkek, mozdul a lomb.
Lovagolnak az árnyak a szellõn.

Víg torku rigó most bujva elül.
Ökrészfiu füttyöt eresztget.
Tévedt utazó bolygván egyedül,
Bezzeg veti most a keresztet.

De az ördögtõl sem fél a vadász,
Õ egymaga áll ki merészen.
Némán egerész, neszelve vigyáz,
Nem ötlik-e vad ki a résen?

Rí a csalogány, - ott valami jár...
Hah végre, szerencse... talántán...
Ugy ám... de elugrik az õz, mi kár!
Hogy a mennykõ szántson a hátán:

Ott jár a dezentor, félve kitér
Elõle parasztgyerek, asszony;
Szegénybe’ pedig meg-megfagy a vér,
Ha zörren a szél a haraszton...