|
De
profundis
Mint az árva
holt anyára,
Úgy borulok rád, hazám.
Hideg vagy, fekete, sárga;
Alszol-e, vagy valahára
Meg vagy halva igazán?
A csatában
el nem estél,
Csak leraktad fegyvered.
Jó sokáig szenderegtél;
Halkan álmodban beszéltél,
Látva fényes képeket
Eljövendõ nagy napokról...
„Leszen úgy, mint régen volt.”
Vagy talán már nem is alszol,
Csak pihensz, vársz, hallgatózol,
Hogy ki híved, árulód?
Fiaid már vetkõztetnek,
Osztoznak ruháidon.
„Ez az enyim, ez a tied”
S e fölött hogy verekednek! -
Vagy talán én álmodom?
Neked éltem, érted éltem,
Önfeledten, igazán.
Ami tûz, láng volt szivemben,
Oltárodon elégettem;
Mindenem föláldozám.
Jutalmul mást nem kivánva:
A te dicsõségedet.
Szenvedésem mind nem fájna;
A csalódás, hogy hiába!
Õrüléssel fenyeget.
A nagyobbak, erõsebbek
Tõled eltaszítanak.
Álomporral hintegetnek,
Altató dalt zengedeznek.
Hogy ne halljad hangomat.
Kétségbeesett
örjöngõ
Sikolyával költelek.
Félek, minden órán késõ...
Kapzsi, éhes, prédalesõ
Banda élve eltemet.
Még azt
mondják, hazudozzák,
Hogy magadnak gyönge vagy.
De ha kell harcolni másért,
Szolgai liberiáért -
Erõd óriási, nagy!
Önjavadra
semmid sincsen.
Idegennek telivér.
Meztelen vagy, mint az isten,
Kinek testét eszik itten,
És a papja mind kövér.
De mig élek, én remélek,
Hiszem az istenemet;
Leszáll az a keresztfáról,
S újra egyszer elkorbácsol
Templomábul titeket.
- És ha meghalsz, ha csalódom,
S szellemed elköltözött:
Tetemeden, koporsódon
Mint a féreg, nem rágódom,
Ott halok tested fölött,
Megkövülve, mindörökre,
Aeolhangu sírjeled...
Zengve õs dicsõségedrõl,
Legalább a feledéstõl
Megmentem hired, neved...
|