Az elsõ

Egyszer, vadász-asztal körül,
Hol tréfa, élc közt folynak percek,
Eggyé kerül véletlenül
Sok fejedelmi vérü herceg.

Nagy házak sarja és komák mind,
Bár trónjuk másfelé ragyog.
Leülnének, ám a bolond int:
„Hohó! de melyitek nagyobb?”

Terítve dúsan, ékesen,
Mint ez magától értetõdik.
De éhesen bár, sebtiben
Kell dönteni, ki ül elõl itt?

„Hát - szól az egyik kérkedõn -,
Az én családom a legrégibb.
Király volt õsöm, még midõn
Csatlósok voltak a tiéid.”

Szomszédja spleenes gõggel ásít:
„Ki úr a legtöbb nép fölött?”
Dörmögve vágja rá a másik:
„Egy tagba nálam több a föld.”

Így árverelnek egyre-másra,
És már elhûlne a leves,
Mert már csak éppen egy van hátra,
De szólni már most ez se rest.

„Szó, ami szó, csak teremtmények,
Jött-mentek vagytok jó urak.
Nektek fölmondnak mint cselédnek,
Mint a ruhát fölváltanak.

Sok népetek, nagy földetek;
De megvolt már elõbb, s úgy látom,
El is lehet nélkületek,
Ha megunva a járom.

Ám a dolog fordítva nálam.
Amelyen én uralkodom,
- Ez a különbség köztünk - házam
Szülötte az egyuralom.

Népek tejútját egyedûl
Tartjuk, mint Atlasz az eget.
Házam nélkül úgy szétrepül,
Mint az anyányi verebek.”

Összenéz a víg komaság;
Ez a beszéd sehogy se dõre,
A legidõsebb fölkiált:
„Öcsém, kerülj elõre”.