A
legszebbnek
Szép nyári éj. A parkban ültünk.
A mennybolt ragyogott fölöttünk.
Sürû jegenyesor, platán
Csoport nézett le ránk középen,
Nyugalma, csöndje fönségében
Sötéten, mint a Notredame.
Az égi tündöklõ betûkben
Sokáig némán elmerülten
Kutattuk sorsunk titkait.
Hogy vaj mi rend, mi törvény ottan,
Az-e, vagy más a csillagokban,
Mint ami itt uralkodik?
Elmélkedénk a távolságról,
Amelyrõl a számtudomány szól
Dadogva, míglen elakad,
Mint gyermek, ki az éjszakába
Csodás, kisértõ rémet látva,
Ajkára fagynak a szavak.
Szédítõ mélyein az ûrnek
Parányi emberértelmünket
Erõltetõk, - mi haszna van?!
Minél tovább elévelõdtünk,
Annál sötétebb lett köröttünk,
Ijesztõbb a határtalan!
Míg végre aztán észre jõve,
Szemedbe néztem eltünõdve,
S a kérdés egybe oldva lõn,
Minden világos lett elõttem.
Ez egyetemes kis tükörben
Láttam, mi írva odafönn.
Különbözõ csupán a méret,
Nagyban, kicsinyben a ledérnek
Áll a világ, most már tudom!
Az égen, földön egy a végzet.
Állhatlanok szedik a mézet;
A híveké a fájdalom.
Ha majd akik bübájaidnak
Üdvözitõ fényébõl ittak,
Rég elfeledt a léha had;
Kinek elérhetlen vagy, messze,
Lelkében mint halhatlan eszme
Emléked él és fönnmarad.
Ez a
világi sor! Ha egyszer
Elmult, kihajt egy-egy naprendszer
És udvarának keretén
Boldog, kegyelt holdak csoportja,
Akikre lángját pazarolta,
Függnek kihülten, feketén;
Hová egy eltévedt sugára
Az ég egy árva csillagára
Reménytelen, késõn hatott:
Az a sugár e mérhetetlen
Távol bolyongó égitesten
Még azután soká ragyog...
|