1888

Tünemények

Puszták örök lakója néha lát
Feje fölött, tündöklõ légen át,
Vonulni egy különös madarat
Minõt nem látott még ez ég alatt.

Jó ismerõse mind amennyi van
Erdõkön, lápok ingoványiban,
Egyszerre kitalálja név szerint,
Melyik mi fajta, hogyha rátekint.

De ezt az egyet - ezt nem látta még.
Sovány kiváncsin lesi, várja rég,
Hogyha fölötte újra elhalad,
Megnézi jobban, megcsodálja majd.

És várja, várja sok, sok ideig,
Mig maga is beléöregedik.
Hó a szakálla már, gyér fürtje len,
- Az a madár többé meg nem jelen.

Eszébe jut, álmában látja még;
Nincs lelke tükrén már csak ez a kép.
S végpercein, midõn már szinte holt,
Csak akkor tudja meg, mi ritka volt.

                   *

A költõnek, ti többi emberek,
Emelni szobrot ne siessetek.
Mert úgy lehet, még áll a büszke emlék,
Midõn dalát már régen elfeledték...

Halhatlanok birája az idõ.
Csak akkor tudjátok meg, hogy mi õ,
Ha elmerültek hosszu századok,
S hozzá hasonlót még nem láttatok...