|
A
meyerlingi halott
I
Egy királyfi, szép, jó, kedves,
Eszményképe ifjuságnak,
Aminõt olykor szerelmes
Szûzek álmaikban látnak...
Ép, erõs testben, lélekben.
Leventék virága, éke.
Sok nagy ország, nép egyetlen
Reménysége, büszkesége.
Ami drága e világon,
Mit kivánhat epedõ szem,
Ami sok másnak csak álom:
Bírja mind valóban, bõven.
Szép fiatal felesége
Szende, mint husvéti bárány.
Egy kis lány repes feléje,
Angyal, templomok oltárán.
Gazdagsága
mérhetetlen.
Fellegvára, palotája
Édeni kert közepében
Annyi, hogy se szere száma.
Ott az arany, ékszer, gyöngysor,
A sok gyémánt szemfényvesztõn
Úgy hever, mint jó terméskor
A vadalma, tilos erdõn.
Ott a koronák csoportja,
Bûvös fényt lövellve szerte.
Ha tizenkét feje volna,
Jutna egy-egy mindegyikre.
Látva ezt, fájón, merengõn
Hajh mi sokan elgondolják:
Van bizony, van itt e földön -
Nem mese a tündérország.
S ennyi kincsnek, földi jónak,
Dicsõségnek öröklõje,
- Ó, csodája szörnyü sorsnak! -
Halva fekszik ím, megölve.
Halva
fekszik a királyfi;
Öngolyója fúrja testét.
Népek vándorolnak látni,
Hogy valóban elhihessék.
Ó, csak jertek is, csak jertek,
Nézzétek meg e koporsót,
Dús, szegény, aggastyán, gyermek,
Világbölcsek és tudósok;
Megtanulni, megkönnyezni,
Hogy mi hát e földi élet?!
Van-e sír, hol dics, fény, ennyi
Összeomlott, semmivé lett?
S jertek ide sorba mind ti,
A haláltól kik irtóztok,
És aztán nevessétek ki
E kimerült vén birkózót,
Aki itten eljátszotta
Legmerészebb mutatványát;
Kinek eztán a kunyhókba
Hanyatlását csak kacagják...
Nézzetek e hamvvederre
És ha jön a végsõ óra,
Jusson e kép eszetekbe
S haljatok meg mosolyogva...
II
Egy nagy név, utána pontnak
Egy golyó, és ezzel vége.
Ennyi áll majd írva rólad
A történetek könyvébe.
De azért
nem léssz feledve.
Csak dohos sírbolt a könyvtár.
Múmiát rejt pergamenje.
Szebb, dicsõbb sor, ami rád vár.
Hogy
kifosztva egy félszázad,
Hadd sirassa a történet
Veszteségét a világnak -
De te örvendj a cserének.
Szárnyain
tündérregének
Neved a földet bejárja.
Rólad zúg majd a szeleknek
Méla bánatos hárfája.
Költõk énekelnek rólad
Versenyezve váltig, dalban,
S akit emleget dalnok-lant,
Az igazi halhatatlan.
Boltozatos
titkos erdõ
Halkan csörrenõ patakja
Zengedez majd rejtelmedrõl
Szaggatott hangon, zokogva.
Arató
lányok, legények
Hazamenve éjszakára,
Adogatják át regényed
Unokáról unokákra,
Mialatt a
nyári égen
Hallgatózó csillagoknak
Reszketeg szelíd fényében;
Nagy, nehéz könnyek ragyognak.
Várak
omlanak, bedõlnek
Koronás fejek kriptái;
A rege még szól felõled:
„Egyszer volt egy szép királyfi,
Kinek ágyát
rózsakelyhek
S líliomokból vetették;
Kinek oly korán meg kellett
Halni, mert nagyon szerették”...
|