Borongás

A szél odakünn birkózik a fákkal,
És zörgeti, rázza az ablakot.
Itt benn a falon egyhangú zajával
Az örök idõ halk lépte kopog.
Lép erre egyet, lép egyet amarra,
És tolja odább a percmutatót,
Míg teljes a kör; aztán üt az óra,
És kezdi, ahol végzé, ugyanott.

A szél odakünn dúl-fúl szakadatlan;
Sebes esõ veri a födelet.
Mint nyáj, ha komondor ûzi avarban,
Szaladoznak a hamvas fellegek,
Egymásra nyomulva, eltünedezve,
Mint lelkemen át a gondolatok...
És nézem az ingát, hallgatom egyre,
Nem szólal-e benne egy nagy titok?

Szirmok, levelek röpködnek a légben.
Körtáncban az élet és a halál.
S e nagy mindenség végtelenében
Soha egyenlõ két gyönge füszál!
Végkép elenyészõk csak mi vagyunk hát?
Jár, jár az idõ és mégse halad,
Csak tolja muló létünk mutatóját,
S lejárja, de õ maga helybe marad.

Viódik a fény a homállyal az erdõn.
Egy percnyi derût vált hosszu ború.
Sikoltva a szél üzenget a kürtõn;
Akár a kuvikhang, oly szomorú!
E földi világon, fellegeken túl
Halhatlan az, ami soha nem él.
Mi lett, született, mind eltünik, elmúl;
Ember, fû, virág; árnyék, falevél...

A szél odakünn birkózik a fákkal,
És zörgeti, rázza az ablakot.
Itt benn a falon egyhangu zajával
Az örök idõ halk lépte kopog.
Lép erre egyet, lép egyet amarra,
És tolja odább a percmutatót,
Míg teljes a kör; aztán üt az óra,
És kezdi megint, hol hagyta, amott...