A szomorú körutas

Egyiptom, Líbia csodái,
A Péter és Pál kupolái,
A karnaki romok alatt
Hideg közönnyel elhalad.
Mindezeket megnézni „chic”,
De megteheti mindegyik,
Kinél sok a pénz, a vagyon,
És neki sok van, sok nagyon.

Saját hajó a tengeren,
A szárazon külön vonat.
Ét-háló-társalgó terem,
Mint világfürdõkön divat.
Orvos, szakács, gépész, hajós,
Bohóc és gyóntató barát,
Tolmács, hierogliftudós
Kisérik a világon át.

Már láta mindent, ami nagy,
Hegyet, havast, gót templomot,
Mit emberkézzel emberagy
S az õs természet alkotott.
Mindez mit ér? Semmit sem ér.
Csak unalom, teher neki.
Sovárg a közönségesért,
A nagyság átka kergeti.

Õt bántja a világ szeme,
Mely mindenünnen rátapad.
A bámulat, a hír szele,
Amerre útján elhalad.
Nem tanulmány, nem látomány,
Nem kéjút, amit élvez õ,
Nem járni új kaland után;
A célja ép ellenkezõ.

Nem a tudásnak szomja bántja,
Hajh! bár a tenger bõsz viharja,
A rohanó mozdonykerék,
A recsegõ hajói gép
Ki tudná rázni mind együtt,
Mi elméjében összegyûlt!

Kegyetlen vámpír a tudás!
Telhetlen szíja véredet,
És annál kétkedõbb Tamás,
Amennyivel többet bevett.

Feledni, elrejtõzni messze,
Zord, laktalan vad tájakon,
Hol semmi emlék ne jelezze,
Mi megsebezte egykoron.
Az ismeretlenség homálya
Sajgó szivére volna ír,
De hát elõtte jár s utána
Nyomában mindenütt a hír.

Világraszóló hír dicsfénye,
Mit annyian áhítanak,
Az már családja öröksége,
Mely egy nagy õs névhöz tapad.
Miért népek csatáztak, haltak,
Több mint egy fél évezredig,
Neki teher már a magas rang,
Nyomasztja, ránehezedik.
Ha minden, ami üdvöt ad,
Mit emberek óhajtanak,
Hír, fény, dicsõség, rang, vagyon,
Együtt mind bõven, gazdagon:
Mindez mit ér, ha fáj neki?
Szivét csak jobban égeti
A gondolat, hogy hasztalan,
Ez neki mind hiába van.

Selyem, biborfény jól mutatja
Hatalmas, hõsi alkatát,
De elborult lélek bánatja
Csal láthatóbb lesz azon át.

Útján a szomszéd fejedelmek
Küldöttei ha megjelennek;
A bámuló tömeg ha várja
A lobogódíszes határba:
Mind hasztalan! bár fáj neki,
De nem mehet, nem teheti;
Kitér elõlük, más utat vált,
És szép fejét búsan lehajtva,
Magában halkan mondogatja:
„Jó emberek, ah hogyha tudnák...”
De itten azután egyszerre
Elhallgat, mintha megrettenne,
Hogy megjelen a gondolat,
A szörnyû rémkép, mely miatt
Földönfutó lett, mely elül
Barangolással menekül,
Nem kedvtelésbõl örömest,
De csak ha elfáradt a test,
Ha kimerült, ilyen nagy áron,
Borul szemére enyhe álom.

„Mi ünnepély, hivalgó pompa!”
- Gondolja - nézve a távolba.
„Levegõ, levegõ kell nekem,
A tengeren, a hegyeken...”

Bár únja már, gyülöli mind,
Mint ellenségeket tekint
Mindent, mi nagy, fényes, magas,
A csillogó víz, a havas,
Emlékek, városok, romok,
Kéjpaloták, mind megunott,
Átolvasott könyv már neki -
Csak az alacsonyt szereti.
Az alacsony, a közönséges,
Minden, mi egyszerû, szegényes,
Ah ez az, amiért eped,
Az egyedüli élvezet.
Mert ismeretlen, új elõtte,
Ez a paradicsom gyümölcse,
De mint az éden kapujánál,
Im itt is egy arkangyal õrt áll.
A magas rang, legmagasabb,
Szól tiltakozva: „nem szabad”.

Csak álruhás inkognitóban
Mulathat olykor a tilosban.
Pusztán, vadonban egyedül
Bolyongva néha sikerül
Megcsalni a törvényeket,
Miket szeszélye sérteget.

Igen, ha csöndes völgy ölébõl
Erdõs hegyoldal rejtekébõl
Országutaktól félre, távol
A kapzsi, lármás nagy világtól,
Lakása egy erdésznek,
Mint nyájas föcskefészek,
Lombok közül kikandikál:
Elbámul ott mindig, megáll,
És addig-addig, hogy betér.
A gazdát üdvözölve kér
Egy jó ital hideg vizet;
Azért királyilag fizet;
Mit látva gazda és cseléd
Alig találja a helyét,
És szivesen látott a vendég,
„Nem tudják, hogy kinek tiszteljék.”

„Nem tudják, hogy kinek tiszteljék!”
Ki boldogabb, mint õ, ezt hallva?
Bár a falon egy szörnyü fénykép
Az õ hasonmását mutatja.
De hát e jámborok hogy sejtsék
Azt a csodát, õrült szerencsét,
Hogy az van itt, az, aki ottan
Babér között, koszoruzottan...
Az volna itt, egy földi Isten?
Nem, nem, csak nem kell megijedni,
Nem fogja itt ismerni senki.
Marad bizonnyal ismeretlen.
Betelve vágya... Nosza hát már
Bátran, vigan, szabad a vásár.

Most õ is ember, mint a többi,
Egy közönséges útas, „földi”...
Kirugva a világ alóla;
Ország-világra semmi gondja.
Kezet fog a jó házi néppel
És a lakásban szerte nézdel,
Mély áhitattal, mozdulatlan,
Olyan malasztos hangulatban,
Hogy szinte csuklik már a térde,
Legott omolni a középre
Könnyülten, bûnbánón, zokogva
Mint egy vezeklõ a templomba...

Mert templom ez, úgy érzi itten;
Sugdossa azt körülte minden;
Az egyszerûség, mély alázat,
A béke, csöndesség pompája,
Mártír szegénység glóriája
Avatja szentté e kis házat.

A mérhetetlen szörnyü távol
Ama körök magaslatától,
Amelyben õ élt, élni fog,
Hol éj-nap minden úgy ragyog...
E szédítõ, csodás ellentét
Meghatja elmerengõ lelkét.

És gondolataiba mélyed:
Hogy ím hát ember itt is élhet!
Ez alacsony, kicsiny szobában,
A társaságtól félre, dugva
E temetõi néma zugba;
Hírnévtelen, örök homályban
E füstös gerendák alatt...
S ki tudja, nem-e boldogabb.
Mint sokan ott, hol annyi csáb van,
A Himalája magasságban,
Hol elvégzõdik a világ,
Honnan se föllebb, se tovább;
Kezdõdik a nagy ûr, a semmi,
Lehet csak esni, nagyot esni...

De már tovább nem tépelõdik.
Mert már ha így van, mostan õ itt
A helyzetet kizsákmányolja.
A kisszerûben most van módja,
Most itten õ a szegénységben
Kedvére duskál, kéjeleg.
Tanulmányozza voltaképen
- Mi neki úgyis kötelesség,
Bár tette volna már régesrég -
Az érdekes népéletet.
A házi néppel szóba állva,
Kiváncsi rá, minõ lehet
Ez egyszerû õs emberek
Tudása, érzelemvilága?
Kérdez, felelget, és im látja,
Hogy ami nyers: erõ van benne,
Bár tanulatlan, szûz az elme,
Ködös tanoktól érintetlen,
Pihent, nyugalmas, józan, ép,
Kevés, de neki jó, elég.
Bár együgyûk, de épen abban
Talál szokatlan kellemet,
És megtörténik a hallatlan,
Jóságos ég! hogy õ nevet.

Majd azután gondol nagyot,
Az hogy parányit, alacsonyt.
Elképzeli, ha kerülõnek
Szegõdne el, hogy élne õ meg?
Ám lássa hát, nehéz a munka?
Az udvaron, hol ép a szolga
Tuskót, csomósat hasogat szét,
Kezébe fogja a nagy fejszét,
Nekihuzódoz, nagyokat vág,
Úgy széthasít legvastagabb fát,
Hogy messze lódul két darabja,
Az egyik erre, másik arra.
Aprózza a hasábot, rõzsét,
De nem soká tart a dicsõség -
Kifárad: ámde nem hiába:
Sovány ebédjét megszolgálta,
Amelyhöz épen most beintik;
És ó, csodák csodája, ízlik!
És ami fõ, ó, boldog éj,
Utána alszik, mint a téj,
Mint a kidöntött szálfa, télen,
Hó szemfödéllel betakarva,
Mély csöndü erdõ közepében;
Nem álmodik, mi sem zavarja.

Folytatva útját a vidéken,
Mindenfelé ellátogat.
Országút mellett, faluvégen
Lát sátoros cigányokat.
Az apjuk épen üstöt foltoz;
Körülte mennyi a gyerek!
Kisebb, nagyobb, egész sereg,
Akár az orgonán a síp.
Mind meztelen, de mind ugrándoz
Fürgén, vidáman, mint a csík.
És kérdve tõle, hogy mit gondol,
Nem-e sok is már ez a jóból?
A dáde könnyedén feleli: „hát
Kire maradna ez a nagy világ?”

Majd másszor, hogy kimenekül
Sötét, komor hegyek közül,
A délibábos pusztán járva
Akad megint ujabb csudára.
Nagy tábla kukorica szélén
Emelkedett kis bucka élén,
Mereven áll, mint a cövek.
Noha pedig már jó öreg,
Egy kis zömök, mándlis paraszt.
Bajusza majdnem egy araszt.
Tekintete parancsoló.
Tüskés szemöldöke alól
Két héja szem villog, ragyog.
Kezébe furkós somfabot,
Amellyel fenyegetve int,
Ha valaki közeledik
S átlépve a birodalom,
Ahol övé az uralom.
Vajon ki itten e hatalmas õsz?
Ki volna más? - a kukoricacsõsz.
Kunyhója száraz kukoricaszár,
A nyári szellõ rajta ki s be jár.
Lencsés cseréppipája a fogán,
Tarisznya, benne kostök, vad, mokány
Kapadohány, de hát ez köll neki,
Szunyog raját ez messze kergeti.
Egy megviselt szûr, cifraságtalan,
No még meg aztán, ami rajta van,
Mindössze ennyi, mi övé, a kincs.
Ezenkívül csak egy kutyája sincs.
Elõtte a parázsban, hamuba
Új kukorica cséve, burgonya,
Ma ettõl, holnap attól - van elég,
Szûk bére mellett ez a „járulék”.
Hozzá bicsakra tûzve süt szalonnát.
A szomszéd csordakútról oltja szomját.
Nagy néha egy ital bor is kerül
(Ajándékképen, mellyel hébe-hóba
Meg-megveszik, ez a világnak sorja!)
Így éldegél õ itten egyedül,
Szélben, viharban, forró napon át,
Elégedetten, mindig egyaránt.

Ez embert nézi s nem fogy a csudája.
Mi nagyszerûség a kicsinyszerûben!
Egy mikroszkóp világ a gombostûben!
Vajjon napestig itt egyhelyben állva
Mit gondol össze-vissza? - kérdi tõle.
„Hát semmit” - ennyi rá a felelet.
(Nem sok, de több mégsem lehet,
Mert kell-e több: nem félni attól
Hogy megõrülhet - gondolattól?)
Eszébe jut Nagy Sándor. A hiú!
És elmerülve mélyen, ifiú
Szemében egy szemérmes könny remeg
S gondolja: „Az vagyok, aki vagyok,
A föld kerekségén a legnagyobb,
De Isten látja síró lelkemet,
Azt elcserélném, szõrért szõrt, veled.”
S hogy még kivenne többet is belõle,
Biztatja, vajha kivánsága van,
Akármi, mondja bátran, kérje tõle,
Õ teljesíti egybe... Hasztalan!
Mintegy kikelve kissé önmagábul,
Gondolkozik, a semmiségbe bámul,
S a felelet megint csak az elébbi:
„Mi kéne! Hát mi kéne? Semmi!”

Egy ember, akinek nincs semmije,
És mindazáltal semmi vágya nincs!
Övé talán a föld, azt véli-e,
És rajta minden, ami drága kincs?
És kettejük közül, menykõbe, hát
E rongyos emberé a nagy világ?

Im hát most eljutott az alsó végre.
A kisszerü, alanti is ki van merítve.
Nincs mit kutatni már tovább,
Ismerve mind két szélén a világ
Ezentul még unottabb, üresebb.
Szivében egy legujabb, üde seb.
Mi béke, csönd itt lenn a mélyben!
Mi nyugalom, acélos idegek!
A lélek nem háborg magával, épen
Csak az övé gyógyíthatlan, beteg!
Agyában egy bõsz, átkos gondolat
Az õrület hazug, képzelt veszélye
Fészkelte el magát, megy véle,
S e mérges vad darázs el nem marad,
Átalkodottul egyre ott donogva
Ijeszti el, nem ismert távolokba.

Hát menni kell, fáradni untalan,
Bolyongnia, mint Ahasvérnek,
S jó még, ha egy - sötét - vigasza van:
Hogy napjai majd egyszer véget érnek...
És akkor aztán, majd valamikor,
Ha leomoltak várak, templomok,
Fölszántva kripták, elfeledt romok,
És a profán szél mindent összehord;
Ha az idõ, enyészet, a halál
Diadalútján minden elvegyül:
Hamvában is majd akkor egyesül
A kukoricacsõsz és a - király...