|
Búcsú
a naptól
Oh fényes ég, oh, tündöklõ nap!
Itt hagyva életet, világot,
Van itt sok szép, sok jó, mitõl majd
Megválni igazán sajnálok.
Szép a
leány; a szûznek csókja
Édes lehet kimondhatatlan.
De savanyu fürt, ha a róka
Szegény és módja nincsen abban.
Mert nincs
e földön semmi ingyen.
Az élet adva uzsorára.
A gazdagé a jóbul minden.
Szegénynek nincsen ifjusága.
S nem
elveszítni, ami megvolt,
- Hisz végre elmúl minden egykor, -
De el nem érni a legfõbb jót,
Ez itten a legszomorúbb sor.
És ez volt
enyim is. Csalódtam,
Mert ami földi, jobbnak hittem,
És szebbnek láttam, mint valóban -
Aztán szerettem, önfeledten.
Úgy tettem,
mint te. Szórtam lángom
Mindenfelé, körös-körültem.
A kiadás volt boldogságom;
A bevétellel nem törõdtem.
De te, ha
emberek megcsaltak,
Keserüségem enyhitetted.
Felhõimet megaranyoztad.
Egedet én láttam legszebbnek.
Én benned
éltem, és te bennem.
Te úgy néztél rám, bármi ére,
Mint édes anya az ölében
Reá mosolygó kisdedére.
S láthattad
arcod tisztábban, mint
Tengerszemében a Kárpátnak,
Amelybe nyári éjszakánkint
Szûz csillagok förödni járnak.
Te nekem a tündérországot
Mutattad erdõben, mezõben.
Oh, hogy szemembõl e sugárod
Maholnap elfogy, tova röppen...!
Mi szép a
föld! Van sok jó itten.
Egy epreért a zöld vágásnak
Nagy istenek álöltözetben,
Ismeretlenben le-leszállnak.
És mégsem a
halál, nem a vég
- Hisz ebben még vigasztalás van -
A szûk sír éje szörnyû. Lennék
Halott, csak szabadban, fényárban...
Van
fájdalom a gondolatban:
Itt hagyni e virágos völgyet.
Oh, mi nagyobb, hasonlíthatlan:
Hogy tégedet nem látlak többet!
De hát
eltûnni a nagy éjben,
Mindennél, ami él, a vég ez.
Mennem kell, ahová megy minden;
Ahol csöndes, hideg, sötét lesz...
Dicsõ nap a
fölséges égen
Takard el akkor fénydús képed!
Eltört a kis tükör, amelyben
Magadat oly kedvtelve nézted...
|