|
Est-harang
Ha a halálban nincsen semmi;
Ha abban nincs idõ, jövendõ:
A sírlakó nem tudja, mennyi
Ezer vagy milliom esztendõ...
Talán,
talán... de hajh, úgy tetszik,
Idõnek lenni kellett mindég.
És ha igen, hol voltam eddig?
Hisz maga a mult egy öröklét!
S egyszer se ebben, valaha, én?
Ha az idõben nincsen kezdet,
A hangya elme, pillanatlény
Egy öröklétre emlékezhet?
E szüntelen keveredésben
Ne ismétlõdnék soha semmi?
Sorskeréknek, ha vége nincsen
Egy száma többször nem jöhet ki?
Igen, ha a mérhetlen ûrben
Határa volna az anyagnak!
De tér, idõ egyként végetlen,
Egymáson õk ki nem foghatnak...
A végtelenség oceánja
Soha ki nem fogy az anyagból.
Idõ garatra egyre hányja
A habarékot más-más habból...
...Bus, õszi este, istent keresve
Mardosva bõsz gondolatoktul,
Amint bolyongok kétségbeesve,
A nagy öreg harang megkondul.
Vízben fuldokló a szalmaszálhoz
Ha már sehol menekvést nem lát:
Kapkodok én is már fûhöz-fához,
Hogy hátha kételyemre írt ád.
Mint óriási kõvé vált hárfa,
Ugy átrezeg, úgy zöng a templom.
Izzó fejemmel hideg falára
Hajolva, mélán hallgatózom.
De mint
üres, száraz kagylóban,
Mit kivetett a hullám régen,
Amit a tenger súg-búg halkan,
Csak aeolhang, megérthetetlen:
Az ég se válaszol kértemre.
Egy hang, olyan bús, mint a többi,
Csak hajtogatja, hörgi egyre:
„Semmit se tudni, mit se tudni.”
Nem kell,
vagy nem lehet? hogy értsem?
Földrõl vagy égbõl e sugallat?
Vád vagy panasz? Hiába kérdem.
Azzal felel, hogy ép elhallgat.
De a
lélekharang ijedve
Csendül s a kétkedõket inti
Sürgetve, buzgón, lelkendezve:
„Mindent elhinni, mindent hinni.”
...Hát
hasztalan, hiába minden!
Léted, világod titka zárva.
Magadra vagy hagyatva itten,
Kitett lelenc, apátlan árva.
Szülõd
elõled elrejtõzik.
Szégyenli tán magát miattad?
Vagy ebbe tán az intés rejlik:
Légy ura, istene magadnak.
A feneketlen sötétségbe
Tudj beugorni készen, bátran.
Ha õ csodás az öröklétben,
Légy nagyszerû te a halálban...!
Szeresd a szépet, élj a jónak
Nem gyáva, babonás vakhitbõl,
De mert te igy tetszel magadnak,
Ez a te fönségedhöz illõ...
...Kifáradt, gyarló, véges elme!
Ha nem leled az örök titkot,
Fogadd el ezt, nyugodj meg benne,
Hogy ez a szebb, ez a neked jobb.
Bûvös, csodás, hõs szemeinkben
A romboló lángész a sátán,
De a teremtõ, áldó isten
Magának is jobb, boldogabb tán...
|