Hosszú éjjel

                I

Oh, te csodás, dicsõ természet!
Érthetlen földi hangyaésznek -
Méhedbe látni lehetetlen,
De épp ez ûzi, hajtja lelkem.

Bánt a homály és nem hágy békét,
Keresni a dolgoknak végét,
Ha túl a szent, a szûzi fátylon
Lehetne még valamit látnom!

Amit nem látott még a többi
Halandó, tépelõdõ földi.
Ha már nem is érthetlek téged -
De mi vagyok én? mi a lélek?

Oh, mert közelg épp a nagy óra!
Már készülõdik búcsuzóra,
Testbõl a lélek válni készül,
Mint kard kiröppen hüvelyébül.

Csodák csodája, tündérjáték
Minden csalóka látszat, árnyék,
A roppant tömeg tehetetlen,
A lég, a puszta lég - a minden!

Oh, égbolt szörnyeteg nagysága,
Benne a földek sokasága,
Mint öntudatlan csecsemõje,
Úgy ring a légi anya-földbe.

Hol vége változó anyagnak,
Kezdõdik, ami meg nem halhat,
Az, aminek nem kell születni,
Elmulhat-e a lég? a semmi?

A Himmalaya tehetlen rög,
A lepke, mely fölötte röpköd,
Egy porszemét megmozdíthatja,
De õ tûr, el nem riaszthatja.

Anyagban nincs erõ, sem élet,
Mi hát a láthatatlan lélek?
A foghatlan, testetlen semmi,
Mely volt, van, s örökké fog lenni...

És hogyha így? Ki tudja? Hátha?
Mint örök mécs, leül halmára
S ott megmarad, ha meg nem halhat,
Örökké siró öntudatnak?

Siratni ezt a drága testet?
Amelybe, íme, férgek estek,
Holott elõbb még általjárta
Lobogva égõ kéjek lángja.

Siratni e siralmak völgyét,
Az éden sok titkos gyümölcsét,
Hol bûnbe esni olyan édes -
S jön a halál s egyszerre végez.

                II

Oh, hátha igy van, hátha úgy van?
Kétségbeejtõ borzadály,
Mi nem lehetséges még ottan
Határidon túl, oh, halál?

Vagy mégis tán nem volnál enyhébb,
Hogy azt se tudjuk, mi a jobb?
Mi rémítõbb, halál, öröklét?
Oh, hidd, amit a milliók.

Hisz úgyis mindig egy a vége -
A vak tudás kétségbeejt,
Megcsal, kinoz, a gyarló elme
Csak fest ijesztõ képeket.

Oh, hátha így, oh, hátha úgy van?
Kétségbeejtõ borzadály!
És még szörnyûbb is várhat ottan,
Határidon túl, oh, halál...