Második ének

Huszonöt éves kor - ékes tündérország,
Pillanatig tartó örökkévalóság!
(Avvagy multat, jelent s jövendõt feledni
Nem-e: egy idõre halhatatlan lenni?)

Színes buboréklánc, tele széllel, habbal,
Játszadozó égi forró sugarakkal,
Melyben egész világ - ég, föld tükrözõdik,
Míg egy hideg révén széttörvén - elömlik...

Dél világossága - melyben ugyan vannak
Árnyak is, de azok gyorsan elhaladnak:
Zöldfa árnya, hol víg madár szól az ágon,
És alatta édes, ragyogó az álom.

Tündér ifjuság! mi nagy a te hatalmad!
Sors, elemek dühe ki nem fog terajtad;
Víg madár! irígy kéz leráz egyik ágról,
Tova szállsz, és gúnyul vígabban danázol.

Ifju Béla herceg - balsors üldözöttje,
Kitagadott saját édes hazád földje;
Ország-világ lett a menedéked, - futva,
Az ég madarával egy konyhára jutva.

Pihenésed van az erdõk rejtekében,
Jobb sorú hol meg sem mér maradni épen;
Keresed sasként a mennyköves felhõket,
Hogy az embereknek nyilait kerüljed.

Élsz elejtett vaddal, erdei gyümölccsel,
Lelked élesedvén szigorú erkölccsel,
Vánkosod a pázsit, elfödnek az árnyak,
Álmaidhoz a szép csillagok lejárnak, -

És soha nem hallott csodálatos ének
Mellett mutogatnak sok tündéri képet;
Ezüst sziklavárnak ablakán királylyánt,
És alatta õrzõ tûzokádó sárkányt.

Rád mosolyg a szép lyány beszédes szemekkel,
És te szembeszállasz minden szörnyeteggel;
Egy szerencsés vágás - s a sárkány megölve,
S szívdobogvást indulsz a tündéri ölbe...

Egy perc, s benn is volnál - ah de minek bántnak?
Szólogatására öreg Hadonárnak
Ébredsz, - panaszkodva mondja az elõtted,
Vaskos öklöddel hogy jól tarkón ütötted;

De meg virad is már - lovak után indul,
Te nem akarsz kelni édes álmaidbul,
Fejedet lehajtod s átalunni vágynád -
Mi a java volna - álmod folytatását...

S folytatod, ha bár nem alva, félig ébren,
De meg újra itt van vén Hadonár épen,
Fölnyergelten a kész paripákkal, s nógat,
A pihent lovak is tombolnak, vihognak.

Te szilajon ülsz fel kényes paripádra,
Arany sarkantyúdat vágva oldalába...
S kielégítetlen fölingerelt lelked
Sebes rohanásban keres menedéket.

Elmarad utánad vén Hadonár messze,
„Ej, mi lelte már meg!” mondja lelkendezve;
S kitelhetõképen követ - fejcsóválva,
Hányja mokány lova, görbedez a háta...

- Nem volna-e égre fölkiáltó vétek
Ha boldogtalannak mondanálak téged?
Vaj mi e hívságos világ minden vesztett
Kincse - ifju lelked gazdagsága mellett!

Korona, királyi uralkodó pálca
Várt reád, mit a sors kezedrõl lejátsza, -
Igázzák meg véle a kerek világot,
Te nem adnád érte beteljesûlt álmod!

Énekes, virágos erdõ közepibe
Érsz, szerelmes léssz - de magad se t’od, kibe?
Szereted a feléd mosolygó világot, -
Szép leányt, menyecskét; - ellent, jó barátot!

Kiérsz a vadonbul, jársz virágos réten,
Falusi leányok jõnek az útszélen;
Lovad csillapitod, az meg mintha tudná
Mi a gondolatod - ágaskodik, ugrál.

Játszadozik szõrén déli nap sugára,
Kényeskedik és azt gondolja magába:
Hogy a fényes nap most magát nézi benne,
S örömében táncol a sugár mellette.

Néznek a leányok, ajkaikon elhal
A még eddig félig értett szerelemdal,
És nehéz sohajtást felejtenek rája:
„Vajha én lehetnék szíve bokrétája!”

Öreg Hadonárnak tétováz a szeme,
Pislog, mintha épen szálka volna benne,
Tolakodó könnyet rejteget alatta,
Másokon örvendve, önmagát siratva.

„Nincsen ily levente hetedhét országon, -
Hej miért is élni vénnek e világon!”
Így sohajt és el-elmaradozva hátul,
Hosszu verseket húz a fösvény kupábul.

Búra és örömre... különben a vénség
Búja s öröme közt nem nagy a különbség.
Megszokott már nála s otthonos a bánat,
Idegen és hideg az öröm, s csak fájhat.

A tele csutora az öreg dajkája,
Az egykorinál is édesebb a szája,
De talán még jobban szereti is annál,
Mert az elválasztó koma csak a halál.

Ivás után odaugrat Béla mellé,
S mert az a csatadalt fölöttébb kedvellé,
Bele kezd egy régi hagyományos dalba,
Illik a nótához töredezett hangja.

„Összetalálkoztak a Lék vize mellett;
Tenger volt a magyar, özönviz a német.
Valóságos özön - mert a Lék kiáradt,
Közepette a jól folytatott csatának.

Hej szegény magyar, de jó helyet találtál,
Ott le is feküdtél s ugyan ott is háltál, -
Virradatkor keltél - de nem paripádra,
Jó paripa a Lék, vérhabos a háta...

Elvitt a Dunáig, az meg átvett tõle,
Csöndes-lépve hozott a hazai földre;
De mitõl piroslik szõke Duna habja,
Hiszen oly fehérek akik úsznak rajta.

Mi növeszt virágot szõke Duna partján?
Özvegyen az asszony, a szeretõ árván,
Jár-kel ott és bár mégegyszer annyi volna,
Még is valamennyi sûrü könnye folyna.

Zúg a Duna habja oly szomorún, fájón:
»Nem maradunk ám mi e siralmas tájon,
Elmegyünk mi messze örök bujdosásra,
Világot ölelõ óperenciára.«

Halovány vitézek Duna piros habján,
Hallanak sohajtást Csepel sziget partján,
Meghasadoz a föld rája és megindul:
De nagy Árpád mégsem kelhet föl a sirbul!

Háromezer sátoralja magyar ember
Nem fér el a Dunán - de nagyobb a tenger!
Haragos vérüktõl felforr az gyakorta,
Föl a bosszuálló egekig hánykodva!”

Itten elakadt az öreg és leszállott,
Hogy megszorongassa a meglazult hámot,
Azután meg sokkal búsabb volt a nóta,
Hogysem elmondhatta volna egy húzomba.

„Szomorú és gyászos a te dalod, bátya,
Pedig ha van, ami a szivemet bántja,
- Így beszéle Béla - egy van a világon,
Nem tudok búsulni csupáncsak hazámon.

Pedig most a végzet - isten úgy akarta,
Nem én vagyok, aki segíthetne rajta;
Hanem majdha egykor - mint hiszem, remélem,
Isten e hon sorsát általadja nékem:

Akkor öreg, akkor ülj le ablakomnál,
S mint kisértetes szél düledezett romnál
Énekel zokogva a mulandóságról -
Mondj te nékem bús dalt, fájót, a hazáról...

Akkor talpra állítsd lelki szemeimben
Dicsõ hõseinket, kik elestek itten,
Hogy szent vérüket még éjen át is lássam,
S legyen vérem bosszút szomjuhozó lázban.

És országom sorsát soha ne mondd jónak,
Gondjairól én hogy soha le ne mondjak, -
Ám de addig légy víg; amely nem használhat,
Férfihoz nem illõ gyöngeség a bánat.”

És meghányva-vetve elejét, utóját,
Vén Hadonár helybe hagyta a mondókát;
És tünõdött, titkon örvendezve, ekkép:
„Vajmi bölcs egy ifjú - nagy király lehet még!”

És nyájas beszéd közt mentek, mendegéltek
Komlótermõ földjén a vitéz cseheknek.
Utazásuk nem volt kalandok hijával,
Viódtak idõvel, viharral, homállyal.

Hét egész nap jártak-keltek a cseh földön,
Boltozatos, titkos, rengeteg erdõkön.
Föl-fölcsörtetett egy megriadt vadállat,
S szelíd emberarcot kivánva se láttak.

Hetednap elértek egy rejtett tanyára,
Sötét völgye, melyet sziklasor bezára.
Melyek oldalán az ölelkezõ lombok,
Voltak altatódalt regélõ dorombok.

És a völgy csöndes volt, mint valami zárda,
Mintha a teremtõ a maga számára
Épitette volna, hova éjszakákon
Örök titkiról merengeni járjon.

Holdsugárnyi forrás szikla oldalából
Ezeret pördülve csöndesen aláfoly.
És leérve a völgy árnyas templomába,
Belecseveg a fák halk susogásába.

Monda volt, hogy aki erre tér, a vándor,
Meglepi egy nehéz gyönyörüségmámor.
Az egész világot, multat elfelejti,
És e völgy ölébõl nem tér vissza senki.

Hanem a valóság az volt a dologban,
Egy iszonyu bajnok élt a völgytorokban.
Rémületgerjesztõ képpel, szikla vállal,
Vállaira omló rengeteg hajával.

S ott, hol a fák árnya nappal is féléjjel,
S éjféltájban egy a pokol fenekével,
Szalmafödeles kis alacsony kunyhóban
Arany fürttel ékes ifju leányzó van,

Elmondjam-e, ne-é - már csak elbeszélem,
Béla is mivelhogy útba ejté épen. -
- A mezõ megtetszett öreg Hadonárnak,
Rája ereszté a fáradt paripákat.

És míg harapásuk ropogása mellett
Föl-fölpillogatva az öreg szendergett:
Nyugtalan lélekkel Béla meg azonba
- Hogy, s hogyan nem? csak betéved a kunyhóba

És meg volt lepetve, mert szomoruságot
Gyermekarcon annyit még sohase látott.
Szemében, mely könnytelt, mint a felleges ég,
Koldusvezetõnek látszik a reménység.

„Mondd, miért a bánat homlokodra írva,
Menyországa vesztett szemeid kisírva?”
Szelíd részvéthangon kérdi a leánytól,
Az pedig reája válaszképen így szól:

„Nagy oka van az én igaz bánatomnak,
Gazdag úr leánya voltam s elraboltak.
Fényes magas várban születtem, lakoztam,
Királyfi arája még gyerekkoromban.

Sólyommal vadásztam, midõn mint haramja
Egy szilaj lovag rám véletlen rohanva
Elkapott lovamról s három éjen által
Nyomtalan hegy-völgyön hurcolván magával,

Elhozott e zordon, sugaratlan völgyre
Elhervadni - sötét árny alatt - örökre.
Mert jaj, aki idetéved - a bajnoknak,
Nem megy innen tova senki hírmondónak.

Nézd, mi búsan bólint ott amaz iharfa...
Már tizenkét ifjú szendereg alatta.
Elesõk egyenkint páros viadalban,
Mert rablóm kezében szertelen erõ van.

Ma tizenötödik évem napja épen,
Gyászos életemben az utólsó lészen.
Elrablóm akarja... ma legyek menyasszony;
Hanem én helyette a halált választom.”

Alig végezé így szavait, az erdõn
Kürt rivallott végig, jeladólag zengõn.
Álmodó virágok, lankadó levelek,
És a bús menyasszony keble átrezzennek.

„Ne rettenj meg, erdõk rejtett ibolyája,
Üdvöd rablójának most ütött órája.
Legyen bármi szörnyû, semmi meg nem ója.
Tudd meg - most magyarral lészen néki dolga.”

Szólt vidámon Béla, s ment a kalyibából.
A leány szemén egy szép csillag világol,
A remény csillagja, mely ragyogva kel föl,
S a sötét világnak szép hajnalt jövendöl.

„Én hiszem, te gyõzesz - szóla lelkesedve,
Mert miót’ e völgyben el vagyok temetve,
Vitézt ily gyanútlan arccal, ily vidáman
Veszélynek rohanni még sohase láttam.”

Bélának e szép szók igen jól esének,
És csak önbizalmát növelék szivének.
Mert midõn kiért a csodahõs elébe,
Visszhangoztak e szók akkor is szívébe.

„Áldott lehet igen az a haza földje,
Irigylendõ annak minden sorsu hölgye.
Ahol ily naparcú lovagok teremnek.”
Béla után még a lyánka így merengett.

Hadonár kezében Béla paripája,
Mintha jót érezne, fölnyerítve várta.
Haragos tûz fémlett fekete szemében.
Mint a tûzkõszikra barlang éjjelében.

Lobogó sörénnyel vágtatott elõre,
- A cseh vitéz hamar lezuhant a földre,
Az igaz, hogy Béla herceg is megingott,
S - akarta-é, nem-é? - csakhogy a földön volt.

Talpra állt az órjás, s elbõdült dühében.
Rémes lárma támad a völgy kebelében.
Ijedtében-e - vagy a hang erejétül
Remeg a falevél s pörögve leszédül.

Már a kard kevés volt, buzogányra keltek,
Hangos ütésekkel egymásnak feleltek.
A cseh Béla pajzsát sûrüen verdeste,
Béla meg amannak csak a fejét leste.

- Már ez a magyarnak régi taktikája,
Oda szeret ütni, hol a feje lágya
Van az ellenségnek - mert jó szíve, látszik -,
Nem szereti, ha más kinlódik sokáig.

Hanem most az egyszer sehogy sem akadt rá!
Célozását a cseh mindig elhárintá.
Leütött hát jobbik válla perecére,
- De az is elég lett múló életére.

Mint az erõs tölgynek villámütött gallya,
Erõtelen holtan esett vissza karja.
Magát is ledönték halálhozó kínok.
Nehéz könny szemére szemfedõt borított.

„Bárki légy - Bélához szólt így haldokolva -,
Bejárhadd a földet bátran - hadakozva;
Elhihedd, mit mondok utósó órámon,
Erõsebb vitéz nincs nálad e világon.”

Szólott - és sohajtva utósót pillantott.
Nem boríta senki tetemére hantot.
Félig nyilt szemével nem sokáig néze
Mereven kérdõleg a mosolygó égre.

Két látogatója volt, az is civódó:
Fémlõ fogú farkas, csöndes röptü holló,
Gyülekezõ varjak undok károgása
A csalogányt ejté hosszu hallgatásba.

S elmult - ösmeretlen életben-halálban.
Béla elfeledte még azon órában
Csak egy hang maradt meg emlékezetében:
Nincs vitézebb nálad a földkerekségen.

A többit feledte, volt is oka rája,
A megmentett lyányka lett az utitársa.
Ölén a nyeregben fehérlett a szép lyány,
Mint fehér galamb egy sötét bástya tornyán.

Rövid utazásuk vala mulatságos.
Halkabban, de könnyen lépdegélt a Tátos.
Mikor a leányka nyakon simogatta,
Nagyokat szökellett kényesen alatta.

Hogy pedig a szûk völgy nyilásán kiértek,
Érkezének szemben egynehány vitézek,
Legelõl egy ifjú büszke termetével
Magyarázza meg, hogy itten õ vezérel,

Ez megállt Bélától kopjavetésnyire.
„Mi járatban s ki vagy?” - kérdte egyszeribe.
- „Te ne kérdezz - Béla válaszolva mondá,
Nevemet nem mondom, van helyes okom rá.

Vagyok számüzöttje messze nagy hazának,
Keresõje igaz szent ügyû csatának.
Vérpalástot öltõ piros csatatéren
Lesz dicsõ halálom, avvagy menedékem.”

- És a kérdezõnek elég volt e válasz.
Tudniillik egészen más idõ volt ám az!
Nem vala még akkor annyi irkafirka,
Útlevelét akkor ki-ki maga irta:

Hathatós nagy tollal - két öles dárdával,
Milyet Béla herceg hordozott magával.
S szólt neki a kérdõ ifjú válaszképen:
„Ha úgy van, mint mondod, jó helyütt jársz épen.

Tarts velünk, mi is most harckeresni járunk.
Lengyelek honába lészen utazásunk.
A lengyel királynak háborúja lészen
Keresztény vitézhez illõ harc egészen.

Mert pogány hitökben makacs pomeránok
Ellene hitetlen most föllázadának.
Felfuvalkodott nagy órjás a vezérük,
Kiben van igen nagy hitük és reményük.”

Beszédét az ifjú még folytatta volna,
De a szõke lyányka hangosan sikolta.
A beszélõt õ megösmeré szaváról,
Könnyü pillangóként leszökellt lováról.

Jegyesét és apját lelte a csapatban,
Bámulat és öröm lõn igen nagy abban.
Vége-hossza nem volt a hálálkodásnak.
Köszönetet mondtak sziveset Bélának.

Százszor is mondották: hogy háláljuk ezt meg?
Béla lelke pedig messze elmerengett.
Az épen most hallott híreket forgatja.
Újabb csatatéren jár a gondolatja.

Cseh királyhoz menni volt legelsõ terve,
De már mostan ehhez épen semmi kedve.
„Kegyelemkenyérre szoruljon egy Árpád?
- Kérdé önmagától - nem, nem - ezt ne várják.

Földi birodalmam már ha elrabolták,
Van számomra még egy dicsõ, fényes ország.
Örök hír s dicsõség napvilághazája,
Melynek a szerelem ékes koronája.

Ez legyen enyim, ez nyitva még elõttem,
Vagy legyek feledve, halva hideg földben.”
Ez volt gondolatja, szivének verése,
Nagyratörõ lelke igaz érezése.

A szeretõk pedig már el is bucsúztak,
Hazavissza a lyány s apja elindultak.
Örömkönnyes szép szem hálás pillantása
Vala Béla herceg megjutalmazása.

Õ pedig s a kis had mentek mendegéltek,
A lengyel határra csakhamar elértek.
S onnan a tizedik éjnek hajnalára
Barnult már a lengyel király magas vára.