Harmadik ének

Béla herceg és az ifjú cseh királyfi
Lettenek egymásnak kenyeres bajtársi.
Hát miért ne? - igaz, hogy amaz cseh volt csak,
- No de nem teremhet mindegyik magyarnak.

Hej mert az idõben, melyrõl szól az ének,
Elég volt, de talán sok is dicsõségnek,
Ha valaki büszkén a mellére ütve
Mondta, hogy õt magyar apa-anya szülte.

Érezett is a cseh olyformát iránta,
Mi a tisztelethez igen közel álla.
Kivált pedig mikor megvallotta Béla,
Hogy az Árpádháznak tõrül sarjadéka...

Ezt azonban titkul tartani kivánta,
Mert ugy okoskodott helyesen, hogy hátha
Valahol nem nyerne illõ tisztességet,
Elviselhetlenül fájna ez szivének.

Õ majdan csak akkor áll elõ nevével,
Majd ha egy dicsõ tett elárasztja fénnyel,
Hitegette szíve, hõsi bátorsága,
Hitte, hogy lesz egykor alkalmatossága.

A cseh ifjunak is volt neve... valóban!
De imádkozzatok - hogy azt ki ne mondjam.
Vagyok irántatok annyi tisztelettel,
Nem riasztalak el a név-szörnyeteggel.

Annyit súghatok, hogy: Brzna, így volt írva,
Béla elbérmálva mondta: Berezina.
És ha úgy tetszik, hát mi is úgy nevezzük,
Bocsássa meg e nyelvbéli gyöngeségünk.

Szíve is volt, igen - és tudott szeretni,
Becsületre, hírre ohajta szert tenni.
Most is szökve jött el az apai háztól,
Lengyel mellett víni tiltva volt apjától.

Ki haragosa volt a lengyel királynak,
De nem beszélhete eleget fiának.
Mert egy oly erõs vágy támadott szivében,
Melynek vajmi nehéz állni ellenében.

Vala tudniillik a lengyel királynak
Egy szép lyánya, aki beillett csodának.
Ezt meglátni akkor ejté szerencséje,
Mikor odajára náluk követségbe.

És azóta nem volt nyugodalmas éje.
Két kisértõ kép jött álmiban eléje.
Elül jött vidámon a lengyel királylyány,
Diadalmas szépség mosolyával arcán.

Háta mögött pedig - régi kedvesének
Siralmas bús képe, kisírt szeme égett.
Fekete ruhában, mint a sötét éjjel,
Mint a hold világa, holt halovány képpel.

Egyik volt a nappal, éjjel volt a másik.
Berezina szívén két szellem csatázik:
A jelennek hívó kész gyönyörûsége,
Meg a múlt idõnek keserû emléke.

Végre gyõzödelmes ki lett, mint a jelen,
Ez a gyõzhetetlen uralkodó elem;
Mely örök törvénye a kalmár fejének,
Óramutatója kéjencek szivének.

Úgy van, úgy, s ha jól megfontoljuk, helyén van,
Jelennel dacolhat csak a halhatatlan.
S hogy az is nem veszt-e, kérdések kérdése,
Jelen örömével síremlék fölér-e?

De ne okoskodjunk - hagyjuk ezt másokra,
Benne járatosabb tudós sógorokra.
A puskapor úgyis föl van már találva,
Legnagyobb szükségük tán nekik volt rája.

Elég az hozzá, hogy Berezina bajtárs
Jegyesét feledte, s már helyette van más.
S fügét vagy szerelmet nyer-e utóljára,
Majd megtudjuk azt is, várjunk csak sorára.

Mi rég várok úgyis, és mi tûrhetetlen,
Hogy elérjek végre hozzád énekemben,
Hogy föllelkesítsen tündéri szépséged,
Bár azt el nem éri semmi földi ének...!

Lengyelek honának legszebbik virága,
Mieszkó királynak szépséges leánya.
A rád emlékezés gyönyöre, hatalma,
Lészen énekemnek bõséges jutalma.

Az eperérésnek szép idõszakában,
A fiatal erdõn mondhatlan bübáj van.
Az ember mikéntha lépne a templomba,
Hol is a természet menyegzõje volna.

A szerelemesdés dala már elhangzott,
Lombon és bokorban igent mondanak most.
A tavasz meghódol a legszebb lovagnak,
Útja tetõpontján tündökölõ napnak.

Szerelemkeltõ csók mindenik sugára,
Melyre szûzi keblét a bimbó kitárja;
Ilyenkor a szellõ halk lengedezése,
Gyönyörrel tölt erdõ keble pihegése.

Mint az ifju erdõ szíve dobogása,
Hallható a kakuk vidor huintása.
(S csak midõn az árpa lemunkálva rendre,
Némul, belefúlva a gyönyörtengerbe.)

A lengyel királynak fényes vára mellett
Illatot lehellõ rengeteg zöldellett.
Tele mindennémû vaddal, vadvirággal,
S átalján az erdõ minden pompájával.

Ide járt a király nagyságos királyi
Kedves vendégivel gyakoron vadászni.
Alja buja zöld fû, mert nem jára erre
Ostoba juhnyájnak irtó sáskaserge.

Mikor ide ére Béla herceg, épen
Nagyszerü vadászat vala belsejében.
Riad a vadászkürt, az erdõk harangja,
Jeladólag tovább-tovább adogatva.

Oda most az erdõ szentegyházi csendje,
Erdõk istenének ünnepe lesz benne,
Ki ha a vadászok kérelmit hallgatja,
Lesz ma néki számos véres áldozatja.

A zöld pázsitot a csöndes hûvös éjjel
Kihímezte harmatgyöngyök ezerével.
Melyeket mig a nap sorra le nem csókolt,
Vadüzõk céljának kedvezõ idõ volt.

Felriasztva fut már a szabad vadállat
Gyilkos fegyverébe a föld zsarnokának.
Asztalhulladékkal fizetett szolgái,
Ûzik a futókat hûséges kutyái.

No de azért nincs mért megütközni benne,
Ez öröktõl fogva a természet rendje;
Róka, sas a nyulat, más vadállat meg mást
Gyilkol - és az ember? - valamennyit s egymást.

Jajgató dühökben csaholva szaladnak
Utána a félig repülõ szarvasnak,
Mely midõn eltikkad oldalán lövéssel,
Hátravág az ebhez nemes megvetéssel.

Amott vérre szomjas szájú csataebek
Néma lihegéssel vaddisznót kergetnek.
S ha beérik, füle tövébe ragadnak,
Mig a vadász kése véget vet a harcnak.

Az idõben vajmi más volt a vadászat!
Testnek és léleknek épületes játszat;
Sõre ifju harcra képzõ iskolája,
És a meglett bajnok legnemesb kockája.

Béla királyfinak erõs szenvedélye,
Mindazáltal mostan nem vegyült beléje.
Az erdõnyíláson kifelé a várnak
Ment, hogy megmutassa magát a királynak.

Közel voltak igen már az erdõszélhez;
Kis kerek tisztáson valami neszt érez;
Mézzel illanó méh, forró szárnyu szellõ,
Vagy suhogva szálló gyilkoló nyilvesszõ?

Láthatatlan - mégis nyil volt az valóban,
Melynek ütött sebén édes fájdalom van;
Fonva a legforróbb mennyeibb sugárból:
Leányszembõl, mely most Bélára világol.

Tüzes nyila forró elsõ szerelemnek,
Mely ha összeforrad vérével szivednek,
Boldogítja azt, de jaj örökre néki,
Ha onnan kegyetlen csalódás kitépi.

Vadvirágos gyepen, iharbokor alján
Epret és virágot szaggató királylyány
Csillagos sötét éjszeme villantotta
A nyilat, mely Béla szivét áthatotta.

Háta mögött féken tartva paripáját
Fegyveres cselédek õrizetét állják.
Két palotaleány volt mulattatója,
Szépek - ha mellette nem állottak volna.

- Ti csereberélõ kalmár hideg szivek,
Számoló elmétek rabjai - hiszitek,
Hogy a szerelemhez hónapok, esztendõk
Kellenek - biztosnak látva a jövendõt?

Kik ujjaitok közt fontoló mérleggel
Mást szeretni tudtok csupán fejetekkel,
Érzelmeitekrõl miért szólna a dal,
Ki lehet fejezni kereken számokkal.

Mint a mennydörgés a gyujtó villámlással -
Egy a szerelem az elsõ pillantással!
Nem üt meg a villám, ha dörögni hallod,
Nem szeretsz, ha nem gyujt elsõ pillanatod.

Hosszu volt Bélának elsõ pillantása,
Mert meg volt meredve két szeme pillája.
Önmagát és mindent elfeledve néze,
Illik vagy nem illik? - nem jutott eszébe.

Mit gondolt, mit érzett? volt e gondolatja,
És ha volt, mi csodás volt a foglalatja?
Mindent-mindent, csupán ezt ne kérdezzétek,
Vagy erõtlen holtan fogyjon el az ének!

Valamint az égen egy nap süt ragyogva
(- Valaminthogy kettõ fölösleg is volna -),
Valamint e napnak milliom sugára
Megszámolhatatlan elhat a világra:

Bélának hasonlón egy érzése volt csak,
A szerelem, ez az egyetlen, forró nap,
Melybõl kilövellõ fényes gondolatok
Mint a nap sugári - megszámolhatlanok.

Egy az isten, aki mindenütt jelen van; -
Levegõben, földön, templomban, bokorban
Világ kezdetétõl világ enyésztéig
Örök dicsõségét szünetlen dicsérik:

De csak egy imádság kedves ez istennek,
Egy szó, mit a szív mond dobogva: „szeretlek”,
Hogyha nem szerettél, nem imádkoztál még:
Szerelem hijával nincs hit, nincs reménység.

Béla szeretett, és hitt, remélt egyszerre,
Imádkozás vágya szállt le a szivére,
Úgy szerette volna mondani - szeretlek,
De a szót tartotta oly igen kevesnek.

„Jõjj segedelmemre - te iszonyú szellem,
Most ohajtlak még csak - irtó veszedelem!
Ami rettentõ és miben ártalom van,
Ember és szörnyekben, földön és pokolban.

Jõjjetek elõ mind - én harcolni vágyom,
Gyõzzelek le mind, vagy érjen el halálom.
S majd ha ajkim e szót szeretlek - mondják ki,
Legyetek szavamnak tanubizonysági!...”

Amíg így tünõdött, azalatt bajtársa
Forditotta a jó alkalmat javára.
Mint már ösmerõs a lyány elébe lépett,
S kezde véle síma hizelgõ beszédet.

Nem fösvénykedett a tetszetõs szavakkal,
Beszélt egyremásra tüzesen, majd halkal;
A királylyány látszó örömmel fogadta,
Mialatt Bélára gyakoron pillanta.

„Harcotok hírére messze földrül jöttem,
Nagy utam volt, mégis oly kevés elõttem:
Mert hiszen tehozzád mindig közel voltam,
Mindig elõttem volt képed a távolban.

Mi lehetne távol, mikor a kebelben
A szerelem csupán maga véghetetlen?
Útak fáradalma, a test szenvedése
Sovárgó szivemnek csak könnyebbülése.”

Esdeklõ beszédit még folytatta volna
- Mialatt Bélának vére forrt-lázonga -,
De ijedt szemekkel a palotalányok
Rémületes zajra összesikoltának.

Sebesen közelgõ ropogás hallatszott,
Mintha buzogánnyal vernék a harasztot,
Valaki azonban aratná a fákat,
És azok egymásra törve hullanának.

Béla kitalálva a veszély mivoltát,
Sebtibe lováról fa mellé ugort át,
És azt jobb kezével hatalmasan rázta,
Hogy levele, makkja sûrün hulla rája.

A zaj oszt egyenest õfeléje tartott,
- Egyszer csak emeli magosra a bárdot -
Mint az éjszakában csillagok hullása,
Oly sebes volt bárdja éle villámlása.

És azután csönd lett - jöttek a vadászok;
Béla bárdja élén még csak vér se látszott;
Mert amint a vadkan fejét szétütötte,
Még azután mélyen lemerült a földbe.

Körülállották a vadat, bámulással -
Rettenetes volt az pallosagyarával;
Mikor a bokrok közt csörtetett rohanva,
Inkább bõsz bivalynak gondolhattad volna.

És a vágás rajta! - aki azt meglátta,
És Bélára gondolt - borsózott a háta.
Titkos irigységgel sisak alól néztek
Béla termetére egynémely vitézek.

S kérdezék maguktól: hol az erõ benne?
Vagy a zömök tölgynél erõsb a jegenye?
Könnyen ingó karcsu derekát bámulták,
Mások a keleti, drága fényes ruhát.

Végre a király is elõjött, mogorván,
Lelke mélyén harag förgetegét hordván;
Haragos mindenre, fõkép önmagára,
Nagymihaszna hízó domború hasára...

Miokból a pajkos ifjak csúfolódnak,
Nevezi az ország renyhe hájhalomnak.
De nagy akadék is az a has valóban
Szerelemben úgy, mint harcias dolgokban.

Egykoron honának elsõ bajvivója,
Most csupán hasának teherhordozója,
S emiatt mindegyre veszti a csatákat,
Nem csekély kárára a lengyel hazának.

Melyeket nagy õse szerze, tartományok,
Ellene fölkelnek. Igy a pomeránok.
Kiknek hogyha szörnyü vezérére gondol,
Nem maradhat menten szíve borzalomtól.

Harcra készen áll már népe java, hadja,
Ma a búcsu - holnap indulásuk napja.
Merõtüzü ifjak, vérmes nagy reményük,
Csak õ érzi, hogy már nem méltó vezérük.

Csak akkor vidul, ha szép lyányára pillant,
Gondjai ködében ez a reménycsillag.
Mintha sejtené, hogy el nem veszhet ország,
Melynek ily szép nemtõ ékesíti trónját.

Most hogy ijedelme jelét látta arcán
- Haloványult ajka, mint fogyó szivárvány
Kérdezé mi lelte - hanem megelõzve
Válaszát, egyszerre Béla állt elõtte.

- Mi van szebb a földön fakadó bimbónál?
Tavaszkor az elsõ fülemüleszónál?
Tán az ébredõ nap hajnalsugár-ujja,
Mely az alvó földet fölébreszti újra?

Szép az ébredõ nap hajnalsugár-ujja,
Mégis szebb volt Richsza arca elpirulva;
Mert amint most Béla szemébe pillantott,
Arca oly piros lett, mint elõbb halvány volt.

Minek nevezzelek, idõ, midõn a lyány
Arca elõször lesz majd piros, majd halvány,
Pirulása okát alig sejti, érti,
Holott ahol el sem pirult, ott is érzi...

Midõn szíve, mely még szendergett nyugodtan,
- Hogy megijed tõle - oly erõset dobban...
És érezve fájó sugarat szemében,
Földre süti azt, nem tudva, hova nézzen?

Mit tünõdöm... hisz bárminek mondanálak,
Mindig kevesebbet mondanék csak nálad!
Avvagy a teremtõ mikor megteremtett,
Nem-e önnönmagát multa fölül benned? -

Az elsõ szerelem hajnalának rajza
Volt az a pír, melytõl ége Richsza arca;
Béla látta - szemét de lekapta róla,
Hogy eszébe jusson mondanivalója.

„Lengyelek királya - halld rövid beszédem.
Magyarok földjérõl vagyon érkezésem.
Azért ki s mi vagyok? mondanom mit érne,
Messzirõl jött ember lel kevés hitelre.

Vagyok számüzötte messze nagy hazának,
Menhelyet remélõ egy idõre nálad.
És hogy e jóságod meg is érdemeljem,
Hadakozni engedj érted a seregben.”

Elvégezve Béla takaros beszédét
- Mialatt bámult a körülálló népség -,
Szót várt a királytól, de hiába vára,
Mert soká nem jött szó annak ajakára.

Hogy Bélát tetõtül talpig nézegette,
- Való ami való - ugy meg volt lepetve,
Hogy õtet magát s az egész jelenséget,
Egy darabig vélte tündér tüneménynek.

S mert szemét a népség most Bélán feledte,
A király zavarát észre nem is vette.
S minden, amit láttak Bélán, volt bübájos,
Termete s átalján mindene szabályos.

Homloka aranyos rézsisakba vész el,
Mely fölött kócsagtoll dacol a szélvésszel.
Szög szemölde rejti szeme játszó fényét,
Mely lesujt vagy derít, mint a jó reménység.

És fekete, fényes, finom bajuszának
Irigyei hazaföldjén is valának.
Igaz, hogy sokat is szenvedett érette,
Mert szemével már sok szép leányt megverte.

Mit kezében tart, a hosszú kõrös dárdát,
Viharos tetõin növelé a Kárpát.
Ott sok erõs szélnek próbáit megállta,
Míg belé szerelmes bajnokkéz levágta.

Az a párduc, melynek bõre alatt válla
Jobb felül kiduzzad, nem térvén alája,
Egykor fejedelme volt ádáz fajának,
Örökszabad síkján forró Afrikának.

Melle közepén vert színarany a csatja,
- Egy oroszlán tigris fejébe harapva;
Görbe kardja balján lógg le kényeskedve,
Csengve, mintha mindig harcra volna kedve.

Félhold arcu fényes acél csatabárdja
S a buzogány - bízva öreg Hadonárra.
Ezekkel mellvértet, sisakot tör össze,
Avvagy emberirtó vadat útjaközbe...

Hogy magához tért, szólt a király legottan:
„Magyarok jó hírét gyakoron hallottam;
Bárki légy - mint külsõd, tartásod mutatja,
Királyi vérnek vagy bizonnyal magzatja.

Légy országom földén szivesen fogadva,
Melynek most szüksége van jó hadfiakra;
S mert vitézim holnap hadba elindulnak,
Jöjj, osszad velünk meg kenyerünk s borunkat.”

Végezvén beszédét, mind fölkerekedtek,
És vidám beszéd közt föl a várba mentek;
Hol az érkezõket várta rakott asztal,
Étel-ital s minden földi jó malaszttal...