Alfréd regénye
1875

„...on comprend que, par dela les
formes classiques ou gothiques que
nous répétons, et qu’on nous impose, il y
a tout un monde; que l’invention hu-
maine est sans limites, que, semblable
à la nature, elle peut violer toutes les
règles et produire une oeuvre parfaite
sur un modèle contraire à tous ceux,
dans lesquels on lui dit de s’enfermer”

Taine (Voyage en Italie.)

Elõre mondom s nem dicsekedéskép
(Ámbár egyátalán nem lehetetlen:
E vak merényért vesszõt futok
Az akadémiai kritika
Fegyelmezett rabszolga népe közt,
És e kitüntetés halhatlaníthat),
Elõre mondom, nyájas olvasó,
S csupán irántad érzett tiszteletbõl
(Hogy ajtóstul rohanva a szobádba,
Fölöttébb meg ne lepjelek) ismétlem:
Meglehetõsen különös, szokatlan,
S bizony tán ezzel sem mondok sokat,
Csodálatos történet ez... De hát
Én adom úgy, amint vevém magam.
Mert nem velem történt meg a dolog,
S nem is merõben képzelmem szülöttje.
Alfréd barátom, régi cimborám,
Kaland-vetélytársam beszéli azt el,
Amit viharzó nyári éjjelen
(Jó egy-két évtizeddel azelõtt,
Még arany ifjuságunk korszakában)
Együtt ülénk világos reggelig,
Már mindenen túl, tarjagos csibukfüst-
Felhõk között, egy király-utcai
Barlangban, az „örök világossághoz,”
S hogy megszalasszuk az idõt, „zsinórba”
Beszéltük el csodásb kalandjainkat;
S Alfréd barátunk volt (egyébiránt
A legnagyobb kópé közöttünk)
A pályanyertes a következõ
Eset történetével, melyet ím
Szereplõ hõse felhatalmazása
Folytán, önelbeszélõ modorában
Közölni van szerencsém; tisztelettel
Maradván a kegyelmes olvasónak
Alázatos szolgája - -

              I

Fehérek voltak vállai,
Mint a Kordillerák hava;
Szemölde sûrû fekete,
És lobogó láng a haja.
S a többi és a többi
Mit nem lehet kimondani...
Az a sok mindenféle
Lefesthetlen, leirhatatlan
Csodája a bájnak...; valóban
Akár egy fényes üstökös,
Mely fönn az égbolt tetején ragyog,
S amelynek a föld, mint szerelmes apród
Csókdosva hordja tündöklõ uszályát...
Ó szép, valóban nagyon is szép,
Elviselhetlenül, türhetlenül,
Martirrá kínozólag szép volt...
Miként ha égett volna szakadatlan,
Mint ama hórebi bokor;
Úgy hevített, világitott
Éj és nap egyaránt,
Zsarnok szépsége biztosabban ölt,
Mint egykoron az égbõl földre küldött
Öldöklõ angyal, és halált hozott rád
Szerelme, megvetése egyaránt...

A kéjhalált kerestem én is... hasztalan!
Bálványom földi néven Izidóra
Szerette a költészetet, de nem
A holt betûkben; a valódiságban.
A prózai szegénység vakaródzó
Élcét, nedélyét könyvben élvezé.
Kunyhó kifestve; népség, sokaság
Háttérül, színpadon, mulattaták.
De lelkesülni csak Olymp tündöklõ
Égboltjaért, bibor fenségeért szokott.
Kastély falun; palota, páholy a
Világvárosban voltak - egyedül
Az õt megilletõ, méltó keret.
Az embereket illetõleg õ:
Fõuri koronáik ágai
Szerint becsülte udvaroncait,
Mint voltaképi „szarvas” állományát.
Hja, már ez így van és volt mindörökké...
Aranyba kell foglalni a gyémántot!

„Képzeletem mindent megaranyoz!”
Mondám kevélyen. Átható kacaj,
Mely szívemet fagyasztá, míg velõmet
Villámként égeté, volt rá a válasz.
Hogyan, már nem tudom, csak távozám,
Minden bizonnyal némán, szótlanul, mert
Agyamban kõvé vált a gondolat.
Szerettem volna, ha a föld alattam
Megnyílik és elrejti égõ arcom.
A tornyok szédelegtek, templomok
Táncoltak, mint a szél dobálta gályák.
Ah, hogyha vége lenne a világnak!
E gondolattal hajtám fejemet
Párnámra búsan, egyszerû lakomban,
Mely most elõször tûnt föl oly szegénynek,
Szûknek, mint faragatlan közkoporsó,
Melyben közkatonákat hordanak ki és
Fordítanak le éjjel, fütyörészõ
Közönnyel néma, jelöletlen sírba,
Mint urasági béres a szemét-
Gödörbe az istálló-almot... El
E tartományból, e birodalomból!
El e veszteségben forgolódó,
Féreggel eltölt bujdosó csillagról
Egy lakatlan, kiadó légsziget
Magánya s csöndje menhelyébe, hol
Ne lássak gúnyos emberarcot; - ah
Hogy ki nem irthatom e fajt egy lábig!...
Ily hánykolódások közt tölt az éj;
Az hogy biz az nem tölt, egyáltalán;
Ily gondolatok közt megáll az és
Nem mozdul; a könyörületes
Álom tündére is rémülve röppent
Odább, ha olykor pilláimra ült.
Míg végre egyet gondolt, fölkarolt
És észrevétlen átsuhant velem
A lélek napja s éje közti vékony
Hajszál határon és (megeshetett
Rajtam szegénynek áldott jó szive)
Meghordozott bûvös, határtalan
Országa legszélsõ határain.
Megmutogatta sorra titkait.
Föltárta minden rejtekét és végre
Csodát mivelt, a legnagyobb csodát!
Meggyógyitotta lelkemet, kiûzve
Belõle egy mindent kimagyarázó,
A rejtelmet fölfejtõ látománnyal
A szenvedély bélpoklos ördögét,
E kályhafûtõ bõszült ördögöt.
Hah, milyen álom! Kész hõsköltemény.
Alakot ölte benne bõsz dühöm
Sugallta képzetem legfeketébb
Eszméje, minden ádáz ötlete.
Elöször is a közvetlen valót,
Mintegy az ébrenlétet folytatólag -
Belépe hozzám a halál.
„Hát Izidóra?” Kérdezém azonnal.
„Velem jön õ is? Minden okvetetlen.
Ne bírjam én, ne én se, soha inkább,
Csak más se, senki e világon...
Ez itt a fõdolog halál barátom.
Ó, engem hasztalan hurcolsz magaddal,
Hiába gyúrsz le mélyen szorosan
A földtekének kellõ közepébe,
Ha õt itt fenn hagyod, meghallom én
Szûz ajka elsõ csókja csattanását;
És tudd meg azt, sugám fülébe
Rémes rejtelmesen, fenyegetõleg,
Hogy ekkoron föllobbanó szivem,
Mint millió mázsányi dynamit,
Úgy szanaszét föccsenti birodalmad,
E possadó palozsnát, hogy maga a
Mindenható isten se rakja össze
Morzsáit egyhamar, s bizony-bizony
Eltelhetik egy kurta miriád,
Hogy magad is hoppon maradsz, kicsöppensz,
És kujtoroghatsz erre-arra, majd
Mint elcsapott hóhérinas, kopogva
A légür egyik-másik csillagán,
Keresve hivatalt, de mindenünnen
Elutasítva...” Mit gondolhata
Vendégem, nem tudom; nagyot nyikorgott
Az állkapcája és zörögtek
S mint nyárfalevél remegtek csontjai.
Vagy kacagott, vagy megijedt; elég az hozzá,
Kezembe nyomta rémséges kaszáját
S ágyamba dõlt, helyemre, mintha ezzel
Azt mondta volna: nesze hát, csináld,
Végezd magad s hozd ide õt, hisz úgyis
Te vagy a mester, én csak inasod
Lehetek legfölebb... s piquét teritõm
Fejére vonva, kimerült agárként
Egyszerre mély álomba szenderült.

Mohón rohantam volna a kaszával,
De az megnõtt kezemben akkorára,
Hogy a lépcsõtorokban fönnakadtam.
Ki az emelet ablakán hamar!
S mint hosszú póznán leereszkedém
Nyelén az utcakövezetre. Hah!
Hol kezdjem el? Hol legsûrûbb az ember?
No hát mit vétett a rakparti „pálya”?
Ezt eltaláltam. Épen jól beértem
Széltében az egész járdát a partig,
S kaszáltam itt az embert, mint a szénát.
És a kövér rend hullott a Dunába,
Mely itt a szélén kipirult végiglen,
S hármas szinében lentebb a vidéken,
Játszhatta kortesûl a „nemzetit”.
Öltem, temettem. Ez jó munka volt.
A Váci utcán vissza. Ezalatt
Megtelt amott a pálya újra és ez
Így ment egymásután, míg egyszer
Elõttem álla Izidóra!... És még
Minõ nyugodtan, büszkén! - megvetett
Szívem fölötti mindenhatósága
Mi biztos, messze fénylõ tudatában! -
A kasza kiesett kezembõl!... A halál
Boszúsan kapta föl s mint aki gyilkos
Élére méltatlan vagyok, nyelével
Ütött hátamra megvetõleg, és
Azzal továbbsuhant, ezuttal
Zörgés, nyikorgás nélkül, zajtalan
- Inkább repülve, észrevétlenül, mint
Az éji pille, vagy a nagyfejû
Suholy... S jutalmul, koronázatul
Megint egy gúnykacaj cikáza át
Izzó velõmön. Izidóra hangja!
De hát mi ez? Mért épen engem ér
E természetellenség átka? Mért
Hogy isten épen engem ostoroz -
Sajátkezûleg? kérdezém vonagló
Szerelmi bú s szégyenkinok között, -
Mig ott feküdtem, lázasan, habozva,
A „pálya” égõ aszfalt kerevetjén.
Mert ez valóban oly megfoghatatlan,
Hogy olykor alig ismerek magamra, -
S döbbenve kérdem, én vagyok-e az,
Aki vagyok? Való-e, nem csal-e
Öntudatom? Nem nõ-e õ vagy én
Nem volnék férfi, én? A föld legelsõ
Királyleánya ifju targoncásra,
Zultána a heréltre nem tekint
Oly dermesztõ közönnyel, mint e hölgy
Reám. Fölségét sérti, hogy merem
Szeretni õt - s ép e kétségbeejtõ
Dölyfével önt olajt tüzemre, mely
Olthatlan, mint a ház, amelyet isten
Haragja üt meg, durrogó viharban.
Miként a két ellenkezõ elem:
Sötétség, napvilág nem egyesülhet,
S egymástól mégis elválhatlanok,
Egymást üzik nyomon, mint összeláncolt
Két rabja a mindenség börtönének;
Úgy tetszik, mintha írva volna és
Olvasnám a rettentõ végzetet, hogy
Nem egyesülhetünk mi sem soha... soha!
S csodálatos, mondom, csodálatos -
Ép e lehetlenségnek látszata
Tesz konokká, vakká, átalkodottá!
Ha másnak is, ki földi szülemény,
Mindenkinek elérhetetlen volna!
De még maguk az isteneknek is
Ha elragadnák, azt kiáltanám:
Miért mutattátok meg õt nekem?
Hát még halandó földinek? S csupán
Nekem maradjon õ elérhetetlen?
Nem mondhatok le róla más,
Csupán a sír számára, legalább ameddig
Egy ember él e föld szinén. Ne lássák,
Ne legelésszék fajtalan szemek;
Ne csussza-mássza buja gondolat
Felséges tagjait, - s egyáltalán
Mért él e földön ember kivülem?
Vagy nem eléggé nyomorék-e még, hogy
Vesszen ki egyig? - Majd ha azután
Ketten leszünk, csak ketten, egyedül... hah!
Paradicsommá, szûzzé lesz a föld,
S mi vesztjük azt el majd megint egy oly
Órában, melynek kéjeért kilenc-tiz
Évezredig korbácsolják, verik
Haragra lobbant írigy istenek
Az embermilliókat. Úgy van, úgy,
Csak addig szép e föld, csak addig éden,
Míg rajta egy pár ember él csupán. -
Hárman sokan vagyunk... Vesszen ki hát
Ez a bünös, elaljasult emberfaj...
Valóban úgy is itt az ideje.

E pillanatban és egyszerre, mintha
Hetet-havat repültem volna át,
Éjféli villámlás gyanánt hatott
Lelkembe a sugallat, mely szerint
Vágyam körülbelül már teljesûlt:
Elpusztul e föld, közelít a vég!
És mintha visszalépett volna az
Idõ, mint támadásra készülõ
Ragadozó vad, úgy rémlett elõttem,
Miként ha napok, hetek óta már
Romlásnak indult volna a világ.
Miként ha, ami józan emberész
Elõtt lehetlen, éket vertek volna az
Idõbe, és ezen hézag története,
Ellépdelõ katonaság gyanánt
Vonulna át emlékezetemen.
Miként ha egy idõre koponyámba
Ütötte volna föl vezéri sátrát
A világeseményeket vezényelõ
Parancsnokló tábornok: minden úgy
Történt, amint akartam; és legott,
Képzelmemet (mit szerfölött csodáltam,
Mert mindig azt hivém, hogy ez lehetlen),
Képzelmemet követni bírta a
Való. Amit gondoltam, azt azonnal
Egymásután beteljesedni láttam.
S elgondolám, amit kivántam épen,
(Dühöm vadkanja makkal álmodott) hogy:
Lejárt a föld pillangó élete;
Föloszlik és mint a selyemgubó
Új keverékbe tömörül s szintén
Épebb, üdébb, szebb állati-
És emberivadék keletkezik.
Ez már kétségtelen s mi engem illet,
Erõs hitem volt és fürödtem ennek
Leírhatatlan gyönyörében, az: hogy
E nagyszerü játék központja, célja,
A jövendõ, uj emberivadék
Leendõ õse, elsõ embere,
Apajelöltje, a megifjodó föld
Új paradicsomának második
Ádámja én vagyok... Hisz ez nem is
Lehet másképen... E kiforditott,
Eredetétõl messze távozott, a
Természet õsanyját megtagadó -
Aranybálványimádó, csenevész
Korcsfaj lejárta léte fordulóját.
Megváltozott, fölfordult itten a
Természet rendje. Erkölcs és anyag
Egymással összezavarodtak és
Nemi viszonyba elegyedve, fattyu-
És üszögivadékkal töltik el
A föld szinét, amelynek édenébe
Új paradicsomi kigyó szökött.
S a régi édes almáját rohadtnak
Csufolva, meddõ vert aranyt kinálgat
E természettõl elrugaszkodott kor
Üzér szerelmi vásártérein,
Nyilt árverésen, jelenünk hiu
Éváinak és szép Ilonáinak.

S ezzel karöltve jár szemlátomást
Az anyagi világ romlása is.
Kirúgva már e gömb szokott futása
Vágányiból; elhagyta rendes útját...
A jégcsapos tél, e goromba pór
Beront a nyárba, betolakodik,
S kérges saruival tiporja össze
Annak virággal ékes termeit.
A nap rendetlenül kél s szélvihar
Porába burkolózva, fénytelen,
Sugártalan csüng ottfeledve a föld
Tányérja szélén, mint lenyakazott
Embernek porba hullt véres feje.
Az égen ismeretlen csillagok
Tévedt, zavart csoportja tünedez föl
A majd rövid, majd végtelennek tetszõ
Szeszélyes éjszakában, míg közöttük
- Rettenetes, de csodálatosan szép,
Imára késztõ, térdre ejtõ látvány! -
Gyorsan növekvõ fénnyel megjelen, mint
Az elitélt világ közelgõ végét
Hivatalosan bejelentõ hírnök:
A rémületesen fölséges, fényes,
Útján világokat fölforgató,
Aranyhajú nagy üstökös királyné,
Kinek uszályát sorba hóditott,
Trónvesztett napkirályok emelik;
Kinek palástja a zûr éjszakája,
Amelyben a megbontott csillagtábor,
Mint a rekeszeiken áteresztett
Fenevad-állatok sereglete,
Egymást tiporja össze, zúzza, marja...

E zûr kengyelfutó árnyéka már
A földre is legyinte egyet és itt
Fölforditotta a természetet.
Folyók, tavak kicsapnak medreikbõl
Naptárak, órák józan emberekként
Ütköznek össze a részeg valóval.
Õrjöngenek az ép elméjüek;
Nyugodtak s józanaknak látszanak
Csupán a tébolydák kiszabadult
S immár a szellemrokonult világ
Rendes lakói... Égen és a földön
Egyáltalán minden megváltozott,
Ellenkezõre fordult. Idegen,
Más légi test körébõl érkezõ,
A magasból mint karvaly lecsapó,
Fákat tövestõl, szentegyházakat
Fájó fogakként fundamentumostól
Földbõl kiszaggató és a homályos,
Fojtó, vakitó porfelhõk közé
Hintõ szelek dühöngnek szakadatlan...
Beteg földhólyagunk hártyája, melynek
Egynémely pörsenését Chimborasso
Vagy Himalaya név alatt csodáljuk,
Úgy borzong, össze-összerázkodik,
Mint a vadult mén oldalbordabõre,
Ha nyári délben marja a bögöly.
A templomok inognak, dõledeznek,
S fülökben összecseng-bong a harang;
Legjózanabbul élõ tisztelendõt
Szent szónoklása közben megzavarva,
Szégyenbe s illetõleg tengeri
Kinokba, az alatta térdeplõket
Veszedelembe ejtve. Majd azonban
Kõszent atyák is leugorva a
Fülkékbõl, táncra kelnek a középen,
Az oszlopoknak térde sorba csuklik;
Tündöklõ kúpolák, miként a terhes
Felhõk a szélben, szerte szakadoznak;
Márvány és vászonangyalkák a légben
Elszéledeznek árván, szétröppennek
Mint az anyányi verebek; a nép
Kétségbeesve, lobogó hajakkal
Rémülve ront ki és viszi magával
A templomajtót - de mi haszna, ott meg
Kettéhasad hosszában egy-egy utca,
Amint vonítva, hörgve ásitoz
A föld; s lángnyelvét öltögetve, fojtó
Párát lehelve tátogatja száját
Az éhezõ pokol... De mindazáltal
Kelete van még a templomromok
Egy-egy falának, oszlopának is.
Úgy csússza-mássza a sok ájtatos,
Akár a májusfát vetélkedõ suhancok. -
Vad rémület görcsétõl rángatott
Szederjes arccal, reszketõ ajakkal
Nyalják, harapják szobrok lábait.
De mind hiába, nincsen irgalom.
Agg emberek hörgésszerü imája,
Bontott hajakkal szerte futkosó,
Könyörgve térdeimet kulcsoló nõk
Sikoltozása, jajja nem hatott meg.
Mindenki, látva, hogy nyugodt vagyok,
Megkönnyebbülve érezé magát,
Ha rám tekinte és belém fogódzott.
Mint bátorságot áruló szatócshoz,
Tódult elém csoportban a tömeg,
A rémület nyavalyatörtjei,
Egy garasáru szíverõsitõ
Tekintetért. Csak Izidóra nem jött...
S ismét a féltés, e kigyófejü,
Tigrisszemü szörny kezde marcangolni...
Hiszen még annyi ember él... S ki tudja,
Ha nincs-e még a földön kívülem
Egy másik õstermészet embere,
Kinek szivében Izidóra tündér
Szépsége azonos csodát mivel:
Hogy rendületlen nézi a világ
Bomlását, mint valamely színpadi
Földindulást?... S e gondolat nyilával,
Kéjvágy tüzétõl lángoló szivemben
Immár nem is egykedvüen, közönnyel:
Poklot megszégyenítõ kárörömmel
Szemléltem a borzasztó pusztulást.
Mohón sovárgva, lesve, várva, hogy
Hadd jönne már, hadd jönne már a végperc!
Mint násza éjén boldog võlegény
Ohajtja titkon, vajha hordaná el
Magát a dõzsölõ vendégsereg;
Hadd lenne vége már a lakomának,
Hogy aludjék ki még az éji mécs is
S maradjanak sötétben, egyedül...

És hála égnek - avvagy a pokolnak?
Nem, nem; csupán az égnek, az igaz,
Kemény birónak a felhõk fölött! -
A nagy tragédiának vége már
Rohamosan közeledett. Amerre
Haladtam a düledezõ romok közt,
Mindenfelé több volt már a halott
Mint haldokló. A kéjnek, reménynek
Gondolatával nem találkozám.
Borzasztó siketítõ csattanással,
Amelynek óriási cápatorka
Benyelte mind a többi hanghullámot,
Kettéhasadt, megnyílt a föld alattam,
S egy darabig sülyedtem, majd miként
Kilõtt golyó furódtam át a légen,
Mig a birokra kelt szelek közé
Szorulva, lengedezve, megpihenve
Lélekzetet vehettem... Dübörögve
Jött ezután egy darab oceánnak
Csörgõkigyófarokként mérgesen
Az égre csapkodó, tajtékozó
Hulláma és hátára kapva vitt
Tovább-tovább, lassudva egyre, míg,
Gondos, figyelmes anyaként alám
Gyöngéden csusztatott száraz sziget
Lágy pázsitvánkosára fektetett.
Az óriási bombaként az ürben
Szétrobbanó földgömb egy-egy darabja
Forgott körültem, mint betanitott
Vérengzõ vadak a szelíditõ
Mester körül, kimélve óvatosan engem;
Miként ha mélyebb rendszer volna e
Borzasztón nagyszerû keveredésben
S központja volnék eme látszatos
Zûrnek, zavarnak. Napvilág, sötétség,
Tûz, víz: hideg, meleg; szirt s jéghegyek,
Füst, hamu és porfellegek csoportja
Váltotta gyorsan ûzve, hajtva egymást.
Láttam korommá égett õsvadont,
Aljában összesült embercsoportok
Fekete hullahalmai feküdtek
Alig ismerhetõleg, mint kirántott
S a szakácsné gondatlansága folytán
Szálkástól összeégetett sügérek.
Szétrobbanó röppentyü tarkabarka
Sziporkarajjaként forgott körültem
Az elemeknek zagyva keveréke.
A tûzre víz, a vízre tûz; fölváltva,
Ellensulyozva ereimben egymás
Hatását: lökve-kapva engemet,
Egymásnak adogatva kézrõl-kézre
Mint kerekesdit játszó iskolás
Fiúk a labdát; edzve testemet,
Mint a kovácsok szokták a vasat.
Tüzes felhõkre zúgva-búgva, mint
Ezernyi vad bölény felbõszitett
Csordája, jött a tengerár, tajtékzó
Hullámsörényét rázva, eltiporva,
Hátára kapva, keresztül-kasul
Dobálva rajta embert, állatot.
Palota és templomtetõk verõdtek
S mint a tojáshéj töredeztek össze.
Nyilvánvaló volt, hogy közelg a zûr
Teljességének tizenkettedik,
A tökéletes elsötétedés
Öldöklõ s új világot alkotó
Órája... Össze-vissza keveredtek
Apróra már az elemek maguk.
Forrott az új világ, mint óriási
Hordó szüretkor s szórta sûrüen
Magábul a seprõt, sarat, sokáig;
Míg végre aztán kezde üllepedni,
S egy-egy kimért központ körül, miként
A méhraj a megszállt anya körül,
Elkezde tömörülni a világ.
Alakot öltve rendre sorakoznak
A dolgok, mint szilárd zászlók körül
Pèlè méle roham után a katonák.
A víznek árja száll alább-alább
S mint egykor Afrodíte a habokból,
Merült föl a már medreikbe térõ
Vizekbõl az a föld-oáz, az a
Tündérsziget, mely írmagul maradt
...Paradicsomkertnek talán... számomra...?
Hah! Végre valahára hát?

      Igen.
Kétségkivül. Hisz egyedül vagyunk.
Tudniillik egyedül... Izidórával!
Hiszen mindegyikünk csupán csak egy fél
Magában; a két fél tesz egy egészet.
Mely egymást sokszorozva adja majd
A milliókat késõ századokban.
(Álomvilág, tündérvilág csalóka,
Mindenható szeszélyes szabadalma:
Határtalan, merész, bohó remények!)
Még éjhomály köpenybe burkolózva
Szenderg az új világ, mint szûz leány;
De már közelg szerelmes võlegénye,
Az üdve érzetében ragyogó nap,
S kéjvágytól reszketõ biborsugár,
Ujjaival tapogatózva, lopva mind
Fölebb-fölebb lebbenti, tolja az
Ingerlõ bájakat fedõ lepelt...
Épen miként magam - a jó- és rossz-tudás
Fájának ernyõ ágait, melyek
Közül, mint éjbõl a Kaukázus
Hócsúcsai, midõn a hasadó
Hajnalnak elsõ lángja önti el:
Fénylett ki Izidóra pongyolája,
S a lángoló fürt hattyuvállakon...
Mert notabene - meg kell vallanom -
Egy kis különbség volt a biblia
S új édenem közt; nevezetesen
Az érdekes fügefalevelet,
A cselszövõ kigyót és átalán a
Szaloni öltözéket illetõleg. -
Ugyanis a fügefalevél helyett
Virághimes hálószövet födé
Féltékenyül az idomok csodáit.
A lég, az most is balzsamot lehellt.
Fölséges, ünnepélyes volt a táj;
Szent volt a béke, mint a szentegyházban.
Az ébredõ madársereg dala
Mint hálaima áhitatszerûn;
Szûzen fogant virágok illata
Mint áldozattömjén szállt ég felé... Ah
Még most is reszketek minden tagomban,
Még most is érzem a kéj borzadályát,
Mely mint az egykori, az elsõ éden
Kigyója járja át egész valómat.
Valóban, itt nem volt kigyóra szükség;
Ellenkezõleg... mintha láttam volna,
Sõt pláne tán hallottam is suhogni
Fejem fölött fenyegetve, intve
Esdeklõ cherubok lángpallosát... de épen
E rettenetes tilalom, ez az
Irtóztató nagy büntetés, a táj
Szentsége, csöndje, szûz ártatlansága;
A gondolat, hogy mekkora lehet
A kéj, amelyet ekként tiltanak
S az örök kárhozat pokoltüzével
Fenyítnek istenek - nyilván mivel
Ezzel magát a hetedik eget,
Annak legdrágább rejtekét, legédesb
Mézét rabolja szemtelen halandó -
És végre Izidóra ittasító,
Rohamra lelkesítõ bájai,
Fényének égõ napszurásai
Megkábitottak és már-már tilos,
Szentségtörõ merényre bõszitettek.
S csak egy kis játszi szellõ mente meg;
Tán sóhajom, fojtott lélekzetemnek
Mintegy utolsó lobbanása mely -
Majd vágyban égõ lelkem tépte ki -
Lebegteté a finom és ezernyi
Legfényesebb pillangó szárnyiból
Szövött lepelt, midõn alatta, hah!
Szentséges ég! - bõsz rémület fogott el -
És mint midõn a kitörõ Vezúv
Parázsszerû láváját még sürûbb
Jégzápor oltja el s mereszti meg:
Fagyasztá jéggé még imént tilos
Kéjvágy tüzétõl forró véremet
A gondolat, rettentõ sejtelem,
Hogy Izidóra halva van, megölve!
A sziv mögött, vagy kissé tán alantabb,
Nagyságra, színre egy epernyi bimbó,
Egy tõrszuráshoz teljesen hasonló! -
Meghalt! Megölték... irigy istenek...
Mint tiszta égbõl hirtelen, váratlan
Lecsattanó villám hatott velõmbe
E gondolat és szintoly hirtelen
Ijedten s fájdalomtól görcsösen
Vonagló ajkaimmal csókolám
A sebnek vélt jelet, midõn alig hogy épen
Örömlövésként dobbanó szivemmel
Fölismerém a végzetes csalódást,
Szégyen s haragtól villámló szemekkel
Ijedt föl Izidóra éleset
Sikoltva...

              II

Hah! mi különös, csodás,
Mi bûvöletes álom! Kusza bár,
Összhang s aránytalan, mint minden álom;
De mennyi és mily élénk látomány!
Minõ világos láthatár; mi mély,
Valóhû érzés, indulat... valóban,
Alig hivém egy darabig, hogy ébren,
Hogy most van ébren lelkem, oly közel járt
Vagy épen össze is ölelkezett
És táncra kelt az álom a valóval.
De csakhamar jelentkezett a zord
Való - a fájdalom nyilában, melyet az
Ártatlan és boldog szivek barátja,
A lelkiismeret gyötörtjei,
Az elitéltek, földi kárhozottak
Siralomházi porkolábja lõtt
Vérzõ szivembe... Oh, igen, a hajnal,
Az öröm és boldogság istennõje,
A tiszta szívüek, ártatlanok
E bölcsõringató szelid dajkája:
Kérlelhetetlen vallató birája,
Kínpadra fektetõ hóhérlegénye
A bûnnek, fájdalomnak egyaránt -
Elsõ sugára, mint a hentes kése,
Hatol be a szendergõ öntudat
Szivébe s onnan visszaröppenõben
Lerántja róla a könyörülõ
Álom nyugasztaló lágy szemfedõjét.
Eszembe hozta nekem is azonnal
Elátkozottságomnak tudatát.
A tegnap átkát, Izidóra gyilkos
Gúnykacaját, halálitéletem,
Mely mint a cherubim lángpallosa,
Viszonozatlan epedés pokol
Tüzére - tán örökre - kárhozottat
Ûzött ki a szerelem édenébõl.
De nem, azért sem. Ah, az nem lehet...
A szenvedélynek, mely határtalan,
Áldása, átka, elmaradhatatlan
Barátja a határtalan remény,
Mely bár uszítja, bátorítja is:
Nem engedi lemondani, de másrészt
Kétségbeesni sem... Vérmes szivem
Legmélyebb rejtekében, nagy titokban
- (Elbújhatott, hisz egy kis szikra volt csak)
Élt egy kis törpe tündér, hallgatag
(Mert félt szegényke untalan, rideg
Elmém leharsogó gúnykacajától) -
Mely nem hitt a csodákban - másokért;
De hogyha bajba estem, mély örvénybe,
Amelynek szélein megállt a bokros,
A gyáva ész, s elhagyta kacagó
Kedély, nem találva kiutat
S kész volt lerakni fegyverét föltétlen;
Ilyenkor aztán õ volt a legény,
S a rémülettõl megdermedt érzékek
Köznémasága közben megszólamlott.
S merészen sugdosá: „bátorság, hit, remény!
Csodálatos az úrnak útja olykor.
S ha másként nem lehet, ha csoda kell,
Ha soha másért nem történt csoda,
Hát most történik az s megmenekülsz;
Hanem azért mozogjunk ám magunk is!”
Nos ez a kis szikrányi gnóm elõállt
Ezuttal is és egyre sugdosott:
„Ne hagyd magad, még minden jóra válik!”
S én letörülve a halálveríték
Jéggyöngyeit arcomról, eh bien!
Mondám magamban, a dologra hát.
Ki tudja, hátha mégis, mindamellett?
S elvégre voltaképen, s ami több,
Hát mit vétett ez álom? Nem elég-e
Csodának már ez is?

      Igen, igen...
Mire való is volna még, tovább
Csûrnöm, csavarnom? Úgy van, úgy,
Ez álom itt bejátszott a valóba;
Ezen fordult meg a dolog, övé volt
Az egyik fõszerep, a cselszövõé,
Vagy ám ha központnak magam tekintem,
A megmentõé... Nem sejtém ugyan,
Midõn leírtam, hogy miként, mi lesz,
S egyáltalán ha lesz-e fejleménye?
De meg nem állhatám, hogy le ne írjam,
S ha már leírtam, hogy felolvasom
Izidórának gondolám hisz ez,
Ha nem egyéb, jó tréfa lesz; nos aztán
Ebbõl következik a többi; el tehát
Minél elõbb... úgy, úgy, hanem... hanem
Izidórához? Hát igen, bizony!
Ohó, de ez nem ment ám oly hamar.
Elindulék, hányszor, magam se tom.
Útközbe rendesen kitört a nyilt
Belháboru lelkemben, s féluton
Tökéletes fejetlenségbe ment át.
Megsértett büszkeségem lázadott föl,
Ez a halálosan sebzett oroszlán,
Uralkodó szerelmem törhetetlen
Zsarnok szeszélye, bõsz önkénye ellen.
„Gyalázatos, bélpoklos, szemtelen,
Kiebrudalt tolakodó” kiáltá.
„Te mesebeli fölfuvalkodott
Tehetlen béka!” felelé amaz,
S így mint akit két egyenlõ erõ,
Ellenkezõ irányba vonz, se té
Se tova nem mehettem, s végre is
Valamely idegen segéderõ
Külsõ hatalmi beavatkozás
Véletlen, meglepõ találkozás,
Sürgõs teendõ, botrány, csõdület
S egyéb esetleg mente ki a bajból...

Igy foly ez a szerelem és hiúság,
Ez a vér és velõ közötti harc.
A szenvedély, e vad haramia,
Ez esztelen, vak, önzõ kéjdühönc,
Ki vérbeforgó szemeivel a
Legközelebbi percet látja csak,
S annak bizonytalan gyönyöreért
Jövõt, ha kell becsületet föláldoz -
Fenyegetõzni kezde hangosan,
Hogy ha nem enged a makacskodó ész,
E derék várparancsnok, végre õ
Üszköt vet a lõportoronyba készebb
És a romok közé temetkezik!
S már magam is kezdtem belátni, hogy
E szörnyü belsõ harcban tönkre megy
Egyéni kis világom, birodalmam,
És már gyülölni kezdtem Izidórát;
De csak miként vakbuzgó vértanu
A máglya lángját, melyrõl azt hiszi,
Hogy annak szárnyain az örök üdv
Menyországába emelkedhetik.

Már szinte eltölt egy fél század
- Naptári félhó - e huza-vonában,
Midõn szilveszteréji bûvös álmom
Véglátományán tépelõdve, épen
Egy még homályos, névtelen remény,
Mint egy még ismeretlen üstökös
Csillagja tûnt föl lelkem éjjelén.
Hah! hátha e jelképes látomány
Valót jelent? Ha Izidóra már...!
Ah akkor... akkor... õ nekem valóban
Meg volna halva!... eltemetve, és
Halála fájna már, de csak halála!
És a halál fájdalma bármi nagy,
De elviselhetõ... S én újra élnék,
Titáni átkos szenvedély nekül,
De boldogan, vidáman, szabadon,
Mint annyi irigyelt boldog filiszter,
Mint más közönséges veréb a tóban,
Mely ingó nádról ingó nádra száll...
Igen, e próba nem fog ártani,
Ha nem használna is. El, el...

De még mi több? E végzetes napon
Tetézetül egy illatos levelke
Izidórától... bár hideg, simán
Udvarias, de mégis kérlelõ;
A gúnykacajjal sértett illemet
Engesztelõ... (tehát nem tégedet,
Sugá még mindig bosszulihegõ
Önérzetem); kimaradásomon
Sajnálkozó - szellemdús társaságom
Élvét kikérõ (mélységes pokol
Eméssze meg a szellemet! Sziszegte
Érzékiségem paradicsomi
Kigyója mérgesen - mit ér, ha tested
Egy ujjnyi íze sem tetszik neki?
Dicsérte volna egy hajszáladat,
Ez többet érne...) És hogy mennyire
Óhajt már látni (lábai elõtt,
Mint Caesar a színkör viadorát,
Ki halni menve, üdvözölje õt...)
De már hiába minden... dictum factum,
A vége mégis az lett, hogy hogyan nem?
Egyszerre csak kezemben a kilincs,
Megnyomtam és beléptem... ott valék.
Elõttem álla Izidóra... vagy tán
Én álltam õelõtte... nonchalant
Mindketten, mondhatom; ma is csodálom.
Sõt hiszitek vagy nem, de szent igaz,
Még Izidóra is csodálkozott
Elõkelõ egykedvûségemen...
Titokzatos, homályos, ám de annál
Csodálatosb hatásu elõérzet
Emelgeté szivem, mint gáz a gömböt...
Mint hazajáró szellem, drámai
Pathoszt csufolva, mély, kísértetes
Hangból: „Eljöttem látni önt
Még egyszer és utószor, Izidóra!”
Mondám a tréfát megkacagva végül...
Mint a királytigris, mely játszadozva
El-elbocsátja hörgõ áldozatját,
Rettenve kap utána, látva, hogy
Az még utóbb elmenekül... e hang
Meglepte és hökkenté Izidórát.
Az isteneknek s átalán a trónok
Lakóinak az égen, mint a földön,
Akkép a szépség királynõinek
Véráldozat kell és ha nem egyébnek,
Ennek talán jó lettem volna én is.
S most már nem is vagyok kétségbeesve?
Ez fenyítésre méltó lázadás,
Melynek csiráját el kell fojtani...

És mint kelet buja virágai
Üvegházának nyitott ajtaján
Kitóduló, bódító illatár:
Zudult reám a bájok s kellemek
Ármány hadának leverõ zöme.
„Kétségkivül jól tölté napjait!
Talán föl is találta végre már
Az eszményt, aki boldogítni képes?”
„Találni olykor nem is oly nehéz;
Mint a találtat elveszíteni.”
Ekként a szóra szó következett.
Dicsérte verseim, mint rendesen.
A költeményt, ha az nem is egyéb,
Mint magasb széptevés kötött beszédben -
Kedvelte, mint a bálzenét, anélkül;
Hogy táncra kelni vágynék a zenésszel.
A borban és a versben az igazság.
Ezt tudta jól s kiváncsi volt igen:
Nem fogja-e meghazudtolni jól
Erõszakolt egykedvüségemet
A régi szenvedély a költeményben?
De verseményem pókhálója most
Ez egyszer nem szerzõjét fogta meg.
Ellenkezõleg, kiszabaditott
Szörny szenvedélyem kötelékibõl,
Mely mint egy óriás hurokkigyó
Megfojtott volna már elõbb-utóbb...
Most is, hogy Izidóra angyalarccal
Sátánkodott, incselkedett velem;
Elõszedé szépsége tárházának
Legbûvösebb, rejtettebb kincseit;
Felém legyinte olykor, tiltakozva
Bók és guny ellen gyermeteg makranccal;
Hozzám hajolt, közel, kiállhatatlan,
Izzón közel... hogy láthatám, miként
Vet árnyat a vékony, finom pehelyszál
Fehérlõ válla, karja tûkörében;
Arany hajának lángja lobogott,
Mint midõn nyári éjben, szakadatlan
Villám tüzében égni látszik ég, föld...
Reám ereszté balzsamos lehének
Gyémántszivet megolvasztó kohóját...
Egy szóval széditõ volt, mint az örvény
A Lomnic élén, ezer ölnyi mélység
És ama zúgó Tarpatak fölött,
Mely mint õrült menyasszony a templombul,
Réme sikoltozással fut ki a természet
E nagyszerû szentegyház-ajtaján...
Ezuttal is, mondom, el-elfogott
Az alig visszafojtható gyönyörvágy
Rabláncait tépõ tigris-dühe,
S csak isten õrizett a gyávaságtól,
Hogy illem- és lovagtörvényt felejtve
Meg nem rohantam, mint egy útonálló
S ki nem raboltam Izidóra tündér
Szépsége rejtett kincseit...
            Valóba
Csak isten õrizett meg. Költeményem
Paradicsomi részletéhez értem.
A mûi szempont és költõszabadság
Ezuttal egy kissé szokatlanabbul,
Mint mondják, „antik” põre jelmeze;
A jelenet, az ötletek kisértõ
Alkalmisága csiklandozni kezdett.
És Izidóra maga is a tréfát
Fölbátorító játszi hangulatban
Hallgatta és úgy vette az egészet,
Mint egy mükedvelõ elõadást,
De mely ezúttal olyan véget ért,
Mint amidõn az egyik fõszereplõ
Elájul és le kell bocsájtani
Idõ elõtt a függönyt... E soroknál:
„A szív alatt, az hogy kissé alantabb,
Nagyságra, szinre egy epernyi bimbó,
Egy tõrszúráshoz teljesen hasonló” -
A katasztrófa bekövetkezett, mert
„Szégyen s haragtól villámló szemekkel
Ijedt föl Izidóra éleset
Sikoltva” - ahhoz teljesen hasonlót,
Mely bûvös álmom ébresztõje volt,
Olyannyira, hogy percig azt hivém:
Tán most is álmodom; mert nem csupán
A hang, de minden mozdulat, arcjáték
És öltözék hajszálig ugyanaz volt...
S a babonaság aggodalma szállt meg.
Mi különös, csodás hasonlatosság!
Mondám Izidórának, álmélkodva,
Ki észrevenni látszék a kelepcét,
És hirtelen mosolyt erõtetett;
De hasztalan, mert amint láthatólag
Folyton tünõdött, ûzve-fûzve baljós
Találgatások eszmeszálait,
Mindegyre jobban elborult; egyszerre
Mintegy kétségbeesve, izgatottan,
Haragtól fuldokolva, lángoló
Arcát kezébe rejtve, szótalan
Rohant a váró termen át, amelybe
Ép akkor lépe gróf Kievszky Oszkár,
Dárdások hadnagya, ki állítólag
Már fõhadnagy lehetne régen,
Holott még nagy korát sem érte el -
Ha oly igen veszett fene gyerek,
Párbajdühönc, botrány- és stikli- hõs
Nem volna és egyáltalán s kiváltkép
Ha kevesebbet lovagolna váltón,
Mint séta-ménen, bárha ezzel is
Megszolgáltatja jól az abrakot.
A pillanat eléggé színi volt.
A dárdás hadnagy úr majd kétfelé vált,
Egy kérdõ és egy felkiáltójellé;
Miként ha mondta volna: Ugyan, úgy-e?
S rögtön reá: de hiszen ez lehetetlen!...
S önhitt, kicsinylõ gúnymosollyal ajkán,
De mindazonáltal fenyegetõ
Pillantást vetve rám, követte Izidórát.
S a szoba, Izidóra harmadik -
(Pipere és háló) szobája - ajtaját
Önkéntelen s talán nem szándékosan
Elõttem és maga mögött betette,
Nem sejtve, hogy mi vár ott benn reá:
„Ön nyomorú, alávaló!” - rezgett ki
A kis szobából Izidóra hangja,
Feleletül a kérdõ hadnagy úrnak...

                 III

És én siettem, ki a levegõre,
Minél üdébb, minél több levegõre!
Ki, ki a végtelen égbolt alá!
A Rigi tetejére... Levegõt,
Magányt! ha bár csak egy órára is,
De rögtön... És hol, hol nem, tudja ég,
Erdõn, mezõn bolyongtam össze-vissza,
Hogy meddig, azt se tom, csak azt, hogy
Lakomba érve „Gróf Kievszky Oszkár
Dzsidás alhadnagy” névjegyét találtam
Elõszobám ajtaján, rá írva:
„Sürgõs ügy, fontos, becsületbeli,
Holnap tiz órakor - legmélyebb tisztelettel.”
      Most már világos, teljesen világos!
Álmom való s most Izidóra azt
Gyanítja, hogy titkát a hadnagy, e
Hiú dicsekedõ árulta el;
S ha így van, akkor mondhatom, hogy: „meghalt
A király - éljen a király!” Oh, akkor
Szabad vagyok s egyáltalán megmentve,
S enyim megint e szép kerek világ!
Meghalt a kérlelhetlen szívü zsarnok,
Gyilkos szeszélyü kényuralkodó.
Hideg márványszoborrá változott
Az élve istenített, hõn imádott
Fölséges eszmény - Izidóra, a szûz
Csak annyi már nekem, mint valamely
Középkor bajnokának az a nyíl,
Mely legkegyetlenebbül fájt, midõn
Merész baráti kéz kiszakította
Keblébõl; és eltette, õrzi bár,
Elrejtve szem elõl, ereklyeként,
De nézni, emlékezni sem szeret rá.
      Pontban tíz órakor megjött a hadnagy,
Boszú s harag tüzét lihegve, fújva
Mint vezetõtlen elszalasztott mozdony,
Mely törve-zúzva ront a pályafõre.
Én arra voltam elkészülve, hogy
Bevezetésül mindenek elõtt
Pisztolyt szögez mellemnek. Hát pedig
Csak megölelt, megcsókolt, jobbomat
Nyájas dühvel megrázogatva, kért,
Legyünk mi eztán te s tu cimborák;
Hisz végre most már boldogtalanok
Vagyunk mi mind a ketten egyaránt,
Azaz hogy voltaképen azt se tudjuk,
Hogy melyikünk a boldogtalanabb?
Aztán leült. „Barátom megfulok;”
S nyakkendõjét tágítva, duzzadó
Erére mutatott: „Láthadd magad,
Megfulladok, ha még ma nem ölök.
Hogy kit? tudod, sõt csak te tudod épen.
Avvagy talán már végezél vele
Bajtárs, magad? Bár nem tudom, csupán
Csak gondolom, hogy, fájdalom! - igen
Most már azt mondom én is, fájdalom! -
Önzõbb okod hiányzott erre, ámde
Ha jól fogom föl szenvedélyed és
Lovagiasságod magasb mivoltát...
Az sem lehetlen... De ha mint ohajtom,
Mert én szeretném vérét ontani,
Mert nekem van sokkal nagyobb szükségem
Vérére gyógyszerül... ha él, nevezd meg...”
„De kit? nem értelek...”

      „De kit? S te még
Ezt kérdezed... De hát - barátom!” -
Mondá bizalmasan suttogva, és
Közelb hajolva hozzám: „úgy-e bár
Én nem mondtam neked... tehát ha én nem,
Okvetlen egy más árulhatta el csak
Neked a titkot, Izidóra titkát -
Ama jelet, egy lázas pillanat
Emlékét illetõleg, melyrõl eddig
Azt hittem, hogy csak én ismerhetem
Egyedül én és senki más e földön. -
És e gazember, aki üdvömet
S egy nõ becsületét rabolta meg,
Patvarba! meg kell ölnöm, ezt, remélem
Természetesnek láthatod magad,
És úgy hiszem, magadnak sem lehet
Okod kimélni és sajnálni õt...”
Igy õ, a kedves hadnagy, voltakép a
Legrettenetesebb „enfant terrible”.
Tehát most már való, kétségtelen...
Mit érezék? Egyszerre szálla el
Szivembõl, mint kialvó fáklya füstje,
A szenvedély... e telhetlen kigyó,
Mit javas asszony ördöngös szavakkal
Olvas ki a már haldokló gyerekbõl.
S beköltözött, fészket rakott helyén
Egy másik, egy még bõszebb szörnyeteg:
A zöldszemû féltés ikernõvére,
A meggyalázott, kirabolt, kétségbe
Ejtett, irigy érzékiség boszu
Érzelme... Hah! most már megegyezünk,
Valóban; egy az indulat, amely
Egymáshoz ûz, mint szél a két vihar
Felhõt, hogy villámharcra keljenek.
Az afrikai oroszlánok éhe,
A bengali tigris vérszomja csak
Szunyogcsipés okozta viszketegség
Az irigység és boszuvágyhoz képest,
Amellyel szívemet megmérgezé
A rettenetes gondolat nyila:
Hogy ím, ez ember, ím e földi lény,
Még csak nem is félisten, legalább
Épen nem annak született, de hajh
Azzá emelkedett, átistenült
A legfelségesebb kéj hetedik
Egében -, és még õ dühöng! Miként
Ha Jupiter dühöngne amiatt,
Hogy vannak istenek mögötte és
Alatta, bár kisebbek és utána
Következõk!

      Ó, szenvedély csodája!
Bámultam ezt az embert, ezt a férget,
Mint egy tündérkirályt. Kerestem arcán,
Szemében, ajkán a gyönyör nyomát,
Feje körül a végtelen, nekem
Elérhetlen szerencse dicssugárát,
Melyet nem adtam volna a tiédért;
Világtörténelem vakító napja,
Legfényesebb költõi álmot el-
Homályosító földi nagyságeszmény,
Ifjúi dicsvágyat kétségbeejtõ,
Kábító tünemény, Napoleon!
      Kimondhatatlan fájdalom fogott el.
Mint napfogyatkozáskor, hirtelen
Sötétült a világ... Szivemben egyrészt
Sirattam és temettem Izidórát.
Olyforma kínnal, mint erényes, jámbor
Rokonság oly halottját, aki gyászos
Szégyenhalállal mult ki a bitófán...
Majd fölkelt vérbozontos fejjel a
Sértett önérzet, a halálra sebzett,
Kigúnyolt, porba gyúrt érzéki vágy,
Boszút kiáltva, vért szomjazva írul,
Égõ sebére.
      Így tünõdhetém
Magam elé meredve szótlanul;
És csak midõn egyszerre föltekinték,
És láttam a válaszra váró hadnagy
Színváltozását, arca iszonyát,
Csak akkor jöttem észre és gyanítám,
Hogy õ viszont arcomról olvasott,
S mindent leolvasott, sõt voltaképen
Még a valónál többet is...
            Igen,
S ez jólesett szivemnek. S legkevésbé
Sem igyekeztem elszéleszteni
Sötét gyanúja villogó felhõjét.
Hadd marja õt is kétszeres csalódás
Méregfulánkja, hiszen összevéve
E kettõ sem tesz ki annyit, mint az a
Vigasztalan, egyetlen gondolat,
A száraz lelki fájdalom, melyet
Nem gyógyithat meg semmi, semmi...

            „Úgy van,
Barátom, igazad van. Ismerem
Én jól e bajt. Ez a vér háborúja.
Egyetlen s némi elégtétel itt, ha
Kivágjuk a vért, hogy folyjon ki ott
Szemünk elõtt, hüljön ki és egyék föl
A férgek; sõt még én tovább megyek:
Megölném még a lelket is, hogy abban,
Mint a letört virágnak illatában
Ne élne, örökülne a bünös,
A boldog pillanat emléke sem...!
Oh hogyha lehetséges volna ez,
Lemondanék az örök üdvösségrõl,
Mely énnekem már úgyis elveszett.
Sõt kárhozattá változtatta azt az
Eltörölhetetlen emlékezet,
S a rettenetes örök törvény átka,
Hogy ami történt, azt meg nem történtté
Mindenható Isten se teheti...”
Elhallgaték, és a hadnagy se szólt.
Kínos, feszes szünetnek csöndje állt be.

Befagytunk mindaketten csontig... Végre
A hadnagy kezde felhuzódni lassan
Ültébõl és sohajtva, tompa hangon
Kérdé: „Tehát?...”
      „Szolgálatodra állok.”
„Ma még?”

      „Azonnal. Indulunk a svájci
Határra. Hozz kemény segédeket...”

                 IV

A hadnagy rettegett veszekedõ
Eszeveszett, merész verekedõ,
Pisztolyra kitünõ lövõ, de kardra
- Mint a kötekedõk legtöbbnyire -
Egyáltalán nem volt müvész vivó.
A mérkõzés helyén megfélemlítõ
Merészség; testerõ, elménckedõ
Hidegvér hencegõ fitogtatása;
Csuklókötéstõl önhitten lenézõ
Vonakodás: állás elõtt kardéllel
A levegõt fájdalmas szisszenésre
Késztõ vagdalkozás és több eféle
Legénykedéssel szokta már elõre
Kivenni gyöngébb ellenfél szivét.
Mi engem illet, én Keresztessyt
Szorgalmasan, kitartón látogattam
Öt éven át s fölényemért cserébe
Részint feleletül ellenfelem
Üres, hiú hühóira, megjegyzém,
Hogy én csupán kezére dolgozom,
Azonban õ vághat fejemre is.
Kacajjal utasítá vissza ezt.
De csakhamar megbánhatá, belátva
Hogy ezzel a „hajrá”, saját egyetlen
Elõnyét adta föl... Növekvõ dühhel
Rohant elõ vakon, mindannyiszor
Karján az elõvágások rovását
Növelve egy ujabbal. A segédek
Megálljt kiáltva közbe vágtak épen.
Midõn kétségbeesve, víszabályt
Mellõzve rám rohant, s míg balkezemmel
Fogtam föl a fejemre mért csapást, õ
Elõre szegzett kardhegyembe dõlt.

                 V

A hadnagy eltemetve, haj de él
És szerte jár-kel bennem a „titok”...
Én azt hivém, hogy Izidóra most már
Egy világrészben sem marad velem.
Kerülni fog, gyülölni mint fegyenc
Kerülni szokta messze azt az átkos
Pelengért, mely elõtt egykor pirult...
De ép ellenkezõleg! mint az árnyék.
Úgy követett bujós körutamon,
Mit egyrészt kényszerûleg tettem, a
Párbaj következtében, hogy kitérjek
Szokás szerint az álszemérmes törvény,
E sanda csõsz elõl, ki ily esetben
Nem mindig oda vág, ahova néz;
De néha mégis oda vág... Bejártam
Helvétiának „hótakart tetõit”,
Az olasz félsziget virányait;
S a Rigi csúcsán a kelõ napot.
Palermo partján a lenyugodót
Fosztotta meg bálványozóitól.
Mindenki õt csodálta egyedül.
Magam valék, ki magamat csodáltam:
Hogy többé nem csodálom õt. Azonban
Mégis csak gondosan kerültem õt,
Kerültem illõ istenfélelemmel;
Mert végre hátha mégis... hátha mégse...
Csak jobb a tûzzel mégse játszani,
Nem festegetni falra a sátán - nét.
De hasztalan, fölösleg aggalom.
Mert vége volt mindennek, vége, vége!
Elszállt szivembõl mindörökre a
Szûz tiszta szerelem fehér galambja.
Leégtem; szén, por és kihült
Korom vagyok, többé ki nem gyuladhatok,
Míg föl nem épít új tavasz keze.
De végre is miért követ ez a
Kevély hölgy annyi messze földön át?
Vajon mi célja, avagy indoka?
Csodálatos! (azonban voltakép
Természetes, mert hát ez a szélsõség
Törvénye, mely a szenvedély létráján
Csak a legfelsõ és legalsó
Fokon jár) - ez sem érdekelt már többé!
De végre egy ennél hatalmasabb
Törvény, a nõ iránti köteles
Illem parancsolt, s ennek szót fogadva:
Egy ragyogó szép nyári délután,
Egy parti sétaerdõ fái közt
Találkozánk még egyszer és utószor.
Gyönyörü nap volt; egy oly pillanat,
Midõn az ifju természet maga
A szerelemben üdvözölni látszik.
Maga a nap, mint násza éjjelén
Szûz csóktól ittasult boldog szerelmes,
Úgy szórta égre-földre, szerteszét
Dicsfénye aranyát, miként ha attól
Félt volna, hogy megfojtja a gyönyör...
Kéjillatot lehellt erdõ-mezõ;
Boldogság és örömnek fûszerével
Volt telve s arra ingerelt a lég.
Szerelme üdvösségérõl beszélt
Minden köröttünk, arról suttogott
A buja lomb, s a lombon ringatózva
Azt sírta, nyögte csalogány, galamb -
S arról beszéle Izidóra is -
Oly édesen, szelíd szemérmesen,
Hogy szinte azt hivém, való s nem ármány.
De én úgy érezém, hogy fagyni kezd
S megáll a vér eremben! Mozdulatlan,
Lidércnyomásszerü kinos feszélyben,
Miként egy õsvilági kövület,
Magam elé meredve ültem ott.
Azonban alkonyult. Az árnyak nõttek.
Valahol egy szomszéd falubeli
Toronyban megkondultak a harangok.
Legyõzhetetlen mélabú fogott el.
„Mily andalitó összhang” - suttogám
Tompán, nehézkesen. „Minõ fölséges
Tökélyû négyes hangkar e toronyban!...
E föld valóban a dal és költészet
Szülõ hazája. Úgy tetszik nekem,
Miként ha e torony négy ablakán
A négy harang mint négy sötét barát
E szörnyû szót zokogná untalan
Egymás után, imaszerûn, feddhetlen
Ütemben: el-mu-landó, el-mu-landó!”
Mint a hózuzmarás virágbokor,
Mit fagyos szél szakít ki, s visz tova,
Suhogva távozott el Izidóra.
Majd sebten visszatért és haloványan
Remegve, fuldokolva, önfeledten,
Haraggal, fájdalommal: „Istenemre!
Tudom, mit gondol ön. De rút gyanúja,
Az nem igaz! Nem, nem! Csalódik. Ön
Hitetlen, üdvtelen... Meg fog gyõzõdni,
Tudom, de majd késõn” - sugá fülembe
Vonagló ajkkal és egy nagy nehéz
Könnyel szemében gyorsan, hirtelen
Eltûnik a fák között...

      Csak isten õrzött,
Hogy lobbot nem vetett a régi láng.
Mély, ellenállhatlan részvét fogott el.
Elindulék s beérve: „Izidóra!
Bocsánat!”... rebegém féltérdre esve.
De íme õ ismét a régi volt.
A büszke, gõgös, a kérlelhetetlen.
Csak erre várt, csak ez kellett neki.
Egyszerre féreggé voltam tiporva,
Tekintetében oly mély, átható,
Uralkodói megvetés nyilát
Lövelte rám, hogy percre azt hivém,
Oda vagyok szögezve mindörökre,
S föl se kelek többé soha!...

            De igy jó.
„Most már kvittek vagyunk, madame”,
            jegyzém meg
Mosolygva, s térdemrõl leverve a port.
Aztán nem láttam õt többé...