Elsõ rész

Hol, hol nem? talán csak tündérek honában,
(Hogy is történhetnék ilyen mostanában?
Mostanában, ebben a hitlen világban!)
Volt egy szép herceglány Hortobágyországban.

Szép volt, hej, nagyon szép; no de ez még hagyján,
Szép leány volt mindig, van ma is akarhány.
Hanem ez az egy még nagyon jó is volt ám;
Szép is, jó is, hozzá gazdag is... hát aztán,

Mint a csodatévõ képhöz, akként jönnek
Követei hozzá sok úri kérõnek.
Kinek hét, kinek több águ is címerje;
Más ugyan az ilyet kérni hogy is merje?

De biz utóbb már az a sok istenadta
Kérõ a kisasszonyt annyira untatta,
Jöhetett akár egy királyfi miatta,
Senki fiának õ magát nem mutatta.

Mert hiába, õ már a fejébe vette:
E sok cifra úrnak mind hamis a lelke.
Nagy a kevélysége, kicsi hozzá telke,
Bor mellett a kockán mert elvesztegette.

Ennek nagy a hasa, a lábszára vékony;
Szelekótya esze, szíve változékony.
Ez már csinos alak, amaz nagyon is szép.
De azután vége, belül nincs is egyéb.

Itt egy nagyreményü hires ifju bajnok.
Haj, de hogy kivillog szemébül a zsarnok!
Annak láng az esze, istene dicsõség,
De csak szolgálója lenne a feleség.

Van õneki pénze, magas úri rangja!
Férfiakban ugyan hogyne válogatna?
Gyönge az õ szíve, erõs a szerelme;
Ember legyen, aki õt megérdemelje.

„Ejh! mit járok én itt föl-alá, hiába,
Suhogó selyembe, bársonyos szobába;
Fuvalkodva feszbe, aranyos csattokba,
Mint egy kevély pulyka, szárnyával kattogva?

Mi hiába várjam, ha nem jön helyembe,
Akivel én essem örök szerelembe?
Olyan igaz ember, minõre én vágyom,
Ha van is, nem sok van ezen a világon.”

S ahogy elnéz fényes vára ablakából,
Hol kék semmiségbe tünedez a távol,
Ábrándos fejében gondolata támad:
Kedve szerint férjet keres õ magának.

Egy szó, mint száz, úgy lesz. Kinek nagy a módja,
Teljesül szeszélye, alighogy kimondja.
Mirõl a szegények csak úgy álmodoznak,
Meghozza a való a dúsgazdagoknak.

Õ is álmodott egy kedves eszményt, szépet,
Minõt õ szeretne, egy oly férfi-képet.
Elmegy azt keresni a világ végére,
Hogy ha föltalálja, az lesz az õ férje.

Öltözik szegényes cselédi ruhába.
Így megy õ el messze, ki a nagy világba.
Nagy csapat libát vesz, hajtja a határra.
Majd egyik vásárról a másik vásárra.

Mielõtt elindult, a tükörbe nézett.
Összecsapta kezét: jaj! hisz így õ még szebb!
Ez pedig baj lenne. Mit esetlenkednék.
Aki neki nem köll, mindenféle szerdék?

Ha a rongyok alól valami kilátszott,
Termete bûbája ottan legsugárzóbb.
Ha csak szédítõ volt hosszu ruhaaljban,
Borzasan, mezitláb már kiállhatatlan!

Hát amint az úton, szép virágos réten,
Ahol a libáit pihenteti épen,
Foltot varrogatna a rongyos ruhára
Ottan akad ám egy szép juhászbojtárra.

No ennek se kell több, oda ül melléje.
Isten jó nap! - egybe szóba ered véle.
Kérdi, hova való? hogy ki a szüléje?
Mintha sejtené, hogy olyan magaféle.

Mert hát biz õt sem a gólya költötte ám.
Hátha ez se olyan igazi pórleány.
Hátha õt is aranybölcsõben ringatták -
Csakhogy az övét is elverték az apák?

Mert hát akkor volt ez, abban az idõben,
Midõn sok derék úr volt menekülõben.
A hazának szolgált, a királynak vétett;
Rá is ki volt mondva a halálitélet.

Apja már elvérzett, aztán ami kis juss
Maradt volna rája, elvette a fiskus,
Mikor iskoláit már félig kijárta,
Ez a veszedelem akkor szakadt rája.

Hogy az üldözõi rá ne találnának,
Öltözött parasztnak, szegõdött bojtárnak.
Ez a szép cseléd is hát ha úri fajta?
Mintha ilyen tempó látszanék is rajta.

Biz aligha úgy nincs. Kezén a szegénynek
Nyoma szokott lenni ásó-kapanyélnek.
Ezé pedig olyan üde, mint a harmat.
Kicsi finom lába fehér, mint a vert hab.

Haj de világ szépe, de gyönyörü gyermek!
Csakhogy nem való ez a szegény embernek!
Gondolja magában, keservest sohajtva,
De oly hangosan, hogy a lány is hallhatta.

„Hát - feleli ez rá - biz azt eltaláltad.
Nekem a szegénység legnagyobb utálat.
Úgy vagyok nevelve fényes úri módban;
Nem én vagyok oka, hogy ide jutottam.

Gazdag volt az apám - szomoru történet -,
Mire ép felnõttem, minden semmivé lett.
Úgy biz én, bevallom, magamba föltettem
Gazdag ember legyen, aki elvesz engem.”

A szegény legénynek erre a beszédre
A szíve tájáig majd befagy a vére,
De meg-meg csak annál nagyobb lángra lobban;
Hideg szél a tüzet neveli még jobban.

Mostan tudja hát már, hogy mi az a vagyon?
Szegénysége most fájt elõször, de nagyon.
Mostanáig a pénz õelõtte semmi.
Úgy, de hát hogy ezt is lehet rajta venni?!

Kire néznek mind a falubeli lányok,
Kinek üzengetnek úri asszonyságok;
Õ, a vidék legszebb, leghíresb legénye,
Egy parasztlánytól így kifizetve... ejnye -

Úgy szerette volna a faképnél hagyni.
Gõgre gõggel, gúnnyal feleljen-e vagy mi?
Menne, haj de mégis csak maradna inkább.
Forog vele, hát csak forogjon a világ!

Vaj mi lelte? meg van babonázva, fogva
Láthatlan fonálból szõtt bûvös hurokba?
Legjobb volna tán itt maradni örökre,
E helyen meghalni kínba vagy gyönyörbe?!

Hogy Aranka látta a szomoruságot
A legénynek arcán, még inkább vidám volt.
Leolvasta õ jól, ott hány óra vagyon?
Nem mutatta bár, de örült neki nagyon.

S szóla enyelegve hozzá: „Jó barátom,
Hej, szerelmes vagy te, szemeidbõl látom.
No de hát, azt mondják, nem oly nagy baj ám a,
Annak, aki se nem buta, se nem gyáva.

Hát ugyan azok, akiknek olyan sok van,
Kinek földben, kinek pénzben, milliókban,
Ugyan hogy szerezték! Tán bizony kapával?
Többnyire egy merész tettel, bátorsággal.”

„Ejnye, forgós miljom - fölpattan a legény -,
Mondaná más bárki - gyáva-e, már mint én?
Mondd, mit tegyek érted? megvivok magával
Bár a pokolbéli ördögök hadával!”

„No hisz, felel a lány kis vártatva, ez szép.
Hanem hát ez azért mégis csak szóbeszéd.
Valahány, tudom én, mind ilyen a férfi;
Csak legyen, ki higyje, ej de tud igérni.

Csillagot lehozni - szájjal, neki semmi.
De siet is árát elõre kivenni.
Miért is ne tenné? ha akad bolondra,
Aki mindent elhisz; ez a világ sorja...”

A legénynek tetszett, okos volt a beszéd.
Noha pedig ugyan majd elvette eszét,
Ami tüzesebben ragyogott feléje:
Két fekete szemnek bódító igéje.

Tünõdik, viódik magában sokáig;
Majd elüti a hõ, majd megintlen fázik.
De bárhonnan kezdi, mindig egy a vége;
Nincs, aminek õ ne állana elébe.

„Már hogy énnekem ne volna bátorságom?
Így õ - aki még e teremtett világon
Nem akadtam eddig halandó emberre,
Aki amikor kell, nálam többet merne?”

„No hát, mond Aranka s a távolba mutat,
Látod a fenyéren azt a keresztutat?
Tulnan azt a tanyát, fala kékre festve;
Jöjj el oda hozzám holdvilágos este.”

Keresztúton járni boszorkányok szoktak.
Nem találkozója szerelmes pároknak.
De azért csak elmegy, mivel megigérte,
Akár a mélységes pokol fenekére.

Ugyan nagy soká lett neki ez nap este.
De hogy alkonyodott, a leány már leste.
Fénylik a hold, de az õ szépsége lángol.
Csak úgy dagadozik ki a szûk ruhából.

Megölelni mindjárt nagy lett volna kedve;
De a lány egészen el volt keseredve:
„Mit ér ez az élet, ily nyomoruságba?
Csak baj a szegénynek szép fiatalsága!

Kiváltkép ily rongyos elhagyott falukba.
Város a szerencse széles országútja.
Ami itt egy év, ott annyit ér egy óra.
Sorsunk ottan egybe fordulhatna jóra.”

Elbeszéli, hogy már egy hete ott szolgál,
Abban a kék házban egy vén számadónál.
Hogy az milyen gazdag, nem hiába fösvény.
„No de az sem jó ám, melyen jár, az ösvény.

Igaz-e, nem-e, de azt beszélik róla,
Amije van, nagyrészt úgy volna rabolva,
Vagy ha nem, hát rablók hült helyén találva,
Akiket megöltek, vagy elfogtak nála.

Valami a lelkét bizonyos, hogy nyomja,
Mert elolthatatlan bor után a szomja.
Boriszáknak fösvényt valaha ki látott?
Ebbe látom én a tanubizonyságot.

Hogy pedig mily fösvény, az egész nevetség.
Ha valami törik, fizeti a cseléd.
Egyszer a padláson, a szarufán lógva
Leli és levágja, megmenti egy szolga.

Hát a kötél árát, mikor vele számol,
Nem lehuzza neki járandóságából?
Az öngyilkosság - mert ily rossz lábon áll a
Lelkiismeretével - szinte szokás nála.

De a gyávaság meg csak erõt vesz rajta.
Az egészet végre sohasem hajthatja.
És örökké retteg, hogy ha nem egyébtõl,
Félti a sok pénzét jótól, rossz embertõl.

Dugja, szedi-vedi, majd ide, majd oda.
Ha meg nem bolondul, az lesz még a csoda.
Ami gunyáját õ maga tisztogatja,
Végig ezres annak belsõ foglalatja.

S még mi kéne neki! Ez a vén förtelmes -
Hogy is mondjam már no... untalan engem les,
Egyszer az ajtót is rám zárta, - de jobban
Ki örült meg aztán, hogy kibocsájtottam?”

Ahogy ezt kezével, lábával mutatta,
Elárulta vele, hogy mily úri fajta.
Mennyi kellem ebbe a nagy durvaságba!
Ábel ahogy látta, szinte megkivánta.

„Hogy is volt csak, hogy no” - de hiába kérte,
Hogy csak egyszer is még csinálja meg érte.
Akkor aztán addig incselgett, oly csínyt tett,
Hogy a puha kis kéz reá is legyintett...

Így enyelgve, lassan menve, mendegélve,
Egyszer ím elõttük egy kis kunyhóféle;
A vén számadónak szõlleje, borháza;
A beszakadt tetõn õ maga, elázva.

A bankóval tömött köpenybe burkolva.
Most vele elbánni gyerekjáték volna.
Az egész tájon, mit a hold bevilágít,
Nincs egy árva lélek, senki meg nem lát itt.

A biz a, a biz a, csak egy puska volna.
„De hát hogyne volna, mikor van?” Azonba,
Hogy így szól Aranka, hamar egyet fordul,
És egy könnyü flintát vesz ki az árokbul.

Itt feledték náluk járó dezentorok.
Teli van ilyennel lenn a pincetorok.
Ezt az õ számára õ ide rejtette.
„Kezebelinek jó ez hazamenetbe.”

Bár nem mondta, hogy a számadót megölje,
Okos ember mégis érthetett belõle.
Hát ez olyan nagy sor? ha csak ez a baja,
Meglövi õ, hogy a puskaszót se hallja.

Itten oszt elváltak, jó éjszakát mondva.
Hazament a leány, többi az õ dolga.
Hej de furfangos, tán ördöngös egy lélek!
Baj, ha esze is van a fehér cselédnek?

Szemesnek a világ! Aki nem mer, nem nyer.
A becsület nem sok, ha szegény az ember.
Hát ez is hol szerzett annyit, e vén róka?
A tolvajt rabolta, a rablót meglopta.

De mire való is e sok okoskodás?
„Ha én meg nem teszem, megteszi, tudom, más.”
Nincs semerre senki, az egész környékbe.
Oda hamar neki egyet, aztán vége.

Csak az a fõdolog, hogy jól célba vegye;
Halántéka iránt legyen a csõ legye.
Gyönge szél kalapját lebbenti fölötte,
Jobban oda láthat... csakhogy, a mennykõbe,

Micsoda arc! mintha nem is élne már a;
Mint a viasz álarc (tán az is?) oly sárga.
Ilyen csunya képet halotton se látott;
S mintha a föld alatt csörgetnének láncot...

Vagy talán csak a szél zörög a haraszton?
A hatalmas legény remeg, mint egy asszony!
Mi az ördög lelte? Ki nem találhatta.
Soha gyöngeség igy erõt nem vett rajta.

Ha fogyatkozik az egészség, hiába,
Hát biz akkor venni kell a patikába.
Túl amott a dülõn sötétlik egy csárda:
Már oda kell menni, nem marad más hátra.

Haragos is, bús is; berugja az ajtót.
Fölveri a házat. „Bort ide, sokat, jót!”
Jónak ugyan hitvány, soknak talán elébb
Beválik, de fél, hogy ebbõl soh’ se elég.

Hej ha volna most, kit meg lehetne verni!
Hányaveti legény, betyár akármennyi!
Valójában pedig dühös önmagára;
Néha üt is egyet saját homlokára.

Ürül az üveg, már ötödik-hatodik.
Várja, várja, kedve mikor csucsorodik.
Ej mit üveg, pohár! Bort neki hordóba!
Úgy iszik belõle, a csinjánál fogva.

„No bizony - dünnyögi magába - ereje
Van az ökörnek is; nagyra lehetsz vele.
De mit ér, ha nincsen esze, bátorsága?
Volna csak, bezzeg majd nem fognák igába.”

Hejnye, erre-arra, aki veri, áldja!
Igaz volna, hogy õ ügyefogyott, gyáva?
No ha az volt eddig, ezutánra vége.
Érzi immár, elmult ez a gyöngesége.

Szeretné azt látni, mi volna az ebbe
A világba, mitõl õ most megijedne?
Fizet és megindul; hát ím ahogy ott van,
Ami nem szokása, szive nagyot dobban.

Kiveszi a puskát ujra a bokorbul.
Hát a lába remeg... no talán a bortul?
Ej mit a láb! Úgyse ott a dolog nyitja;
Fõdolog a szív, azt neki csikorítja.

Hallgatózva körülnéz a láthatáron.
Kis tücsöknek hangja rezg a holdsugáron.
Hej a kerek földön mennyi boldogság van
Ebben az órában, mennyezetes ágyban!

Most öleli át a menyország a földet;
Mostan harmatozza rá az örömkönnyet.
Hej ha életében õ is, bár csak egyszer,
Lehetne oly nagyon, nagyon boldog ember!

Úgy egy röpke percig szemeit bezárva,
Gondol Arankának ölelõ karjára;
Parázs-ajakára, darázs-derekára...
Övének kell lenni, bármi legyen ára.

Oly szívesen halna egyetlen csókjáért!
Hátha úgy van, akkor ugyan mire vár még?
Hirtelen a puskát kapja a képéhez;
De a homlokán meg most valamit érez.

Csak úgy csurog onnan a hideg verejték.
Ejnye biz így a célt eltéveszthetné még.
Háromszor is végigtörli az ingujjba.
Mi a mennykõ, hogy ez ilyen nehéz munka?

Puska csövén végig fut a hold világa;
Lik iránt van a vad, egészen jól látja.
No most még csak egy kis nyomás a ravaszra,
S meg se rugja magát az a vén orgazda.

Csak egy kis nyomintás, egyéb semmi - aztán
Õ egyszerre gazdag, boldog ember; - az ám,
Csakhogy megint egy kis baj van; mert most meg hát
A mutatóujj megbicsakolja magát.

Mintha amit borral magából kihajtott,
Egy csomóba egybegyülve volna amott:
Józan esze, egész lelkiismerete;
Az az ujj egészen meg van merevedve.

Leveszi a puskát, meg-meg oda fogja,
Jó szorosan, hogy a vége ne mozogna.
De csak mozog biz az, hogy csak úgy kóvályog;
Szemére is mintha ereszkednék hályog.

Melege volt imént, most a hideg rázza.
Nem lehet ez másként, meg van babonázva.
Már nemcsak a lába, a keze is reszket.
Soha ily csodát! - ki magyarázza ezt meg?

Hát az üstökét ki ragadja meg hátul?
Vagy a feje dagad ki a kalapjábul?
Az urat dicsérje mind a jó-tét lélek!
Hajaszála mint a sínszeg áll az égnek...

Már nem is egy ujja, de egész termetbe
Mintha oda volna fagyva, gémberedve. -
Menne is már, de csak áll ott, mint a bálvány;
Csak a szeme forog, ugyan mire vár mán?

Jaj ha már a föld oly erõsen lefogta,
Mintha lába volna gyökerezve oda,
Nyelné is el hát már inkább õt egészen,
Emberek láttára meg ne ölné szégyen.

Ha valaki jönne! ez a gondolatja,
A nagyobb ijedség végre megmozgatja.
Legeslegelõbb is azt a puskát dobja,
Honnan elõvette, a sûrü bozótba.

Becsületes, jámbor, régi furkós botját
Veszi a kezébe, vele egy nagyot vág.
Nekihuzódozik, könnyebb teste-lelke;
Mintha nehéz, gonosz álomból ébredne.

Talán álom is volt, bár csak az lett volna!
Az igaz, hogy szörnyen be is volt rugódva.
De hát hogy lehet most így kijózanodva,
Oly egyszerre? ez a furcsa a dologba.

Józan, az való, de hátha csak a bortul?
Az a nagyobb mámor hej ha visszafordul!
Pedig a biz úgy lesz, nem is nagysokára,
A legelsõ piros hajnal hasadtára.

Haj pedig baj, mert hát annak immár vége!
Nem mer õ már nézni Aranka szemébe,
Jobb ha elmegy innen, hogy soha ne lássa,
Meg ne ölje gúnyos szeme ragyogása.

Igyen évelõdik haza ballagóba.
Félvigan, félbúsan fekszik a jászolba.
Álmodik, az igaz, nagy szomoruságról;
No de csak hogy mégsem az - akasztófáról.