István fõherceghez

Láttalak... hallottam ajkaidról
Az oly édes magyar hangokat...
Te fönn a szédítõ magasságban,
S én ott álltam lábaid alatt...
De ha pora volnék is lábadnak,
Felemelem szavaimat hozzád,...
Hisz az isten is épen azért nagy,
Mert koldusnak is kihallgatást ád!

Láttalak... de ki nem látott téged?!
Látott, hallott az egész haza;
S azóta nem nap világít nekünk,
Hanem a te híred sugara.
S ha a magyar égen összeolvadt
Két századnak minden éjszakája,
Hála néked! mert te megjelentél,
Két századnak legelsõ hajnalja.

Nézd ez örömben rivalgó népet,
E nemes nép szeret tégedet;
S hol van a földön szebb koszorúja
A hírnek, mint a közszeretet?
Ahol nagy neved ragyog, az ég is
A közszeretetnek Pantheonja,
Mely oda ülteti a dicsõet
S a hitványakat leparancsolja.

S tudod-é, honnan jõ hozzád e nép
Nagy örömét elrivalgani?
(Mert szeretetét a nemes lélek
Hangosan szokta kimondani.)
E nép a sír szélérõl jõ hozzád,
Hol temetkezésén volt már a sor,
De téged látván, eljött és mondá:
Reméljünk még egyszer és utószor!

S ha most végignézesz e hazában,
S nézed a szegényt, gazdagokat:
Ez utósó reménységet látod
A szegénynek rongyai alatt.
Oh!... e legédesebb reményünknél
Nincsen egyéb birtokunk... ne vedd el!...
Vagy ki gazdagodnék meg a koldus
Legutósó falat kenyerével?!