Krisztus és korunk

Én vagyok, én, ki még imádlak
- És egyedül vagyok talán,
Ki úgy imádlak, mint ohajtod
- Ezernyolc s fél száz év után!
Imádlak rég, de titkon eddig,
Mert ellened volt a világ.
S mit hirdetél, elnyomva még, az
Egyenlõség, köztársaság!

Te szenvedél még itt e földön;
Oh, méltatlan volt rád a nép;
Azóta hátra s nem elõre
Elfolyt tizennyolc század év.
Az elv, amelynek hirdetõje
És vértanúja te valál,
Elnyomatott és azok által,
Kiket utódokul hagyál...

Hol van tanod s a tanítványok,
Jámbor, szegény halászaid?
Vészben, nyomorban követõid,
Kiket tanod vérpadra vitt?
S kik ezek itt e pharizeo-
Republicanus övesek?
E gõg, e fény tanítni avagy
Vakítni vágy a népeket?

Ti szemtelen vak majmolói
Olümposz isteneinek!
Ha volna mégis nagyszerûség
E nagy szerephez bennetek!
Ah egyaránt letûnt a hõsi,
A nagyszerû kényuraság,
Letörpült a polgárerény is,
S képmutató lett a világ!

- Mit vétkeztél te az erénynek
Legistenibb áldozata?
Hogy meggyaláztak és neved lõn
Minden gazságok paizsa?
Ah, de közel van végre a kor,
Midõn megtudja a világ,
Hogy legvadabb rágalmazóid
Kik voltak... a jezsuiták!

Átok fejükre, véghetetlen!
Kik vétkezének ellened,
És bûnbe dönték a világot,
Mit hirdetél, a rény helyett.
Hol a pokol, mely megtorolja
E százados gazságokat?
Oh, magyarázd meg, büntetõül
Van-e a sírban öntudat?...

Eloltották az égi fáklyát
A csábított világ felett:
És vezeték a babonának
Rémeivel a népeket.
Eloltották az ész világát,
Mit te hozál le, s elveték
Vak hiedelmek mákonyával
A tudatlanság éjjelét.

Átok reád, te hét nehéz bûn,
Hét halmú Róma - s kárhozat!
Órád ütött, hiába véded
Bitorlott bûnpalástodat.
Eljött az általad kigúnyolt
Isten boszúló szelleme,
És léssz a századok bünének
Kipusztult Jeruzsáleme!

- S te õskor erkölcs-óriása,
Szent és imádott elvrokon,
Eszméd ohajtott birodalma
Fölépülend e romokon.
S a bûnök áldozat-vérében
Megkeresztelkedett világ
Üdvözülten rivalja: éljen
A testvérség, köztársaság!