1857

Jó barátok

Jó barátok voltak mindig,
Maradtak is úgy a sírig.
Két evõje egy falatnak.
Együtt éltek, együtt haltak...

Sok dicsõség napsugára
Szállt a bátor bajnokpárra.
Két fiatal sas a napban
Száll magasan, magasabban.

Egy a másikat hirére
El-elhagyta, meg elérte;
Nem irigyelték meg egymást,
Jó barátok voltak folyvást.

Hol egyik ért, hol a másik
A vivott vár kapujáig.
Visszajöttek érdemjellel,
Mellen égõ piros sebbel.

Egyszer átrohan az egyik
S a kapunál összeesik.
Rokon nép van a városban,
A kapunál összerobban...

Tesz nagy esküt s összefogva
Az õrséget lekoncolja...
Szabad a vár, nép és sereg
Diadalban ölelkeznek...

Szép leányok fölemelik.
Puha karjaikba veszik
Kemény testét a halottnak,
Sebeire csókot nyomnak.

Koszorút tesznek fejére
És úgy viszik térrõl térre;
Vére közé sebeibûl
Szép leányok könnye vegyül...

Hangzik a diadalének
Az elesett hõs testvérnek:
Éljen a megszabadító!
Olyan eget hasogató...

Jó barát, ki vele küzdött,
Haldokol a többi között.
Neki válik a halálnak,
De neki nem sebek fájnak.

„Isten veled, Isten veled!
Sohase voltam irigyed...
Nem voltam az, jó barátom,
Az leszek a másvilágon!...”