Angyal jár a földön

Angyal jár a földön, angyal jár -
Oh, én láttam õt, én láttam õt!
Kihasadt a mennyég keleten,
S a legkedvesb angyal földre jött.

Oh, Uram teremtõm, irgalmazz,
Haraggal ne büntess engemet.
Hogy én voltam ép ott, hova szállt,
Hiszen arról én nem tehetek.

Jól tudom, hogy bûnös földinek
Tiltva látni azt, mit láttam én.
Mégis térden, téged imádva
Szemeimet rá fölemelém.

Jaj nekem, elég jaj énnekem!
El vagyok kárhozva, jól tudom.
Tán ha akarnád, sem tudnál már
Segítni rajtam, Mindenhatóm!

Nekem maradásom nincsen már,
Nem lehet e földi életben.
Ismerem egy titkát a mennynek -
És azért az sujtol itt engem.

Több vagyok, mint ember, és mégis
Boldogtalanabb a féregnél!
Haragosan dörög rám az ég,
S segítségem nincsen embernél.

Kárhozottak ott a pokolban,
Nézzetek és vigasztalódjatok:
Ahol csupa kín van, semmi kéj,
Oh, nem az a kín a legnagyobb!

Örök lángban ég bár testetek:
Nem látjátok a menny ajtaját!
Égek én a magam tüzében,
Tiltott istenkéjbe látva át!

Látom õt naponta... szüntelen;
Aranysugáros zöld mezõben
Elõttem jár, rám néz, mosolyog
Szûz ártatlansága örvében.

Szép szeme úgy ragyog, úgy örül
Annak, amit szíve nem is sejt,
Szárnyaival néha meglegyint,
S egyik percben másikat felejt.

Ahová lép, éled, nõ a fû;
A virágnak rajzik illatja;
Kristályfehér teste tükrében
Látszik a harmatcsepp árnyéka.

Tarka fényes, ittas pillangók
Seregestül esnek, ott halnak
Elszánt élethalál-versenyben,
Hogy fehér vállára szálljanak!

Körülötte a langy levegõ
Délibábbá reszketi magát,
Melyen a majd széjjelolvadó
Nap sugára törekedik át.

S õ, a jó, a szûz, a gyönyörû,
Õ, a gyermek, õ, az oly deli,
Játszik, szeret mindent, örömét
Mindezekben egyformán leli.

Mennyei szent együgyûsége
Egyformán tekint a lepkére,
A virágra, fûre, sugárra,
S oh, gyötrelem! rám is, emberre!

Nézek én, s szédülvén ámulok;
Gondolok, és sápadt nyárfaként
Tagjaimon rezg a gondolat,
Félelem a vággyal küzködvén.

Néha szemem elsötétedik...
S vakmerõen már-már ölelem...
- Ah! bosszúsan néz le rám az Úr,
S mennydörög, villámlik odafenn.