Boroszlói tábor

Azok voltak ám a hõsök,
Azok voltak ám vitézek!
Akkor volt nagy a magyar név,
Amikoron azok éltek.

Beszéljek-e róluk nektek,
Akik szinte megszoktátok
Tartani az õ hiröket
Mesének, mendemondának?

Mikor azok kardot rántva
Rohantak az ellenségre,
Úgy rivaltak örömükben,
Mint a lakodalom népe.

Ami most a lakodalom,
Az is volt a csata akkor;
Az ellenség vére volt az,
Ami most tinektek a bor.

Fenséges volt a zenéjük;
Ágyudörgés, harckiáltás;
A kivívott gyõzelemre
Felköszöntés: „éljen Mátyás!”

Azok voltak ám a hõsök,
Azok voltak csak vitézek;
Magyarország drága földjén
Akkor volt csak szép az élet.

Nem is szólok a nagyokról,
Csak tréfáikról beszélek,
Hogy mi volt tréfája egykor
Mátyás király seregének.

Mátyás király Boroszlóban
Jó fekete seregével;
Ellene a lengyel király
Hatvanezer emberével.

Kazimér lengyel királynak
Háromszor nagyobb a hadja,
Válogatott három lengyel
Esik épen egy magyarra.

- Jaj neked szegény magyar had,
Talán sohse látod többet
- Igy reménykedék az ellen -
Azt az áldott magyar földet.

Imádkozzál istenednek,
Annak, aki cserbe hagyott,
Karácsonod halálhörgés,
Temetés lesz a farsangod...

Lengyel király táborából
Ilyeténkép üzengetnek,
A mindenfelõl körülvett
Harcszomjas magyar seregnek.

Mosolyogva mondja Mátyás:
„Hát azért is megmutassuk,
Hogy az áldott magyar földön
Ott se volna szebb farsangunk.

Még azt hittem, hogy nagyobb, hát
Háromannyi csak a számuk?
Nem tudják a jámborok, hogy
Ez nem új sor már minálunk!

Hogy egész erõvel, haddal
Rajtuk üssek, nem érdemlik:
Vívniok egész hadammal
Csak dicsõség volna nekik.

Rendelem: hogy egy-egy sátor
Emelkedjék minden halmon,
S ott az ellen szeme elõtt
Legyen örök táncvigalom.

Bort és szép leányt hadamnak,
Amennyi van Boroszlóban;
Kedv, amilyen soha nem volt,
Uralkodjék táboromban.

Nagy erõvel, hadosztállyal
Egy vezér se menjen hadba,
Csak amúgy véletlen, önként.
Kinek épen kedve tartja.”

Szórul szóra minden úgy lett,
Ahogy Mátyás parancsolta;
- Boroszlói fehérnépnek
Soha sem volt oly jó dolga.

Hosszu téli éjszakáik
Oly rövidek sohse voltak.
Egész világ-életükben
Soha annyit nem táncoltak.

Éjen át a magyart járták,
Nappal meg sütöttek-fõztek:
- Háladatosság fejében
Fáradatlan tánchõsöknek.

Reggelenkint dagasztották
A puha magyar cipókat,
Barnapiros magyarosra
Sütve - majd megszólamlottak...

De amilyen világa volt
Mátyás király seregének,
Kazimérnek táborában,
Oly nehéz, únt lett az élet.

Jóravaló csata sem volt,
Mégis csak azt vette észre,
Hogy amivel olyan nagyra
Látott - egyre fogy a népe.

Fogy a népe étlen-szomjan
Csikorgó hideg mezõben,
Míg a magyar nem hogy fogyna,
Szaporodik tán eközben.

Ki-kicsapnak rája néha.
Majd emerre, majd amarra,
Seregét úgy megcsipkedték,
Azt se tudja, hol vakarja.

Harcra hítta sáncaikból,
De azok oda se néztek -
- Jöjjetek inkább ti hozzánk,
Hisz minálunk gyöngy az élet...

Dideregtek a szegények,
Zordon hófödött síkságon,
Mig a magyarok pihentek
Szép asszony-vetette ágyon.

Kit levágtak, kit elfogtak,
- Annyi lett a foglyok száma,
Hogy a kenyeret beléjük
Végre Mátyás megsajnálta.

A szépit kiválogatta,
Kikre még nem jött fel a ránc,
Azok aztán megtanulták,
Mi a magyar három a tánc.

Azok aztán Kazimérhoz
Nem is vágytak vissza többet;
- Hanem a formátlanoknak
Volt nagy jaj szegény fejöknek.

Azokon igazitottak,
Csak hogy azt meg nem köszönték;
- Akinek tudnillik orra
Vagy füle nagy volt fölöttébb,

Abból egy kicsit leszeltek,
- Már mint a szükség kivánta -
S hírvivõül visszaverték
Igy a Kázmér táborába.

- Végre hogy Mátyás királynak
Megesett jó szíve rajtuk:
„Hogyha szépen tudtok kérni
- Mondá -, a békét megadjuk.”

S Kazimér király fiastól
Úri magát megalázva,
Békességet könyörögni
Ment a Mátyás táborába.

- Hej be szép, de nagy idõ volt!
- De ugyan mért is beszélek?
Elenyészett nagyság fénye,
Jaj de fáj a te emléked!

Elég az hozzá, hogy aztán
Kinyeré Kázmér a békét.
Mit nem adott meg a magyar,
Valamikor szépen kérték?

Elváláskor áldomásul
Nagyokat is ittak rája,
Hanem a magyar seregnek
Szíve oly bús lett utána...

Mintha megbüvölte volna
Valaki a poharakat:
Hej, azokba szép menyecskék
Titkos könnyeket hullattak!...