1859

A vén mosónõ

      Chamisso után

Nézzétek ott a munka mellett
Ama fehér haju anyót.
A mosónõk közt legerõsebb
És hetvenéves már az ott.
Ilyen keserves veritékkel
Kereste mindig kenyerét,
Betöltve a kört hû iparral,
Mit isten számára kimért.

Mint ifju õ is szeretett, és
Remélt, aztán férjhez mene.
Viselte nõi sorsa terhét
Gondokkal, bajokkal tele.
Férjének három magzatot szült,
Ápolta hiven betegét.
És eltemette tisztességgel.
És tovább hitt, tovább remélt.

Aztán nevelte a fiúkat;
Jó kedvvel tette ezt nagyon,
Becsületben és fegyelemben;
Örökségük rend, szorgalom.
Aztán megáldva elbocsájtá,
Hogy kenyeret keressenek.
Igy agg korára egyedül lõn,
Csupán jókedvét tartva meg.

Gondos takargató volt; lent vett,
S átvirrasztván sok éjszakát,
A lent finom fonallá fonta,
Úgy a takácsnak adta át.
Megszõtte az vászonnak, õ meg
Forgatva tûjét, ollaját,
Megvarrta szépen önkezével
A tisztes koporsóruhát!

Ezt a ruhát nagy becsben tartja,
Szekrényében, elsõ helyen.
Ez elsõ és utolsó kincse,
Egyetlen éke idelenn.
Felölti minden ünnep reggel,
Ebben hallgatja a misét.
Azután újra beakasztja...
Hogy benne majdan kivigyék.

Oh!... vajha éltem alkonyáig,
Miként e tisztes agg anya,
Megtegyem azt, mit tennem kellend,
Mi tisztem és gondom vala.
Vajh annyi kedvvel ürítném ki
Mint õ, az élet poharát,
S nézhetném egykedvûn, miként õ,
Elõre a halottruhát!