Luzitán
dal
Midõn vezéreik a rómaiaknak meghódoltak
I
Hazám,
hazám, minõ uton jársz?
Mit tartsak immár felüled?
Szeresselek-e ezután is?
Megengedi a becsület?
Szerettelek
gyász-napjaidban,
Amig szerencsétlen valál.
El nem riasztott oldaladtól,
Bár rémitett börtön, halál.
Szegény
valál bár, koldus és rab,
De bár maradtál volna az;
Szenvedtünk volna még tovább is,
Nem jött ajkunkra vád, panasz.
Mert ami szint’ oly drága, mint te,
Mi szentebb még tán, mint magad,
Mi nélkül hitvány rongy az élet,
S haszontalan minden javad:
Megvolt egy kincsed, egy jutalmad,
Egy csodatévõ bûvszered,
Mi ismét mindent helyrehozhat,
Mikor már minden elveszett.
Becsületed - e legfõbb kincsed,
Mit vissza nem hoz semmi sem! -
Eszeveszetten oda dobtad
A szabadulás perciben!
Legjobbjaid hiába kértek,
Hogy várakozz még keveset:
„Nincs veszve semmi sors alatt az,
Ki soha el nem csüggedett”.
Nem hû fiaid hagytak cserbe,
Te hagytad cserbe azokat.
Ellökted õket, s felölelted,
Akik szerezték gyászodat.
És elcserélted özvegy fátylad,
Mit tisztelet, dics övezett,
A mennyezettel, haj! ahonnan
Elköltözött a becsület...!
- Oh, én
hazám, boldogtalan hon!
Bukott hölgy, eltévedt anya!
Hõsök szülõje, elkerített
A sok hazudozó banya!
A keblet,
mely tejével táplált,
Fertõzi undok idegen;
S ne fussak a födél alól, mely
Szégyent, gyalázatot terem!?
....................................
Oh, én hazám, minõ uton jársz,
Mit tartsak immár felüled?
Szeresselek-e ezután is?...
Megengedi a becsület?...
(1869)
II
Oh, honfi, aki leborulsz
Az oceáni partokon,
Felénk tekintesz és gyötör
A hazavágyó fájdalom;
Kit nem csábítnak el ama
Szebb, jobb világnak bájai,
Hogy ne ohajtsd, köztünk, velünk
Bilincseinket hordani;
Kinek keblében a remény
Elfáradt, a hit megtörött;
Ki itt nem életet keressz,
Csak véreid közt sírgödört;
Oh, honfi, immár légy nyugodt,
S ha menhelyed, újabb honod
A föld legmostohább zuga;
Ne hagyd el azt és halj meg ott!
Öljön meg
ott a fájdalom,
Mert itt a szégyen ölne meg.
A hon, melyért szived sovárg,
Az a hon - volt, nincs, elveszett!
A nép, amelyért vérezél,
Megtagadá önnönmagát.
Nem hordja már rabláncait,
Mert szolga lett és hord igát.
S ha tán a
mult emléke hí,
Azt is hijába keresed.
E meggyalázott földbe’ már
Apáid hamvát sem leled.
Mert nem
nyughattak abban õk!
Az õsök, a nagyok, dicsõk,
Fölkeltek sírjaikbul és
Most szerteszét bolyongnak õk.
Bolyongnak éjjel nyugtalan,
Keresve egy-egy szent helyet,
Hol jeltelen temetve van
A számüzött honszeretet.
És amikor rájok virad,
E földbe rejtik arcukat,
Hogy meg ne gyúljanak azok
A szégyen és harag miatt...
Oh, honfi, csak bolygj, hontalan
S ti koporsótlan szellemek,
Ha már elég nagy átkotok,
Még vissza se tekintsetek.
Ne lássatok nagyobbat
itt:
A megõrült becsületet,
Mit a helóta ivadék
Gúnykacaja közé temet...!
|