Megnyugvás

      (Egy költõ monológja. Teljesen önálló
      része egy nagyobb költeménynek.)

„Hiszek az örök igazságban.
Hiszem, hogy õ maga a nap.
Körén örök forgandóság van,
De õ nem változik, marad.

Egy gyûrü ez a végetlenség.
Kerek a sors, a tér, idõ.
Csak fejeinkben a képzelt vég.
Az egyetemben nincs meg õ.

Velünk e múló földi létben
Ez a kerék forog, forog;
Korongján mennyi a »föl«, épen
Csak annyi az »alá« is ott.

Az éjre nap, a napra éjjel,
A télre megjön a tavasz.
Ki elborít keserüséggel,
Ne félj, meg is vigasztal az.

Isten vezérli a világot,
Kinek mindenre gondja van.
Ki rózsabimbót, szép lányt alkot,
Nem lehet rossz, igaztalan.

Te porba vérezõn tiport szív,
Nyugodj meg hát te is, szivem.
Itélet napja, mely elõhív
Onnan, rád is virad, hiszem.

Hogy is kivánod, hogy neked már
Itt most igazat adjanak?
A századokba nyúljanak, bár
Létük forgása pillanat?

Van itt igazság e világon;
Arány mérettel egyezõ.
Vegyétek a jelent, nem bánom.
Enyém a végtelen jövõ.

Kik csak azért nem öltök testet,
Mert nincs reá hatalmatok;
Mert biztosabb és nektek édesb
A lelket orgyilkolnotok;

A bujdosóvá lett igazság
Nyomában csaholó kopók;
A józan ész nyaka csigáját
Kitekerõ szellembakók;

Országkerítõk, népzsebvágók,
Kiváltságolt heresereg,
Fölbérelt becsület-sirásók,
A hazugságban mesterek:

Mint déli nap lángözönében
Fönnlebegõ kevély sasok,
Ti mostan úsztok a dicsfényben,
Dúsak, nagyok, hatalmasok.

Arcképetek kirakatokban
Koszoruzottan tündököl;
Robogtok címeres hintókban,
Rám a sarat, port verve föl.

Titeket bámul kegysovár nép;
Nevetek mindenütt ragyog.
Mellettetek most én csak árnyék,
Vagy annál is kevesb vagyok.

Learattok, habzsoltok mindent;
Nyomaitokban nõ a gaz.
A szegény, ki nem látja istent,
Azt képzeli, ti vagytok az.

A multakat megtagadjátok
A jelen örömeiért.
Ez a ti istentek, bálványtok,
Az áruló judási bér.

De a jövõt bár gunyoljátok,
Áhítja titkon szivetek.
Ah, ha megvásárolhatnátok!
De mind hiába, nem lehet.

Ez átkotok, ez büntetéstek.
Mi nektek elmulás, halál,
A ponton, hol ti véget értek,
Kezdetre létem ott talál.

Hiába érc, márvány emléktek.
Lesz rajt irás, fényes - (hamis;
Jó emberek jó pénzért nektek
Hazudnak még a sírban is),

De majd ha az ismerettárból,
Hová nevetek halni tér,
A pár sort, mely még rólatok szól,
Kirágta a könyvtár-egér,

S nem lesz e földön semmi többé,
Se nyomotok, se árnyatok,
Mi egykor itten azt jelölné,
Hogy éltetek, hogy voltatok;

A messze, mérhetlen jövõben
Siromon is, rég omladó
Porom fölött, habos mezõben
Dús rendet vág az arató;

A nap alatt, e szép világon
Elváltozik sok minden itt;
»Abroncsszekér«, sok ákom-bákom
Hieroglifjét feledik.

Országhatárok összefolyva;
Sok szer, ma ünneplõ divat,
Muzeumok ereklyelomja -
Ott porladoz üveg alatt...

De mig ez a világ világ lesz,
Megújul benne a tavasz,
Emberkebelben egy szív érez,
És dobban arra, mi igaz;

Erdõ a visszhangos hegyekben,
Mezõkön liliom terem:
Lesz illat a virágkehelyben,
És a szivekben szerelem.

És addig élek én is, ottan
E hõ szivekben lesz sirom,
Mint illaté az albumokban,
Mit ott hagy egy hervadt szirom;

Mint láncolat a szellemlétben,
Egy hang, mely örök, mert igaz.
És széjjelomló földi lényem -
Az én lelkemnek része az!

Majd pázsitos ligetnek alján
Patak fölött, elõtte könyv,
Ábrándos ifju, merengõ lány,
Szivébe’ kéj, szemébe’ köny.

Velem mulat, rám gondol, lelkén
Mint a villámlás, átrezeg,
Ifjúi kor tavaszleheltén,
Mit lelkem egykor érezett.

És elborong, mereng magában,
Elálmodozva széttekint:
Mikor még én e földön jártam,
Minõ világ lehete itt?

Mult századok, holt nemzedékek
Szerelme, mint egy távirat.
Régmult, jövõ dalomban élnek
S egymással csókot váltanak.

Ti fényes szappanbuborékok,
Most hát ti csak ragyogjatok,
Kit föld porába letiportok,
Én csak parányi mag vagyok.

De napja feljön, kifakad, hajt
És szerte árad el dalom.
Virágától benépesül majd
Tenger mezõség, völgy, halom.

Oh, sok, nagyon sok, mondhatatlan,
Mit én e földön szenvedék.
S nincs vigaszom, csak e tudatban,
De legyen! - ez nekem elég.

Pásztortüzednek, hõ barátság,
Szép rózsafádnak, szerelem,
Csak töviseit, csak szilánkját,
Bimbóit én nem ismerem.

Bár leghivebbjét, emlõjétõl
Gorombán elrugott hazám.
Sebaj! azért ne panaszold föl,
Szivem, csak valld meg igazán:

Van-e a földnek annyi kincse,
Mely elbillentse mérleged,
Cím, hatalom, vagyon miért te
Cserébe adnád e hited?”