Hatodik ének

Már a nap a tenger partjaira hágott,
És tele bámulta fénnyel a síkságot;
Egy sugarat küldött Béla sátorába,
Hogy fölkeltse hõsét - hanem mindhiába,

Mert az még pihente az éj fáradalmát;
Kedves álomlátás adta meg jutalmát:
A királykisasszony jelent meg elõtte,
És hogy gyõzni fog ma újra - jövendölte.

Hanem szerencsésebb volt az ébresztésben
Endre bátyja, aki megérkezett épen.
Fáradottan, arcán csüggedés jelével,
Szomorító hírek holló seregével.

Elbeszélte Vazul testvérük kimultát,
Kinek orgyilkosok szemeit kiszúrták.
Nemzetirtó Péter bûneirõl mondott
Annyit, amennyi csak szóval mondható volt.

Hogy a jámbor éltü István király megholt...
- No de írmagul egy örömhíre is volt,
Hogy a boldogultat a római pápa
Kinevezi a menny szentei sorába...

„Bátya! - komoly arccal Béla ekkép szóla -
Szomorúbb hírekkel nem jöhettél volna.
Vazul iránt nagy volt szívemnek szerelme,
S még hazám kárát is kell siratnom benne.

Tisztelem fájdalmát jó nemes szívednek,
Ám de erõs szívet fájdalmak csak edznek.
Kötelesség a hon sebeit viselni,
De árulás volna sorsán kételkedni.

Az igaz, most hazánk gyámtalan szenvedõ,
De azért korán se hidd, hogy elveszendõ;
Ha elég gonosz is, nem elég nagy arra
Péter, hogy végveszélyt hozzon a magyarra.

Hozott a magyarok istene - majd együtt
Honfi-bánatunkat megosztva viseljük.
Hogy ha ütni fog a cselekvés órája -
Sziveinket épen, erõben találja.”

Míg ezek így egymás bajait beszélik,
Künn a csatatéren nézzük mi történik.
Növekedik a zaj mindakét seregben,
Nyughatatlan fõkép hullámzik az ellen.

Pomerán vezérnek teste nagy kegyetlen,
Széles kedve mégis most alig fér el benn;
Kétfelé nyílt szárnyú magas sátor alatt
Ürítget elõre áldomás-poharat.

A körülte álló kegyelt bajnokoknak
Osztogatja már a fõhivatalokat.
Mert hogy a lengyelnek nem irgalmaz isten
És hogy õ lesz gyõztes - csepp kétsége sincsen.

Ülvén rögtönözve fölhányt gyepszinágyon
- „Jó bolond Mieszko! - így köszönt - ég áldjon!
Te megérdemelted hogy kegyelmet adjak.
Mert rövid eszeddel keztyüm elfogadtad.”

És vad kárörömmel szavát elröhögte -
Égre szegi fejét - vajjon nem dörög-e? -
Minden ember, aki sátorán kül álla
S kacajában torzult ajakát nem látta.

Nagy erõvel esett kacagása közben
Hánykolódik, tombol, hogy a föld megdöbben.
Hanem kacajának magas árát adta,
Kedves egy apródja veszett el miatta.

Mert sarkantyujával homlokát találta:
Taraja lehatolt rézsisakján át a
Koponyába s fûre csorrantá velejét,
- Fölborult az ifjú és kiadta lelkét.

A szegény egyetlen fia volt apjának,
Ki jelen volt szinte oldalán Mervának,
És fia halálát zokon is vehette,
De az általános öröm közepette,

S a vezér iránti félénk tiszteletbõl
Bánatát takarta. Aztán a tömegbõl
Félrevonult késõbb fia tetemével,
S lettek hárman együtt szíve keservével.

„Minek tart a bohó oly törékeny fejet?”
Jegyzi meg a vezér s tovább mulat, nevet.
Mintha égne, fogy a sült ürü elõle,
Egész volt, s alig van itt-amott belõle.

Jobbja mellett a bor félakós hordóba,
Abból félkezével csak a csinján fogva
Jót iszik - köszöntve pogány istenére,
Avval is csak amúgy pajtáskint beszélve.

Mint kisebb halmok közt zord fekete szikla,
Át a lengyelekhez ugy rémlett alakja.
Nézte egyik-másik - hanem csak futólag,
Mert ha soká nézte - hogy igazat szóljak:

Fájást okozott a bámulat szemének,
S ereiben a vér riadtan kerengett.
Már ültõ helyén is szörnyetegnek látszott,
- Most pedig végezvén lakmáját, felállott.

Fiatal apródok cipelték elejbe
Nehéz fegyvereit vállukon - görnyedve,
Lobogós kelevézt három öles nyéllel,
Végibe eresztett kék acél hegyével.

Sisakot zúzó nagy gömbös buzogányát
Hóna alá köti jobbfelõl: szablyáját,
Melynek fûrész-élén ütések nem fognak
- Halálhoz szegõdve létemésztõ fognak -

Ezüst pikkely lánccal köti csipejére:
Hüvelyének vége bokájáig ére.
Halpénzforma acél-lemez csillog karján,
Hétfejü sárkány a jel sisaktarajján.

Fekete hadméne jõ nyerítve, fujva,
Sûrü torz-üstöke tûzszemére hullva;
Föllobog sörénye mint fekete zászló,
Dagadt ereinek hálója átlátszó.

Hosszu nyaka görbül a nagy méltóságtól,
S mintha elvágyódnék e kevés világból,
Fölrugja a földet darabban, magosra,
Majd meg türhetetlen égre ágaskodva...

Ez a legnagyobb és legerõsebb ló volt,
Mely a tartományban vitéz alatt tombolt.
És a pomeránok szerették (tisztelték!),
Mert csupán ez egy mén bírta meg a vezért

Az most fegyverkészen kijõ sátorából,
És a lengyeleknek táborába átszól:
„Nos hát bujj elõ már valahára - ürge!
Látom, a halálra nem igen vagy fürge...

Avvagy megszökött-e már a szerencsétlen,
Vagy elölte magát jó elõre épen,
Vagy bizonnyal részeg volt, ki azt igérte,
Hogy velem megví, - és most magához tére.

Ám de ha nem válik senki közületek
Áldozatul esni erõs istenemnek:
Nem vagyok híjával súlyos buzogánynak,
Egy álltó helyembõl mind agyon dobállak.”

Szólott - és kivetve teljes erejébõl,
A nehéz buzogány elszállott kezébõl.
És szivárványívben ment magason, búgva,
Oszt a lengyel tábor elején lesujta.

Futását vigyázva szemmel a vitézek,
Súlyos gömbje elöl mindnyájan kitértek;
Az pedig lehullván, gödröt vájt magának
S ki a puha földbõl csak a nyele látszott.

Béla is már készen sátrából kilépett,
Láta mindent, s hallá a csúfos beszédet.
Nem szabad tagadnom, ez volt az egyetlen
Perc, mikoron õ is megdöbbent szivében.

Mint midõn a nyári napközépi égen
Szélüzött kicsiny kis gyapju felleg mégyen,
Hamar tûnõ árnyat vet a rétvirágra,
De kiér az ismét a szép napvilágra:

Ily parányi kétség fellege futotta
Végig Béla szívét, hogy rá pillantott a
Nyiltávolra álló pomerán vezérre,
S annak szertelen nagy testerejét mérte.

S bevallotta szerény eszével magának,
Hogy ereje nagyobb tán a pomeránnak;
Senkinek ámbátor nem nyilatkoztatta,
Sem nyugodt arcán egy jellel nem mutatta.

„Ám legyen bár kétszer erõsebb - tünõdék -,
Annál becsesebb lesz nékem a dicsõség;
Lehet szörny vagy ördög - de nem lehet bátrabb
S fogadom, hogy nem én leszek elõbb fáradt.”

És már csataterve készen volt fejében.
Hosszú nagy dárdáját helyzé kengyelében,
- Jelt adatott hármas trombitafuvással,
És rohant merészen szemben az órjással.

Sápadt lelkesültség égi fehér lángja
El ne hamvaszd lelkem - e rohanást látva!
Míg nagyért hevülõ lelkednek világit
E láng - énekeld - hogy harcoltak apáid.

Fölvont sátorában - mint a had bírája,
Méltósággal ült a lengyelek királya.
Elõtte a tábor buzgó arcu papja
Gyõzelemért esdõ imáit szavalja.

Komoly csöndességben mindkét hadi sereg
Kiváncsiság miatt lélekzeni felejt.
Meredtek a szemek és nem pillantanak,
Dobog a mezõ a lovak lába alatt.

A lengyel, ki tegnap még reménnyel telt volt,
Már e percben csak a veszteségre gondolt.
Kárhoztatta sok a vak szerencse-kockát,
Melyre most föltették az egész nép sorsát.

Ám de most a szemek könnybe lábadának,
Erõltetésével merev bámulásnak,
Néz a lengyel, néz a pomeránok hadja,
És amit lát, hinni egyik sem akarja.

Mint midõn dúló szélvihar erõszakja
Ezeréves tölgyek tövét hasogatja,
Szörnyû ropogásuk veri a levegõt,
És az jajgatással tölti be az erdõt:

Oly kebelrendítõ ropogás hallatszott,
Melyre tompa kettõs nagy zuhanás hangzott.
Pillanatig a két figyelõ hadsereg
Nem láthata semmit, csak remélt és sejtett.

Mert elõljáróban amik itt történtek,
Abban keze játszott a gondviselésnek.
Hirtelen forgószél porfelhõje támadt
S egyenesen nekiment a pomeránnak.

Épen azon nyomban, amidõn Bélára
Közel érve hozzá - kelevézt irányza.
S mikor össze csapnak - por sürü gomolyja
Homályával mindakét vitézt befogta.

Porfellegbõl oszt a paripák kiválnak,
Mindkettõ uratlan rohan a sikságnak.
Elviszi a port a szél szeszélyes útja,
Szemben talpon áll a két vívó meg újba.

Pomerán vezérnek kebelét elállja
A düh, és vonaglik tajtékozva, szája.
Vadul forgó szeme pokoli tüzével
Föltekint az égre elfeketült képpel.

Hüvelybõl kirántja ádáz élü kardját,
- Nap sugara mohón futja végig lapját -
S mintha órjás kígyó öltögetné nyelvét:
Kardjával az eget fenyegette, s beszélt:

„Ingatag kegyelmü istene a hadnak,
Bármi hatalmas vagy - meg ne átkozzalak!
Avvagy midõn érted harcol híved karja,
Akkor hagysz-e cserbe? - ám úgy vess magadra!”

Iszonyélesztõbb és ördögibb vonások
Soha emberarcon nem láttak világot.
Béla is mint hite törvénye kivánta,
Istenének nevét vette ajakára.

„A te istened is Krisztus? - szóla gúnnyal
A pogány - de már úgy megöllek bizonnyal.
Ám mert tudd meg, ezren haltak el karomtól,
Segítséget kérõk e hitvány csalótól.”

Mint olaj a tüzet, villámok az eget,
Mint a csöndes tengert a rohanó szelek:
Bélát úgy e szavak fölháborították.
- Mint sisakján a szél rázta sûrü tollát,

Úgy a sötét harag hideg förgetege
Belemarkolt haja meredt fürtjeibe,
S testét átfutotta híg lehelletével; -
S szólt harag emelte lelkének hevével:

„Halj meg! - undok ajkad meg se nyíljék többet
És ne legyen nyugtod méhiben a földnek.
Most hiszem már szentül, hogy te fogsz elesni,
S átokul: halálod nem siratja senki!

Nem segít meg - bármi szerfölötti erõd -,
Mert megbánta már, ki adta azt, teremtõd.
Csak egy szerencséd van - azt sem érdemelted:
Hogy magyar kar által lesz mulandó élted!”

Nem szólott az órjás, elfojtotta torkán
Dühe a szót, mint madárdalt az orkán.
Hanem megcsóválva nagy körben acélát,
Teljes erejével megrohanta Bélát.

Az súlyos csapásit mind elhárította,
Karddal és pajzsával ügyesen fölfogta.
Mert neki a hideg bátorság a védje,
És az ezerszemü vigyázat segédje.

És miként a néma zord fekete sziklán
Kártalan dühöng és megfárad a villám -
S mint a méltóságos sziklafal visszhangja
Tehetlen csapásit gúnyosan kacagja:

Oly mihaszna szálltak Merva óriási
Nagy erõvel ejtett halálos csapási.
Gyorsan keletkezõ barna felleg árnya
Borul a pomerán hadak táborára,

Barna, mint a sejtés, mely szivökben ébred,
Mint egy sötétségbõl kifejlõ kisértet.
Lengyel hadak fölött ragyog a nap, nevet,
Fegyverek csillannak, avvagy tán a szemek?...

És a pomeránnak lassudik már karja,
És szivét dühének veszett ebe marja.
Kékbe játszik ajka, szeme vérbe forog,
- Hozzá még utószor Béla ekkép szólott:

„Ah, hát csontjaidban volt java erõdnek,
Mint valamely lomha esetlen ökörnek?
Ám de nyugot ökre meglakol halállal,
Valamennyi kiköt kelet párducával!”

- De minek beszélnem hosszát a csatának?
Óhatatlan veszni kell a pomeránnak!
Béla mellett több volt egy igaz istennel:
Földi mindenható igaz szerelemmel.

És lecsapott fényes kardja - isten után
Legszörnyübb erõvel -, melynek a pomerán
Nem hallotta már meg szörnyû csattanását,
- És sem Béla kardja rettentõ csapását,

Sem akármi kínját e siralmas földnek
Már nem érzi meghült vére soha többet!
Hosszában hanyatt dõlt, kardja markolatján
Holta után is még keze rángatózván.

Nyílva maradt ajka - gúnyolva az eget -
Istenkáromoló dühében meredt meg.
Halomnyi tetemén amint végignéze
Béla vezér - iszonyt még csak akkor érze.

Most midõn a harag lelkén átviharzott
(- Mert a halál minden gyülöletet, harcot
Kiengesztel -) - tiszta szemmel nézve rája,
Csak most tudta meg, mi nagy vala munkája.

Megriad a lengyel hadak harsonája,
Béla gyõzedelmét veszi föl hangjára,
S láthatlan futással a csatamezõnek
Térein hírével tölt el eget-földet.

Még nagyobb a lengyel hadak rivalgása,
Legerõsb mennydörgés sem lehetne mása;
Megüzi a nyári felleget az égen,
És sietve fut el árnya a térségen.

De amily vidám volt ezek rivalgása,
Oly bús, gyászjelentõ vala hallgatása
Szegény pomeránok megrémült hadának,
Kik egymásra is most félve pillantának.

Mint nagy útra indult büszke hadi gálya,
Melynek a viharban eltört árbocfája,
Útat, irányt vesztve, reménységhagyottan
Tévedez fölötte urrá lett habokban,

Úgy nézett ki mostan a pomerán sereg,
Vezérükben hitük, reményük elesett.
Gyors tanácsot ülve az elõkelõbbek
A lengyel királyhoz hódolatra jõnek.

És beszélt hozzá az okosabb közöttük:
„Az erõsebb isten végezett fölöttünk?
S megmásolhatatlan végezése ellen
Sem elég erõnk, de törekvésünk sincsen...”

„Legyen - szólt a király szavaiba esve -
Legyen támadási bûnötök feledve.
Az az igaz isten, aki most így végzett,
Majd az igaz hitre térít benneteket.

És hagyjátok a gyászt vezértek kimultán,
Mondjatok örömdalt a nagy isten ujján.
Egy vész üstökös volt elesett vezértek,
Ki alatt hazátok bizony véget érhet.

Isten õt leverte honotok egérül,
S a dicsõség napját küldi föl vezérül;
A legerõsebb és legnemesebb vitéz
E világon - a ti fejedelmetek lész.”

Aztán a király nem rejthetõ örömmel,
Jóságos szemében fényes hálakönnyel
Szólt Bélához, aki ottan állt mellette,
S dicsõsége terhét szerényen viselte.

„Bámulatra méltó bátor szivü bajnok!
Méltón jutalmazni - téged - szegény vagyok.
Köszönetem fogadd - nemzetem nevében,
S országolj e karod hódította népen.

És ha fogadásod nem ellenzi, kérlek
Tudasd velünk neved, fényes nemzetséged.
Mert hogy származásod magas, nem is kétlem,
Noha már most szükség arra nincs is épen.”

A király beszédét csöndesség követte,
A sokaság szemét Bélán felejtette.
Béla pedig ékes nyelven imígy szólott.
(A magyar kezdettõl ékesen szóló volt.)

„Lengyelek királya - ám kivánatodra
Származásom s nevem hadd legyen tudtodra.
Merre három tenger viszi zúgó árját,
Száz csatamezõre írva e név: Árpád.

Kinek unokái Magyarország trónján
Ülnek - örök joggal sorban uralkodván.
Hova, hiszem, egykor isten úgy akarja,
Engem is felültet hiveimnek karja.

Most ármány ûzött el... de hiszem a jobbat,
Nem lehet uralma hosszu a gonosznak.
És azért örömmel veszem ajánlatod
Míg rám hozza isten a szerencse-napot.”

A tisztelet és a meglepetés mián
Most alig talált szót a jószívü király.
(Hej mert akkorában nagy volt e szó: Árpád!
Híre és hatalma messze földre szolgált!)

Nem is szólt, de a hely’t megölelte Bélát,
Rá pedig a sereg hangos éljent kiált.
A sereg is örült, hogy nem holmi jöttment,
Hanem királyi vér volt, ki rajta túltett.

De ez mind csekélység... hátra volt a java -
Béla királyfinak legszebb diadala...
Mit ér a király, ha nincsen koronája?
Szerelem hijával mi a hir sugára?

Béla királyfinak legszebb diadala
A lengyel királyi palotában vala.
Mikor a tündérszép Richsza kezét kérte,
És az szerelemmel borult kebelére.

Két atyafi kebel: magyar s lengyel között
Ekkor a legelsõ legszebb frigy szövõdött.
Szent is volt ez a frigy, tartott is sokáig,
Minél tovább nem is tarthatott - halálig...

S éltek, éldegéltek hosszu boldogságot,
De nem soká lakták pomerán országot.
Vazulért lakolt az elvetemült Péter,
Lecsapták a trónról a magyarok kétszer.

És mivel nem volt több két sunyó szeménél,
Nem is szurhattak ki többet Vazuléért...
Ekkor Endre, Béla hazájukba tértek,
Elfoglalta a trónt Endre mint a vénebb.

- Pomeránok Bélát sokáig siratták...
S Hadonár? - fölötte nehezül a Karpát.
Mindig hazavágyott... s mikor e tetõket
Elérték, leborult - s nem is kelt föl többet...

Késõbb Endre bátya rosz fát tett a tûzre,
Gyõzhetetlen öccse, Béla õt elüzte...
S aztán... bárkivel volt magyarnak csatája,
Mindenütt elsõ volt daliás királya...!