Törzsök Jankó
1884

vagy
A három erõs ember

Elsõ rész

Biz akármit mondjon nekem a fiskális,
Volt már itt a földön néha szebb világ is.
Laktak itt tündérek; emberek nagyobbak,
Kik a jóban, rosszban erõsebbek voltak.

Nohát ide hozzám, gyermekek, leányzók,
Ha meghallgatnátok tõlem e nehány szót,
Ahogy én hallottam boldogult apámtól
Ezt a kis mesét a régi jobb világból.

Volt egy szegény özvegy asszonynak egy fia,
Minõt még nem termett ott a Burgundia.
Neve: Törzsök Jankó, mivelhogy már régen
Nagy erejû volt az õs e nemzetségben.

Ahogy csavarodnék már a legénysorba,
Csak sehogy sem akart kapni a dologra.
Igaz is biz az, hogy amihez nyult épen,
Menten összetörött minden a kezében.

Ha ásóra hágott, tövig ment a földbe.
Szekér oldalára ha ült, feldöntötte.
A fejszét a fába könnyen belevágta,
De kivenni onnan került nagy munkába.

Ami még apjáról maradt, felöltõje,
Alig vette föl, már meg kinõtt belõle.
Édesanyja fejét szomorún csóválta:
„Jaj fiam, nem való vagy te e világra.”

Neki is úgy tetszett. Hát mire is várna?
Már ha úgy van, nyilván nem marad más hátra,
Menni kell hát innen, egészen odáig,
Ahol a világ majd neki is beválik.

Ebbeli szándékát maga édesanyja,
Hogy megérti tõle, szintén helybenhagyja.
Fûti a kemencét, dagasztja a tésztát,
Üresen ne vigye útra a tarisznyát.

Harmadnapra kisül a három pogácsa,
Azzal egyetemben ime jó tanácsa:
Tegye el azt jól, ne egyék abból, épen
Majd csakis a legeslegnagyobb szükségben.

Hát elindult; ment, ment; mire beestellett,
Szálas erdõn, egy nagy darab szikla mellett
Összetöpörödött öreg embert látott,
Ahogy ott szitálja rég a Miatyánkot.

Még a térde látszik, lábai keresztbe
A kemény talajba gyökeret eresztve.
Hószakálla meg fönt iszalag a fákon.
„Mit csinálsz te itten, jó öreg barátom?”

„Haj, haj! - feleli ez - látod, az én átkom:
Nem tudok meghalni, addig itt kell várnom,
Mig egy olyan erõs ember nem jön erre,
Ki e szikla-sírom ajtaját fölverje.

Sokan jártak itt már, náladnál nagyobbak,
Teljes erejükkel belekapaszkodtak.
De biz azok még csak meg se emelinték.
Szégyen-szemre ment el valamennyi innét.

Pedig aki tenné, bizony meg nem bánná,
Mehetne az aztán a földön akárhá,
Bizonyos lehetne, hogy olyan emberre
Nem akadna sehol, aki õt leverje.

De megmondom azt is: e sírban idelenn
Van sok mindenféle ékszer, teméntelen.
Hanem abból csupán egy darab a tied;
Válassz, ami tetszik, azt magaddal vihedd.”

„Ha csak ez a bajod - mondja neki Jankó -,
Ime, nyitva már a másvilági ajtó.”
Az idomtalan nagy követ fölemelte.
Az öreg hamvvá lett, s lehullt az üregbe.

Nem fölöttébb mély a nyilás belsõ része,
Mégis szinte szédült, aki belenéze.
Mint a csillagos ég, úgy ragyogott ottan
A sok gyémánt kisebb-nagyobb darabokban.

Volt, amelynek fénye csak úgy sziporkázott;
Ezé haragosabb, amazé átlátszóbb.
Egy, a legnagyobbik, szinte lánggal égett,
Maga megért egy kis fejedelemséget.

Hanem volt ám ott még fegyver is, sokféle,
Kard, melynek fürész vagy borotva az éle,
Dárda, mely nem törik; nyil, mely el nem görbül,
Paizs, a lemeze visszarugó bõrbül.

Ami neki mégis leginkább megtetszett,
Egy nagy buzogány volt, mindenek közt legszebb.
Nem hiába is, hogy egy arany oroszlán
Pihentette lábát annak markolatján.

S nem lehetett tudni, eleven-e vagy holt?
Mintha rémlett volna, hogy reá vicsorgott.
De azért õ mégis csak azt választotta,
Az oroszlán talpa alól kirántotta.

Ahogy megpróbálta, vele egyet vágott,
Érezett magában nagyobb bátorságot.
Meg nem szolgált kincsnél többet érõ szer ez,
Ez majd meg is õrzi, ha valamit szerez.

S ím az oroszlán is szólal emberhangon:
„Vezéreljen a jó szerencse utadon.
Nemes szívhöz illõ s bölcs a választásod,
Vitézek közt nem is lesz e földön másod.

Dicsõség fényébe szerelmes a bõség,
De a bõségbe nem mindig a dicsõség.
Nem árthatnak neked a legerõsebbek;
Csak a gyávát kerüld, azok megejthetnek.”

A sok drágaságra nem is gondolt többet,
Visszaeresztette a nagy tábla követ,
S azután megint csak ment, ment, nemsokára
Kerek völgyben akadt egy héttornyú várra.

Micsoda ország ez! Gyönyörû volt itten,
Mondhatatlan, mégis oly szomorú minden.
A mezõn a csordák megmeredve álltak,
Nem mozdult egyetlen levele a fáknak.

Fönn a várban minden kapu, ajtó nyitva,
Olyan az egész ház, mint valami kripta.
Csakhogy élõk lakták, állva, ülve benne,
Kit-kit ahogy ért az átok veszedelme.

De egyik se moccant, nem adott egy hangot,
Hallgattak, mint a nagypénteki harangok.
Arcaikon a nagy rémület most is még,
Az egész környéken bánatos csöndesség.

Mint mikor a must forr a teli pincében,
A szivet úgy fojtja valami itt épen.
De nem is jött ide, messze elkerülte,
Csak ha ide nézett, minden anyaszülte.

Emberek, állatok, urak és cselédek
Testben tetszhalottak, de mind élõ lélek,
Nyitott szemmel nézve a rá bámulóra,
Mint a fölhuzott, de megállitott óra.

Valami borzongást még Jankó is érzett,
De õ bírta, nagy volt benne a természet.
Ahogy az utolsó nagy terembe lépe,
Aranyos keretben a királylány képe.

Ez volt ám szivének a nagyobb igézet,
Ahogy ez reá le könyörögve nézett.
Mosolyogva, sírva, mint ha mondta volna:
„Szabadíts meg engem, el vagyok rabolva!

Elhurcolt magával a singek királya,
S mivel neki ellen senki itt nem álla,
Mind ahogy így voltak, gyáván, megmeredve,
Büntetésül isten õket igy feledte.”

Vajmi nehéz volt a képtõl búcsut venni.
Nem közelít annak bübájához semmi.
De ha már csodával határos lefestve,
Milyen lehet akkor még eleven testbe?

Hát az ölelése, csókja? - ezt gondolva,
Mintha csak valami megemelte volna.
Adta gézenguzza, rabló singkirálya!
Ha világ végén is, de õ föltalálja.

Sötét erdõséges hegyekbõl kiérve
Eljutott egy füves puszta közepére.
Itt-amott egy kõris, jegenyefa, gyertyán,
Egymást kiabálva meredez föl árván.

Ahogy szerte néz itt, lát egy szálas embert,
Ki a fát gyomlálja, nyûvi mint a kendert.
„Minek itten - ugymond - ennyi is, ha nincs több?”
Jankó vele mindjárt jó barátságot köt.

„Cimborám, ugyan mért bántod azt a szép fát?
Melegben, hidegben árnyat, enyhelyet ád.
Gyönyöre a szemnek, gyöngye a telkednek,
Ha nem volna, inkább kellene ültetned.

Mondok én tenéked okosabbat ennél:
Világot próbálni velem eljöhetnél.
Ha az isten erõt adott a karodba,
Vegyed annak hasznát érdemes dologba.”

Ahogy aztán ketten haladnak továbbat,
Nem soká egy zömök legényre találnak,
Ki egy kerek erdõt kötéllel vesz körül,
Egyet ránt, s a sok fát mind ledönti tõrül.

Jankó látja ezt már szinte meghökkenve.
Volna hát, ki nála még erõsebb lenne?
„Én aszondom - ugymond - kezet fogva hármon,
Keresztül mehetnénk az egész világon.”

A kézszoritás volt egyszersmind a próba;
Tudta mindegyik már, hogy kivel van dolga.
A fanyûvõ meg az erdõdöntögetõ
Emelgette ám a lábát mind a kettõ,

Mint a tojó galamb: de hát épen ezér
Szólogatták mindjárt: õ legyen a vezér.
Esküvel fogadtak hûséget egymásnak,
Azzal aztán neki hegynek, pusztaságnak.

Nagy földet bejárnak, semmit sem találnak.
Mind kitér elõlük messze, ember, állat.
Oroszlánok, mérges tigrisek csapatja
Menekül, a farkát lába közé kapva.

Látni való az már, hogy bizony e tájon
Nem igen akad, ki velük szembe álljon.
No de addig, addig, mégis valahára
Csak elérkeznének alvilág partjára.

Egyre elhagyottabb, pusztább lett a vidék.
Nem hogy ember, még a madár se járt itt még.
Egyszer csak megállnak, néznek szemre, fõre,
Majd elõttük egy nagy, mélységes gödörre.

Fekete sötétség a feneke ennek,
Pedig hogy valami lakói lehetnek
A peremén látszó csapások mutatják.
Hátha erre vitték a szép kisasszonykát?

Már akármiképen, de valamiképen
Le kell ide menni, akár ha kötélen.
Hátha ez tanyája a fészkes fenének,
Az kéne még csak, hogy õk megijednének!

Avagy hát ugyancsak miért is indultak
Szerencsét, világot próbálni utnak,
Keresgélni váltig a bajt, veszedelmet,
Ha mikor elõttük, onnan visszamennek?

Hisz ím a kötél is az egyik nyakában,
A lemenetelnek ez egy módja hát’ van.
Nosza fák nyüvõje, kidöntögetõje!
De bizony csak szüköl, fázik ez mind tõle.

Pedig aki lemegy, azé ám a zsákmány,
Lenne bár maga a szépséges királylány.
Ezt ugyan belátják, ki is kötik már most,
Ez csak oly világos, amily igazságos.

Örül ennek Jankó. - „Engem itt megvártok.”
- „Ha nem, érjen minket legrettentõbb átok!”
Kész az alku, adnak szót, kezet is rája.
Szent az igaz vitéz szava, parolája.

Kötik a buzogányt kétfelõl keresztbe;
Rajta mint a himbán lefelé eresztve,
Még alulról vissza intve búcsuképen,
Eltünik a Jankó a sötét mélységben.