Második rész

Fekete a mélység rémületes éje,
Hogy a lélekzete majd elállt beléje.
Szoronkodva már majd kirántotta kardját,
Hogy a sötétségbõl magának lyukat vág.

De azonban mégis valahára látott
Maga alatt egy kis derengõ világot.
Elején csak mint a fúrólyuk, parányi,
Azután lassankint kezde többre válni.

Végre alvilágon földet ért a lába.
Kötelét hurkolta szikla oldalába.
Föl is út, alá is, menne már, de merre?
Semmi jel sehol, mely mondaná, hogy: erre.

Majd azonba hall ám valami mormogást,
Közeledve hozzá növekedik folyvást.
Hát im egy acélvár kapuja egy körbe,
Mint sebes malomkõ, úgy forog elõtte.

„No - gondolja - itt már valami lappanghat;
Be kell ide menni, ha törik, ha szakad.
Kopogassunk hát, hogy odabenn meghallják.”
S a buzogányával háromszor olyant vág,

Hogy eláll a kerék, akkorát horpadva,
Akár maga Jankó ki s be járhat rajta.
Be is megy azonnal valami száz lépcsõn,
Ha meglelné, akit keres, még nem késõn.

Hát biz ahogy belép, egybe ott találja:
De hogyan? kõ-kemény jégszoborrá válva.
Ruha gyanánt végig betakarva hóval,
Hanem amint ránéz, mozdul és megszólal:

„Jaj, ha tán értem jösz, hazámbeli vitéz!
Hasztalan, mert aki ide jön, az ittvész.
Gazdám olyan erõs, hogy mindenkit lever,
Nem bír azzal semmi fölvilági ember.

Haj pedig dühös lesz, ha most minket meglát,
Mert elõtte mindig jéggé változom át.
Így nekem nem árthat se bõsz haragjával,
Se, mi szörnyûbb volna, ölelõ karjával.”

Hát imhol jön is már, egybe reá támad.
Nem tudhatni: ember vagy fene vadállat.
Mint egy szõrrel benõtt halálfej a képe,
Vérfagyasztó iszony nézni a szemébe.

Teste mintha vasból volna, zireg-zörög;
Veri magát földhöz, dühös mint egy hörcsök.
Nyilat, kopját, amit Jankó rá eresztett,
Rágja, ropogtatja, mint a sós perecet.

Fürge, mint a majom, ugrik a nyakába.
Fogja õt marokra Jankó, földhöz vágja,
Hogy recseg a palló; de az meg se nyekken,
Szökdös, mint a szöcskõ, még elevenebben.

Kétszer megpihennek, meg-meg összemennek,
Látnivaló, vége nem lesz itt már ennek.
Úgysem illik ide ez a huza-vona,
Ki a gyöpre! mind a kettõ ezt gondolja.

Még odabenn érnek egy szûk folyosóba.
Hej, itt lenne ám most neki könnyû dolga.
Elõtte a gazda; hogyha most rá csapna,
Itt nem hedereghet se jobbra, se balra.

No de õ támadjon alattomba, hátul?
Szinte összeborzad e gondolatátul.
Pedig mégis jó volt, hogy eszébe vette,
Mert e gondolat volt, ami megmentette.

Mert ahogy beértek ujabb sikátorba.
Itt a gazda õt már elõl bocsájtotta.
Bezzeg ez nem nézte a lovagiságot,
Alattomban háta mögül neki vágott.

Csakhogy mivel Jankó épen arra gondolt,
Amit egykor neki az oroszlán jósolt,
Hogy õ sérthetlen, de csak elül, nem hátul,
Ne féljen vitéztül, csakis a gyáváktul:

Épen hátra nézve látja a szándékot.
Már a kiméletre itt nincsen többé ok.
Buzogánnyal méri vissza az ütleget,
Veri ám a singet, mint valami szeget.

Veri, ahogy birja, de mire se menne,
Ha a pádimentom ólomból nem lenne,
De ez engedett a sok ütés-verésnek,
Közepette a szûk, kemény keritésnek.

Keményen, mereven, mint egy acélkaró,
Állott a sing király, halni nem akaró.
Úgy kellett a földbe leverni gombjáig,
Mig utóbb már csak a koponyája látszik.

Soha onnan azt ki száz bivaly se vonja;
Nincs is arra neki többé semmi gondja.
Nagyobb most már annál, hogy együtt, azonnal
Induljon el a szép királykisasszonnyal.

Szabadulásának örül ez mód nélkül,
És egy drága gyûrüt ad neki emlékül.
Ennek a világon még csak egy van párja,
Az is odahaza, az apai várba.

„Mig odáig érünk, ki tudja, mi érhet?
Ha ezt fölmutatod, errõl megismérnek.
Amig ezt viseled, hû maradok hozzád,
Hogy te mentettél meg, ez legyen bizonyság.”

Hát el is indultak, messze is jutottak.
De egy nagy csomója még akadt útjoknak.
Ahogy beestellett és a hold is feljött,
Valami nagy csodát látnak maguk elõtt.

Alakjára ember, hanem hogy mekkora!
Bizony volt olyan, mint bármi falu tornya.
Az elefántok közt is óriás volna.
Még maga Jankó is szemléli borzongva.

Megáll és tünõdik, mi teendõ legyen?
Erõszakolja-e, ami lehetetlen?
A merészségnek is megvan a határa,
Melyen túl az ember a bolondját járja.

De hát vélekedik futna, mi hiába?
Tizszer is e rémnek nem hosszabb-e lába?
És ha már itt úgyis bizonyos a halál,
Nem-e illõbb, hogy ha bátran szembe talál?

És azután ami legfõbb, s utóljára,
Ha az égig ér is, ember a formája!
Ha csak anya szülte, ha csak ember fia,
Nem szabad elõle neki hátrálnia.

Ha pedig kisértet, no hisz akkor épen
Volna csak a futás a halálos szégyen.
Hiszen az csupán csak félelem szülöttje,
Ha nekimegy, esze nélkül fut elõtte.

Csakugyan, hogy bátran hozzá közelebb megy,
Látja, hogy az ember voltaképen nem egy,
De talán van száz is, mint a megszállt méhraj
Rakodva egymásra... no ez is elég baj.

Mert hiába, mégis csak sok az, ami sok,
Hát ha még nem is lúd... azért csak nekifog.
A kisasszonyt hagyja maga mögött hátra,
Mert a buzogányát nagyon megcsóválta,

És egész erõvel neki lóditotta.
Haj de lett nagy zsongás, mint egy hangyabolyba!
Lezuhant a földre a szörnyü óriás,
S mint az odujából kipiszkált vad darázs,

Úgy rohan feléje, sivalkodik, szörtyög
A sok mérges törpe, mint megannyi hörcsök.
A singkirálynak volt ez a hadserege.
No, szegény Jankónak van itten melege.

De csakhamar szakít egy sudár faágat,
Neki azzal körül a nagy sokaságnak.
Bezzeg van nemulass! mint egy legyezõvel
Csihi puhi, veri õket nagy erõvel,

Hogy a fele elhullt, ki sebben, ki holtan,
Aki megmaradt, meg elbujt a bozótban.
Nem is lett már oszténg semmi baj se többet,
Mig elérték végre azt a darab földet.

Hol a hazájukba vezetõ nyilás van
S két jó cimborája nagy várakozásban.
Ott vannak bizonnyal, mert hisz ím a kötél
Itt van még azon mód, itt lóbálja a szél.

Hát isten nevében! megrángatja jelül,
Hogy vigyázzanak, mert õ most arra felül,
Azaz hogy még nem is: a király-kisasszony;
Azé az elsõség, az ment elõbb azon.

Õ majd csak azután teszi meg az utat,
Ha próbára tette a jó barátokat.
Mert hiába, úgy van, ujjunk sem egyforma.
Emberek között is sok ám a pozdorja...

És kivált bizony, ha oly nagy a kisértet,
Mint a szép királylány, s hozzá az igéret,
Hogy aki megmenti s viszi hazájába,
Azé lesz õ s vele az egész országa.

Hát csak egyelõre lassan még a testtel,
Jó elõre látni s élni okos csellel.
Csak a buzogányát teszi a kötélre,
Maga eláll lesbe a nyilástól félre.

Hát csak egyszer hallik ám a suhogása,
Azután elõtte a nagy zuhanása -
Buzogány és kötél elõtte halomban...
Õ itt eltemetve, mint egy sírhalomban!

Hát van ily gonoszság emberi lélekben?
Ily alávalóság? Nem, nem, lehetetlen.
Úgy szalasztották el, tán maguk is harcban,
Valami váratlan vészben, akaratlan?

Úgy van, úgy, bizonnyal... Nem lehet ez máskép.
Türelem, nyugalom, egy kevéssé vársz még...
Megvigasztalódik... No bizony kötelet
Találhatnak ott fönn, ahol emez termett.

Jó ember a jóban bizakodni szeret,
Másra is magáról veszi a mértéket.
Hát csak várakozik, hisz, remél... azonban
Napok mulnak... a nagy csöndben, unalomban.

Nézelõdik, neszel... de csak saját gyomra
Kéri ám már, ami az övé, morogva,
Emlegetve, hogy mi van a tarisznyában?
Biz igaz a! õ is gondolja magában,

Nagy ideje úgy is, meg is szolgált érte.
Leült egy kidõlt fa zöld mohos tövére,
Puruszli zsebébõl veszi ki bicskáját,
S jóizûn elkölti egyik pogácsáját.