Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library
Vajda János
Vajda János összes költeménye

IntraText CT - Text

  • Elbeszélõ költemények
    • Törzsök Jankó 1884
      • Harmadik rész
Previous - Next

Click here to show the links to concordance

Harmadik rész

Már ha így, ha amúgy, árulás vagy végzet,
De felülrõl már nem várhat segítséget.
Biz azért õ még nem esik ám kétségbe:
Bizik õ mindvégig a gondviselésbe.

Ha elárulták is, legyen rajta lelkük!
Érzi, hogy azért õ nem cserélne velük.
Megmaradt még neki két nagy kincse, drága:
Tiszta becsülete meg a bátorsága.

Míg e kettõ megvan, nincs elveszve semmi,
Mert ezekkel mindent vissza lehet nyerni.
Csak ahol e kettõ vagy egyik oda van,
Ott örökre minden visszahozhatatlan!

Amiben õ most van, az a veszedelem,
Biz annál nagyobb már elképzelhetetlen.
De már utóbb szinte gyönyörködik benne,
Mintha az épen õhozzá illõ lenne.

Ilyen az õféle igazi nagy vitéz,
Annál bátrabb, minél rettenetesb a vész.
Mint a derék hajós, mert az is végetlen,
Legjobban érezi magát a tengeren.

A királykisasszonyt, haj, azt nagyon bánja,
No de csak hogy itt van még a buzogánya.
Hej, ha õ még egyszer ezzel haza mehet...
Isten irgalmazzon a gazembereknek!

Halvány ugyan, alig pislog reménysége,
De azért csak indul kacér messzeségbe.
Keres új szerencsét, addig-addig járja,
Ha egyébre nem, hát akad a halálra.

Már õt így nevelte anyja, a természet.
Szabad õvele is gondviselés, végzet.
Egyre nincs hatalma, hogy õ csúffá légyen;
Érheti akármi, de nem éri szégyen.

Félni fél biz õ is, mint más okos ember.
Ésszel ellenkezõt csak az esztelen mer.
De õ meg nem ijed, nem esik kétségbe.
Jöhet a halál, õ bátran néz szemébe.

A gonosz e földön birkózik a jóval,
Éjszakával a nap, derü a borúval.
De fundámentoma ez a nagy világnak:
Elõbb-utóbb gyõzni kell az igazságnak.

Elmélkedésének ez a foglalatja,
Roskadozó hitét talpra állogatja.
S bizony mi tagadás? nagy szükség van erre,
Mert szabadulást csak nem talál semerre.

Nap után nap múlik, hegy után jön róna,
Ez is, az is mintha véghetetlen volna.
Nézel égre-földre, hát uram, légy velem!
Feje fölött ám a szörnyü veszedelem.

Valami nagy árnyék mozog ott elõtte,
Hamar a fényes nap elborul fölötte.
Pedig az ég tiszta, rekkenõ a meleg.
De ott fönn valami óriás test lebeg.

Egy teméntelen nagy, szörnyeteg griffmadár
Mégis tova ugyan fenn a magasban jár,
Mégis akkorának látszik, mint egy felhõ;
Hát milyen lehet még, majd ha közelebb jõ?

No te szegény Jankó, most bizonnyal véged!
Imádkozzál, semmi meg nem ment már téged.
Hasztalan ez ellen erõd, bátorságod;
Hazád, édesanyád többé meg nem látod!

S mintha még nem is vón elég a veszélye,
Egy nagy lábas állat közeleg feléje;
Mintha egy négytornyos várhegy megindulna,
Reng a határ, mintha földindulás volna.

De a nagy madár is siet ám utána,
No már most melyiknek leszen õ prédája?
Hát ím a griff ott fönn szárnyát összefogja
S jön lefelé szörnyû sebesen, csomóba.

Azt hinné az ember, izzé-porrá törve
Zuhan ez le mostan a csontkemény földre;
De az tudja mégis jobban, hogy mit csinál?
Hogy már szinte leér, a két szárnya szétvál.

E közül mázsányi rettenetes csõre
Mint kilõtt nyílvesszõ kipattan elõre,
S mint valami kardot körbe megcsóválja,
Vele a nagy állat fejét úgy találja,

Hogy az felhömpölyög, mint valami hernyó.
Feje összetörve, akár a mogyoró.
Gyõzõ a legyõzött hasára ül aztán,
Csõrével velõt, vért szépen kanalazván.

Látva mindezt Jankó, kiván jó étvágyat
A legyõzhetetlen levegõkirálynak,
S tanácsosnak látja mihamarabb, szépen
Eltisztulni innen, csöndben, észrevétlen.

S ugyan megörül és tartja szerencsének,
Hogy már látja szélét erdõs hegyvidéknek.
Ha nagy a veszély, csak hamarabb lel ottan
Menedékre sûrû bokrok, barlangokban.

Lát egy õs nagy tölgyet, siet is feléje.
Biz egy jó dülõ föld annak terebélye.
Alsó ágai majd hogy földig nem érnek.
Ez a hely a griffel jó lesz csatatérnek.

Itt egyenlõn gyalog lesznek mind a ketten.
Csakhogy az fölszáll és jön utána sebten
Nagy sivalkodással; mi az ördög lelte?
Mintha még az volna jobban megijedve.

Épen ahogy Jankó a fa alá ére,
Lecsapott a madár, de szerencséjére
A faágak már a csapást föltartották.
Nem érte az ütés, csak az egyik karját.

De ez is elég volt neki, úgy leverte,
Kellett neki egy hét, amig kiheverte.
Azalatt a madár egyre ott keringett.
Jankó már szorongott, hogy menekül innet?

A másik pogácsát itten elköltötte,
Ezzel a griffkirályt mégis kibõjtölte.
Megehült az is tán, préda után látott.
Hát õ is nyakába veszi a világot.

Menne is erdõn át, mindenütt fák alatt,
Hol minden sürûben egy mentsvárra akad.
Szökevénynek való az idõ is épen;
Rémületes vihar van kitörõfélben,

Hirtelen az égbolt végig elsötétül,
Jégesõ mennykõvel vegyest hull az égbül.
Ludtojásnagyságu jégdarabok esnek.
Jaj, kit a pusztán ér, juhnyájnak, ménesnek.

De jaj ám erdõn is kis madárfiúknak!
Szegények, az anyjuk nincs honn, hova bújnak:
Hát pedig itt is a fa legtetejében
A griffmadár fészke ingadoz a szélben.

Még a jég csak mint egy kopálatlan dió,
De van erre is már szörnyü ribillió.
A fészek szélérõl kilátszik a nyakuk,
Nézegetve, vajjon nem jön-e az anyjuk?

A kis madárfiak ríva könyörögnek,
Addig-addig, Jankó megsajnálja õket.
Szinte röstelné, ha nem egyedül volna...
De hát már õ ilyen, nem tehet õ róla.

Lerugja a csizmát, fölkuszik a fára,
Forgatja a kardját körbe, karikára;
Sebesen forgatja, hogy egy szem jég nem sok,
Biz azon keresztül még annyi se hullott.

Igy a fészket védve, testével takarva,
Már biz épen kezde fáradni a karja.
Nem is csoda, ha az ember meggondolja,
Sebesebb volt, mint a leggyorsabb motolla.

De csak nem pihen meg, bizakodva váltig:
Az itéletidõ nem tarthat sokáig.
Csakugyan hogy kezde csillapodni végre;
Azonban, hogy a nagy griff is odaére,

Volt anyai szive nagy aggodalomban,
Hogy fiait leli bizonyára holtan.
De amint fáradtan közeleg fészkéhez,
Látja a nagy munkát, amit Jankó végez.

Csodálatra méltó nemes lelkü bajnok!
Pedig lám, ez volt ám, kit õ úgy meghajtott.
S most neki ez ilyen nagy örömöt szerzett:
Fiait megmenté, hogy hálálja ezt meg?

Szárnyaival csapkod, vijjog örömében,
Majd a fiaival enyeleg gyöngéden.
Azután Jankóval eredve beszédbe,
Hálálkodásának se hossza, se vége.

„Nagy a kedvem - úgymond -, kedves jó barátom
Mégse leszek boldog ezen a világon,
Míg ezt neked vissza nem szolgálom; kérlek.
Mondd meg hát nekem most, mit tegyek én érted?”

Megköszöni szépen Jankó, hiszen, úgymond,
Õ nem azért tette, arra nem is gondolt.
Szíve úgy sugallta, neki is tölt kedve;
Örült neki s ezzel ki van õ fizetve.

De a griffmadár csak ösztökélte, kérte,
Hogy igy-amugy, õ is mit tehetne érte?
Jankó is azonban elméjét jártatja
Hopp! egyszerre támad egy jó gondolatja.

„Megvan, az ám - szóval - ejnye, teringettét!”
Közli is azonnal vele ezt a tervét.
„Neked ez tán semmi, nekem, haj! nagyon sok.
Ha megteszed, hát még én leszek adósod.

Sok földet bejártam e kerek világon,
De csak mindig gyalog, legfölebb lóháton.
De repülni? soha még nem is reméltem.
Tudod mit? hát egyszer vigy magaddal engem.”

Örömében a griff nagyot kukorékolt,
Majd kihasadt tõle fölöttük az égbolt.
„No csak ide vele, hamar a hátamra”,
Azután csak szállt, szállt mindig magasabbra,

Föl a felhõkön túl; haj mi szép volt ottan!
Soha ember nem járt ilyen léghajóban.
Mikor pedig aztán lejebb s arra jártak,
Hol a följárója volt a fölvilágnak -

Szárnyas lova nyakát végig simogatva,
Csiklandós hónalját sarkantyuba kapja,
Kérve kéri: „hej ha fölvinnél odáig!
Megemlegetnélek halálom napjáig.”

Röviden elmondja egész történetét,
Hitszegõ barátok mi rútul rászedték.
Ha ez üregen át kirepülne vele,
Még az istennek is tetszetõst mivelne!

A nemes királygriff föltekint a lyukba,
Rázogatja farkát, „ez nem könnyü munka.
Mert szûk nekem igen akár csak egy kürtõ;
Csak ugy haladhatok mint egy kéményseprõ.

No de hát annál jobb, nagyot tettél értem,
Nekem is ugy illik, hát majd megkisértem.”
És ezzel beröpül a sötét kürtõbe,
S emelkedik vele kinosan vergõdve.

Biz az nehezen ment, és a nagy sötétben
Már utóbb úgy tetszett, mintha voltaképen
Nem is fölfelé, de lefelé szállnának.
Semmi jele még fönn derengõ világnak.

Fárad a griffmadár, száját tátogatja,
„Nagyon éhes vagyok”, sokszor mondogatja.
Hiba volt nem hozni egy kis eleséget!
Szólal a griff megint: „Szomjuság is éget.”

Jankó csak tekinget, évelõdik, ünget,
Hej no, hogy biz igy már nem szabadul innet!
Már nyilvánvaló, hogy ereszkednek vissza -
Hó! de nini, hát mit vétett a tarisznya?

S abban a jó omlós, töpörtüs pogácsa?
Édesanyja keze utolsó áldása?
Nem sok az egész, de vélekedik - hát ha
Csodaereje van? de el is találta.

Mert ahogy a derék állat ezt lenyelte,
Jankót a szabadba úgy kiröpitette,
Mintha az a mélység egy ágyu lett volna,
Õ maga pedig egy abból kilõtt bomba.

No istennek hála, csakhogy visszatére
E világnak szebbik, innensõ felére.
A madárkirálynak köszönetet mondván,
Azzal oszt elindult kiki maga útján.

Õ ment, ahonnan jött: a héttornyú várhoz.
Biz ott vígan vannak, a népség lakmároz.
Ablaksora pazar fénnyel világitva,
Messze hallik a síp, recseg a trombita.

Megy a Jankó mint a förgeteg sötéten.
Kérdezi, ki onnan elébe jön épen:
Mi alkalmatosság légyen az amottan?
Szól a válasz: hát biz ott lakodalom van.

Királykisasszonynak áll a menyekzõje
A vitézzel, aki rablóját legyõzte,
S ezzel a nagy átkot a várról levette,
E miatt van kettõs nagy örömünnepje.

„No hadd legyen hármas!” gondolá magában
S lehúzott sisakkal megjelen a várban.
Bemutatja magát mint valami követ,
Mutatja a gyûrüt s rajt a drága követ,

Mit a kisasszonytól kapott egykor Jankó.
Megnyilik elõtte minden kapu, ajtó.
S elmondja odabenn, mi az üzenetje,
Hogy az, ki õt küldi, el van-e feledve?

Bánatos halvány a szép menyasszony arca,
Sok könnyhullatásnak nyoma látszik rajta.
Feleletnek ugyan ez is elég volna,
De azonban halkan még ezeket mondja:

„Nem feledem én el, várok is rá mindig,
Föltettem magamba, az utolsó percig.
Majd ha itt e gyertyák végig kialudtak,
Halálomnak hírét megvihedd uradnak.”

Hát a szép kisasszony neki most is híve!
Jankónak örömtõl dobban erre szíve,
De oly nagyot ám, hogy az hivé, meghallják,
Annálfogva most már fölfedezi magát.

Röviden elmondja a vendégseregnek,
Hogyan árulták el, hogy menekedett meg.
Hogy a két szélhámos cimbora ezt hallja,
Mintha már most félig meg volnának halva.

Zavarodva állnak, érthetlen hebegnek.
Mennének el, mint a leforrázott ebek.
De nem addig ám a! mert ott ám a hóhér,
Ekkora gazságért bitó a méltó bér!

Nos a többit, ugy-e, akár el se mondjam?
Tudnivaló úgyis, hogy mi történt ottan...
Gyalázatos vége bûnös kapzsiságnak,
Diadala teljes lett az igazságnak.

Nagy, amit Jankó tett, de nagy is jutalma:
Övé a királylány s egész birodalma!
Soká uralkodott, de el nem feledte,
E nagy boldogságát minek köszönhette.

Mint egy boldog ország bölcs vezére, apja
Még arany trónján is gyakran mondogatta:
Becsület a földi üdvözülés titka,
Bár ki ezt követi, ne lenne oly ritka!

 




Previous - Next

Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library

Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC
IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License