Az õrült költõ

Mi zeng körûlem oly rút hangokat?
Szunyogzengés vagy krokodilrivás?
Hisz én a földtõl oly messze vagyok,
- Vagy égre hallik az ebugatás?
Pedig e hangok ismerõseim...
Mégis most mindjárt megszalasztanak,
El innen, el! - Ez az bizonyosan,
A mézes-mázos emberi ajak...

Költészet! - fölverték templomodat,
Oltárod rombolják ördögfiak,
Szent orgonádat verdesik vadúl,
És benned lakodalmat tartanak,
Alád pedig mély kriptát ástanak,
Hová a gondolat temettetett...
Emlékezet, szobrod lerontaték
A képzelõdésnek sírja felett!...

Szegény világ! Te férges almafa,
Tudod-e hõs Sámson történetét?
Megrázta a ház fõoszlopait,
S oda temette ezrek életét.
Férgeknek mért nevelsz gyümölcsöket?
Utóbb majd gyökerednek állanak,
Rázd meg haragodban törzsöködet,
S gyümölcsöd, férgeid lehullanak!

S ha majd világ, végsõ napod beáll,
És sírrá változand át üreged,
Utódodnak, mely rád következik,
Megírom én a végrendeletet.
Megírom, hogy teremtsen életet,
Új emberfajt és új állatokat...
De a képzelõdést felejtse ki...
Aztán teremthet bátran kínokat!...