Boldogasszony dervise.

I.

Az Úr 1620-ik esztendeje körül élt nemes Jászberény városában bizonyos Sólya Kelemen nevezetű deák, aki egyetlen fia vala Sólya Gáspár uramnak, a pápista plébánosnak.

... Igen tisztelt eretnek, pogány és egyéb istentelen olvasóimat alázattal kérem: ne méltóztassanak korán örvendezni, amiért 1620 táján a jászberényi katholikus plébánosnak fia vala. Mert ez a fiú nem rút paráznaságból születék, hanem vala isteni és emberi törvény szerint való igaz nemzettje nagytiszteletű Sólya Gáspár uramnak, aki, mielőtt a papirendbe lépett volna, hét esztendeig tisztes, épületes házasságban élt az ő jó feleségével, Szoboszlai Fruzsina asszonyommal. Meghalálozván ez a jó lélek, Sólya Gáspár uram oly igen elbúsulta magát, hogy negyven esztendős ember létére nem átallott a paulinus barátok közé állani. Ott hagyta szép nagy birtokát, elbúcsúzott kis fiától és bement szívének nagy sebével a monostor falai közé, hogy ottan töltse el gyászos életét. Mikor a második apródesztendőt szolgálta volna, gróf Forgách Ferenc kardinális, az esztergomi érsek, vizitálni jőve a monostort, és elálmélkodék, hogy a pelyhetlen állú, siheder noviciusok között egy szakállas, élemedett ember is vagyon. Megszólítván és kihallgatván őtet, bölcsen ezt monda nékie:

- Fiam, becsülöm benned, hogy nagy szomorúságodban Istenedhez fordultál és az egyház szolgája akarsz lenni. De szegény magyar hazánk több hasznát látná, ha petrinus pap lennél. Tanult és vitéz híredet már hallottam. Ilyen emberre nagy szükség vagyon ott, ahol a pogány török az úr és a mi szent vallásunkat ésszel és erővel kell megvédelmezni. A votum solenne még hátra van, szabad eljönnöd a derék paulinusok közül. Végezd el isteni félelemmel a szent theologiát; akkor aztán majd pappá szentellek és plébánosnak teszlek olyan helyre, ahol sok jót cselekedhetsz.

Négy esztendő múlva így lett Sólya Gáspár uram jászberényi plébános. És viselte az ő hivatalát buzgósággal és becsülettel.

A fia, Kelemen deák, külső országokban végezte el a stúdium generálét; és minekutána a padovai univerzitáson baccalaureus lőn, hazatért az ő atyjához, nemes Jászberény városába.

Nagytiszteletű Sólya Gáspár uramnak öröme tellett fiában, aki messzeföldről a tudákosság borostyánát hozta haza. De azt már nem látta örömmel, hogy Kelemen deáknak mindig csak világi hívságokon jár az esze. A helyett, hogy aquinói sz. Tamást forgatta volna, mindig amaz olasz Petrarca verseit és Balassa Bálint énekeit olvasgatta; ez a két könyvecske még éjtszaka is a vánkosa alatt volt. És holdas estéken kobzot pengetett ablakában, holmi csapodár virágénekek mellé. Mert maga is csinálgatott efféléket. Koboz és virágének a parókián! Ilyen megbotránkozást nem tűrhetett a nagytiszteletű úr.

- Kelemen, Kelemen, mondta az ő fiának, miért bíbelődsz te mindig szerelmes versekkel?

- Kedves apám uram, válaszolt Kelemen deák, azért bíbelődök mindig szerelmes versekkel, mert magam is szerelmes vagyok.

A nagytiszteletű úr a logika embere volt, ennélfogva fölöttébb meg tudott becsülni minden nyomós argumentumot. Ez pedig ugyancsak nyomós argumentum vala.

- Frecandum pucí! szólt jámbor, tisztes káromkodással. És kibe vagy szerelmes?

- Szerelmes vagyok egy derék hajadonba, Dienes Rozsály leányasszonyba, nagytiszteletű Dienes Péter uram leányába.

Mikor nagytiszteletű Sólya Gáspár uram ezt a beszédet meghallotta, mind a két kezével az asztal szélébe kapaszkodott, hogy le ne szédüljön a földre.

Mert rettenetes dolgot mondott Kelemen deák.

Ama Dienes Péter nem volt más, mint a czeglédi kálvinista prédikátor. Megrögzött, nyakas eretnek, akivel a nagytiszteletű Sólya Gáspár évektől óta mérges koncertációkat folytatott; először csak szóval, aztán mikor úgy meggyűlölték egymást, hogy mindenik kerülte a másikat: nyomtatásban.

Dienes Péter írt egy ilyen titulusú könyvecskét: A jász kürtnek csúfos megrepedése, avagy egy berényi szátyár, kérkedő pápista papocska csácsogó szájának az igazság csirizével való örökös betapasztása.

Mire Sólya Gáspár visszavágott egy még mérgesebb könyvecskével: A hazugság csirize, melybe az eretnek Dienes Péter, mikor másra akarná kenni, holtáig úgy beléragadott, hogy nincsen ki belőle még a füle sem, pedig az elég hosszú vagyon ő kemének.

És most Kelemen deák, az ő fia pro primo azt mondja, hogy szerelmes ennek a csirizes embernek a leányába; és pro secundo nem átallja «nagytiszteletű» papi titulussal illetni ezt a hitvány eretneket, akinek még a kend is alig dukál!

Hallhatatlan és rettentő dolog vala ez. Sólya Gáspár egy darabig némán állott, még mindig az asztal szélébe kapaszkodván; aztán egyszerre az égnek emelte két karját, mint aki átkot akar mondani.

De csak ennyit mondott:

- Takarodj, takarodj a szemem elől, te istentelen és ne lássalak többé.

Ez azonban éppen elég volt Kelemen deáknak. Illedelmesen meghajtotta magát az atyja előtt, aztán befordult szobájába és nemsokára a Zagyva partján látták őt menni, könnyű kis zöld palástban, a hátán kobozzal, mint aki sétálni indul a füzesbe.

Pedig a jó Kelemen deák a nagy világnak vágott neki.