IV.

Mahmud Kumurdsi basa későnkelő, tunya ember volt. Minekutána jól megvacsorált a kövesdi kádi házánál, lefeküdt és nagyot aludt. Magasan járt már a nap az égen, mikor fölébredt. Első dolga volt behivatni a kádit:

- No gondoskodtál-e valami kis reggeliféléről, Kadri efendi?

- Fényes ábrázatú uram, - mosolygott nagy kevélyen a kádi, - mogyorón hízott csirkéim vannak, meg egy anyányi bárányom, aki sohse harapott füvet. Tejjel tartottam mindig és olyan a húsa, mint a leesett hó. Tokajból pedig nemrég kaptam egy átalag máslást is; talán megbocsátja az Isten, ha egy kis próba alá vetjük: különb-e annál, amelyet tavaly méltóztattál az én szegény házamban megkóstolni.

- Derék vendéglátó gazda vagy, Kadri efendi, - szólt a basa elégedetten.

Most egy hadnagy lépett a szobába. Kint csörögtek a fegyverek.

- Várjatok sort! förmedt rá a nagyságos úr. - Csak nem indulok éhgyomorral hadba?

A mülázim alázatosan kisomfordált, Mahmud Kumurdsi pedig szokatlan sietséggel öltözött, hogy mielőbb reggelihez ülhessen a jó konyhát kedvelő kádival.

Igazán fölséges volt ez a reggeli. A mogyorón hízott csirke nagy tisztességet vallott, nemkülönben amaz örök dajkaságon maradt bárány is. Minden tál ötször került az urak elé. Hát még a tokaji bor! A basa ő nagysága nem győzte magasztalni gazdáját és igen bosszús lett, mikor az udvaron megint valami zaj hallatszott.

- Mondtam már, hogy várjatok sort! - kiáltott a bejövő hadnagyra.

- Nem sarkalni jöttelek, kegyelmes úr! mondá a kis tiszt félénken. De itt jár valami furcsa vándor ember, aki azt hirdeti, hogy ő mesemondó és szeretne magas színed elé járulni.

- Mesemondó?

- Az, uram. És azzal kérkedik, hogy ő különb minden más mesemondónál, mivel ő csupa igaz történetet beszél.

- Bocsássátok be! - szólt a basa. - Nincs ugyan sok érkezésem, de azt mégis szeretném tudni, hogy micsoda szerzet ez. A mai világban már kevés a mesemondó; hát még az olyan, aki nem is hazudik!

Egy török deák ruháját viselő ifjú lépett ezután a basa elé és megcsókolván köntösének szélét, illedelmesen várta, hogy szóljanak hozzá.

- Ki vagy te? - kérdezte a basa, jóízűen szopogatván egy csirkecombot.

- Én hat ember vagyok, fényes ábrázatú uram, - felelt a jövevény. - Hat nyelven szólok, tizenhat országot jártam be, huszonhat népet ismertem meg és hatszázhatvanhat történetet tudok. De ez a hatszázhatvanhat történet fölér hat annyival, mert mind igaz történet. Minek csináljak én ostoba meséket, mikor a világ forgása a legjobb mesemondó és a legkifogyhatatlanabb is; mert ha milliom ember milliom esztendeig beszélne éjjel-nappal, akkor sem fogyasztaná el a világ nagy meséskönyvének milliomodrészét sem. És ha papirossá válnék minden falevél, írónáddá minden fűszál, tintává minden tenger: akkor se lenne tökéletes ez a meséskönyv. Én, mondom, csak hatszázhatvanhat történetet tudok, de mégsem irígylem Seherezádét; mert az én történeteimet mind azoktól hallottam, akik forogtak bennök.

A basa mosolygott.

- Egy mesédet meghallgatom, efendi. Jót mondj, de ne hosszút, mert, mint látod, hadba vagyok menendő. Úgyis csak az ebéd derekán járunk még. Fekete kávéig beszélhetsz.

A kádi édesdeden simította végig szép fekete szakállát; ő is nagy kedvelője volt a szép históriáknak.

A török ifjú pedig, ki, mint kegyes olvasóim már alkalmasint kitalálták, nem vala más, mint Bálint deák, a basa intésére elhelyezkedett a szőnyeg szélén és miután tisztességtudón meghajlott, így kezdett mesélni:

A nevetõ ember.

Egy hő nyári nap a sztambuli nagy bazár felé mentem. Igen eltikkadtam útközben, hát letelepedtem a vargák utcáján egy kis kávéház elé és jeges narancslevet hozattam. Mellettem egy deresszakálú emberke kuporgott a kereveten és minduntalan jóízűt nevetett magában. Eleinte azt hittem, valami mulatságos történetet olvas; de jobban szemügyre vevén őt, láttam, hogy nincs nála semmi könyv. Majd azt kezdtem sejteni, hogy tán mögöttünk, a kávéházban folynak holmi tréfás beszédek s ezekben gyönyörködik az én szomszédom; de bent nem volt más, csak a szerecsen, ki a tűzhely parazsát piszkálta.

A szürke emberke pedig egyre nagyobbakat kacagott.

Kezdett bántani a kíváncsiság. Mi van itt nevetni való? Alattomos pillantással fürkésztem: mit néz a szomszéd?

Tekintete fölöttébb közönséges, éppenséggel nem mulatságos dolgokon járt. A kávéházzal szemközt egy facipőcsináló, egy varga és egy borbély műhelye volt. Ezt a három boltocskát nézte az én emberem és itt talált minduntalan okot a kacagásra.

Kegyetlenül meresztettem a szememet; de biz én nem láttam semmit, amin nevetni lehetne. - A facipőcsináló igen tisztes ábrázatú öreg ember volt és kis csákányával szaporán vagdosta a gyertyánfából a magassarkú talpakat. Egyszer megállt valaki a boltja előtt és facipőt kért.

Szomszédom megint elnevette magát.

A vevő megforgatott vagy húsz pár fasarut. Az magas, ez alacsony, amaz hosszú, emez rövid volt neki.

Az én deres szakálú emberkém mindjobban kacagott; én meg haragudtam: hogy mi van ezen nevetni való?

A vevő végre talált magának való facipőt; de sokallta az árát és nem tudván megalkudni, odább ment. A mester hagyta egy kicsit menni, majd utána kiáltott: «Jer vissza, uram; legyen a tied, viseld egészséggel.» Az ember most visszatért, fizetett, hóna alá csapta a sarut és Isten hírével odább állt.

A nevető ember majd eldőlt kacagtában. Én pedig szívesen adtam volna egy aranyat, ha megtudhatom: mi az ő jó kedvének az oka.

Csakhamar ugyanilyen dolog történt a vargaműhelyben is. Betért oda egy dervis, cipőt venni. Végigpróbált vagy húsz párt. Egy se volt neki jó. «Szörnyen kényes lábú ember vagyok én!» mondogatta a vargának. Nagy nehezen aztán mégis előkerült valahonnan egy pár neki való cipő. A dervis soká alkudozott, de nem bírt megegyezni a vargával és odább ment. A mester visszahívta, mire a dervis fizetett, felhúzta új cipőjét és most már igazán távozott, de csak cammogva, mert a kitaposatlan lábbeli alkalmasint szorította.

A kis öreg most még jobban nevetett. Én meg már két aranyat adtam volna, ha megtudhatom: mi az ő jó kedvének az oka.

Most egy kávés zsákot cipelő teherhordó jött sántikálva a borbélyműhelybe.

- Jaj, mester, - szólt, lerúgva lábáról a papucsot, - vágd ki hamar ezt a gonosz tyúkszememet. Úgy fáj az átkozott, hogy ezer csillagot látok.

A borbély okulárét biggyesztett az orrára és hozzáfogott az operáláshoz. A teherhordó fel-felszisszent. Végre, mikor megszabadult a bajtól, egy kis pénzt dobott a borbély tányérába és még mindig bicegve egy kicsit, odább hurcolta kávés zsákját.

Az én szürke emberkém meg ezalatt szüntelenül úgy kacagott, hogy könnyek potyogtak végig az orcáján.

Engem most már annyira ösztökélt a kíváncsiság, hogy nem bírtam magamat tovább türtőztetni.

- Uram, - fordultam szomszédomhoz, udvariasan meghajolva, - bocsássad meg tolakodásomat, de megvallom, igen nagy hálára köteleznél engemet, ha szíveskednél megmondani: mi nevetni valót találsz te ez előttünk történő igen közönséges dolgokban? Egy ember fasarut vásárol s te nevetsz; a második bőrcipőt vesz s te kacagsz; a harmadik kivágatja a tyúkszemét s teneked a könnyeid hullanak a hahotázástól. Szépen kérlek, magyarázd meg ezt nékem.

- Édes örömest! - szólt a vidám kis öreg barátságosan. - Én azt a véghetetlen nagy emberi gyengeséget nevetem, hogy mindenkinek mennyi baja van a lábával. Hogy az okos igazhívők bolond módjára facipőt, bőrcipőt keresnek, válogatnak, próbálnak; alkudoznak rajta, fizetnek érte, aztán sántikálnak, sürgős munka közben betérnek a borbélyműhelybe, tyúkszemet vágatnak, gyötrődnek bele és még pénzt is vetnek a tányérba.

- Most még kevésbé értelek, jó uram!

- Pedig világos a beszédem, - mosolygott az öreg bácsi. - Roppant nevetségesnek ítélem, hogy az emberek annyit bajlódnak, vesződnek olyan haszontalan, fölösleges jószággal, aminő a láb.

- De most már igazán egy kukkot sem értek a beszédedből, uram! - szóltam csodálkozva. - Te azt állítod, hogy a láb haszontalan és fölösleges jószág?

- Biz azt, ifjú uram! - nevetett a kis öreg. Nézz ide!

Azzal kaftánja alól hirtelen előnyujtott két falábat.

Én megilletődtem e nyomorékság láttára; de szomszédom vígan beszélt tovább:

- Hát nincs nekem okom százszor áldani Istent, amiért falábam van? Ládd, kedves uram, én nem vagyok kénytelen vásárolni se fasarut, se cipőt; nem keresgélek, nem próbálgatok lábbelit; a kalmárokkal nem alkudozom és megmarad a pénzem is. Tyúkszem sohse bánt, és másképen sem fáj a lábam soha. Mikor megyek, nem kell attól tartanom, hogy a kő megüt, a tövis megszúr. Akár kavicson, akár sárban, akár hóban, akár vízben járok, nekem mindegy; és náthától sem kell tartanom, mert az én lábbelim nem ázik át soha. Ha kígyóba botlom, nem ijedek meg; kutyától se féltem a lábam ikráját. Ha a feleségem nyelveskedik, mindig van mivel megvernem. Azon se kell sokat tünődnöm, hogy mivel törjem föl a diót. Ha tűznél ülök: mindig nálam a piszkafa. Mikor pedig már eleget szolgált két lábam: befűtök vele s melegszem mellette. Ládd uram, ezért nevetem én azokat az embereket, akik a lábokkal vesződnek.

Szólt az öreg és megint nevetett. Én pedig nem szánakoztam többé rajta olyan igen. De a kíváncsiság nem hagyott békén.

- Uram, - mondtam neki, - ha már ennyire megoktattál, nem beszélnéd el nekem azt is: miképen ért ez a szerencsétlenség

- Micsoda szerencsétlenség?

- Hogy a lábadat elveszítetted.

- Szerencse az, fiatal uram, szerencse! - kiáltott a szürke emberke. - Életemnek legnagyobb szerencséje. Nemcsak azért, mert a faláb, mint bebizonyítottam neked, százszor többet ér az igazinál, de azért is, mert én belőlem ezen a réven lett becsületes és boldog ember. Hozassunk még egy csésze narancslevet és hallgasd meg az én históriámat...

(- De nagyságos basa úr, - szakította félbe most Bálint magamagát, - máris sokat beszéltem. Neked nincs érkezésed, hát nem untatlak tovább. Istennek ajánllak és...

- De csak folytasd, - vágott a szavába Mahmud Kumurdsi. - Igaz, sietek; de annyi időm még van, hogy meghallgassam a falábú ember történetét. No mondd hát, te emberfiú, szaporán.

Bálint erre illedelmesen meghajlott és így beszélt tovább:)

A szarkafészek.

Miután előhozták a csészéket, a szürke kis öreg így kezdett mesélni:

- Én szmirnai születésű vagyok. A nevem Hasszán. Apám vászonkereskedő volt és meglehetős nagy vagyont hagyott rám. Huszadik évemben jártam, mikor egyszerre kezembe kaptam a szép, drága kelmékkel teli boltot és a pénzes szekrény kulcsát. Nekem addig csak kopott rézgarasok fordultak meg a kezemen. Az arany látása megvakított; és az a gondolat, hogy ez mind az enyim, megbolondított.

Szórni kezdtem a pénzt. Alig fordult egyet a hold: én voltam Szmirna leghíresebb korhelye. Három holdforgás mulva azon vettem magamat észre, hogy a pénzes szekrény üres. «Sebaj», kiáltottam vígan, «a bolt még teli van». És hozzá fogtam a bolt kiürítéséhez. Potom áron vesztegettem el a drágalátos portékákat s így a bolt csakugyan hamar kiürült. Ekkor már megszeppentem egy kicsit. De eszembe jutott, hogy van még hitelem. «Sebaj», kiáltottam megint, «a derék kalmárok, az én boldogult apám jó barátai, szívesen adnak nekem portékát, amennyi csak kell». És másnap megtöltöttem a boltot és újra hozzáfogtam a kiürítéséhez. Ami ismét fölöttébb gyorsan sikerült. Egy nagy dinom-dánom végén aztán arra a tapasztalatra jutottam, hogy nincs egyebem égen-földön egyetlen egy aranynál.

«Sebaj!» kiáltottam most is, «van hitelem». És másnap reggel bátran kopogtattam be a bazárban az ismerős kalmárokhoz, portékát kérni kölcsön. De mindenki kereken visszautasított, mondván, hogy míg meg nem fizetem az adósságomat, nem bíznak rám egy vég gyolcsot sem. Ijedten szaladtam a vászonkereskedők céhének fejéhez, ki apám legjobb barátja volt, és könyörögtem neki, hogy hitelezzen még egyszer.

- Nem úgy verik a cigányt, Hasszán, - szólt az öreg keményen. - Én immár régtől óta botránkozva nézem a te gonosz dolgaidat és most látom, hogy csakugyan akasztófára való vagy. Hordd el magad innen és többé ne merd átlépni a bazár küszöbét. Nekünk, becsületes polgároknak, akiket te megkárosítottál, most jussunk volna téged börtönbe hurcoltatni, mint bukott, csalárd kereskedőt. De mi hasznunk belőle, ha száz esztendőre csuknak is be? Takarodj hát, gazfickó és többé ne lássalak a becsületes kalmárok körül settenkedni, mert bizony láncra veretlek.

Elkeseredve ballagtam ki a bazárból. És egyenként bekopogtattam jó, mulató cimboráimhoz, akikkel együtt hágtam a nyakára a sok pénznek. Segítséget kértem tőlük. De mind a szemem közé nevettek és azt mondták, hogy bolond vagyok.

Egész délelőtt kétségbeesetten kószáltam a piacon. Mi tévő legyek? A kalmárságot kivéve, nem tudok semmihez. Kalmár pedig nem lehetek többé. Miből éljek hát ezután? Mesterséget tanulni vén vagyok már. Tudományom nincs. Valóban az éhhalál vár reám, ha ez az utolsó egy arany is elfogy.

Az éhhalál gondolatával egyben igazán meglepett az éhség is. Egy pecsenyesütő boltból jó szag hatott ki. Ej, veszek itt magamnak egy darab ürücombot meg kenyeret. És benyúltam az ingem alá, a nyakamban lógó kis erszény után, melyben az arany volt. De alig oldoztam ki az erszény száját, döbbenve láttam, hogy az aranynak csak hűlt helye van.

Most aztán már igazán szerettem volna sírva fakadni.

Egyszerre elém áll egy feketeszakálas ember és udvariasan meghajolva, egy aranyat nyújt felém:

- Bocsánat, uram, ez az arany a tied.

Álmélkodva néztem az ismeretlenre.

- A tied, csak vedd el, - folytatta a fekete szakál. - És egyszersmind, kérlek, ne haragudj meg rám ezért a kis kellemetlenségért. Én ugyanis (most már halkabban beszélt az idegen) az imént kiloptam erszényedből azt az aranyat. De aztán rád ismertem; megláttam, hogy te vagy a jó korhely Hasszán. Gyakran ettem a pecsenyédből, gyakran ittam a borodból, mikor egész utcákat vendégeltél meg. A hálátlanság csúf dolog. Szomorú vagy s az erszényedben nincs több pénz. Sejtem, hogy vége a jó dolgodnak s ez talán az utolsó aranyad. Visszaadom hát és bizony röstellem, hogy elloptam.

Szemem-szám elállt a nagy csodálkozástól.

- Ugyan már hogy lophattad volna el, - szóltam, - mikor az ingem alatt, bekötözött erszényben volt. Lehetetlenség az!

- Csekélység! - válaszolt a fekete szakál fitymáló hangon. - Azaz, hogy másnak talán nehéz, de nekem gyermekjáték. Mert tudd meg, jó Hasszán, én vagyok a Hirsziz Juszuf, máskép a Binel, vagyis Ezerkéz.

Most egy szőke szakálas ember csatlakozott hozzánk.

- Ez pedig, - folytatta a Binel Juszuf,  az én öcsém, Hirsziz Ali, máskép a Bingöz, vagyis Ezerszem.

És én színről-színre láttam Kis-Ázsia két leghíresebb tolvaját, akikről addig csak regélni hallottam.

- Kedves Hasszán, - szólt a Binel Juszuf, - amint mondtam, mi nem egyszer voltunk a te vendégeid gazdag úr korodban. Engedd meg hát, hogy ma mi hívjunk meg tégedet ebédre.

Köszönettel fogadtam a meghívást. Betértünk egy vendéglőbe s a testvérek nagy lakodalmat csaptak a kedvemért. Poharazás közben elmondtam nekik a történetemet. Nem győzték nevetni. Az italtól megoldódott a nyelvem és elpanaszoltam szörnyű aggodalmamat is, hogy miből élek én meg ezután? Kalmár nem lehetek többé. Tudományom nincs. Mesterséget tanulni vén vagyok...

- Ha vén-e? - vágott közbe a Binel Juszuf. - Mestersége válogatja. De főképen, ami mesterséghez kedve és talentuma van az embernek, arra sohse vén. Például volna neked kedved a tolvaj mesterséghez? Nincs annál szebb, nemesebb, mulatságosabb mesterség. Folytonos vadászat... Hol mi kergetjük a zsákmányt, hol az emberek kergetnek bennünket... Szüntelen izgalom, tréfa, bohóság. Nos, Hasszán?

- A vadászatot szeretem... - szóltam félénken.

- Akkor a tolvajságot is szereted. Itt a kezem, fiú, csapj bele! Elvállalunk tanítványunknak.

- No csak ne sokat tétovázz, - unszolta Bingöz Ali is. - Ha észrevesszük, hogy nincs talentumod a mesterséghez, úgyis elkergetünk.

Hát biz én fölcsaptam tolvajinasnak. Mindjárt meg is ittuk az áldomást. Ebéd után a Binel Juszuf mindent bőven megfizetett a fogadósnak és sok baksist osztott szét a szolgák között. Hogy a pénzt legott mindeniktől kamatostul visszalopta, azt talán fölösleges külön említenem.

Délután kisétáltunk az erdőbe hűsölni. Amint a gyepen heverészünk, hát látjuk, hogy egy magas jegenyére nagy csörögve száll boglyas fészkébe a szarka.

- Ez a szarka most költ, - mondta a Binel Juszuf.

- Jó tréfa volna kilopni alóla a tojást, - nevetett a Bingöz Ali. - Csakhogy ahhoz ember kéne ám.

- Itt az ember! - szólt kevélyen a Binel Juszuf. - Hát fogadjunk, öcsém, száz aranyba, hogy én tüstént lehozom mind a hat tojást.

- De a szarkát nem riasztod el?

- Már hogy riasztanám? Hiszen az a virtus, hogy nagyobb tolvaj legyek a szarkánál is!

- No lássuk. Áll a fogadás.

A Binel Juszuf nagy halkkal fölmászott a jegenyefára. Aztán szép csöndesen lyukat vágott a késével a fészek fenekébe, egyenkint kiszedte a résen a tojásokat, kebelébe rejtette és ügyesen lebocsátkozott a földre. A semmit nem sejtő szarka pedig csak hűségesen költött tovább.

- No, bátyám, te igazán nagy tolvaj vagy, - szólt a Bingöz Ali. - Megérdemled a száz aranyat. De a tolvajok királyának vallanálak és a száz aranyat megszerezném még ötszázzal, ha azt a csodát is meg tudnád tenni, hogy azt a hat tojást azonmód visszalopd a szarka alá.

- Csak az kell? - monda a Binel Juszuf. - Mindjárt meglesz az is.

Azzal visszatért a fához és megint nagy óvatosan fölfelé kapaszkodott.

A Bingöz Ali most mosolyogva fordult hozzám:

- Hasszán, te most mindjárt olyan komédiát fogsz látni, aminőt még nem pipált a világ. Én lelopom a bátyám két lábáról a harisnyát.

Azzal nesztelenül és hajlékonyan, mint a kígyó, utána mászott. A Binel Juszuf minden figyelmét a fészekre és a madárra irányozta kúszás közben. Öccse csakhamar utolérte és hihetetlen ügyesen levonta a papucsát. Most a bátya lábán már csak az igen bő sárga szattyánbőr harisnya volt. A Bingöz Ali ezt is egymásután lelopta és visszahúzta a papucsot bátyja lábára. Mire a tolvaj szép csínján visszarakta a tojásokat a fészek nyílásán a szarka alá, az Ezerszem már mellettem volt és kacagott a jó tréfán.

Csakhamar leért a jegenyefáról az Ezerkéz is és büszkén mondta:

- No, ide azzal a hatszáz arannyal, öcsém! És hajolj meg előttem, mert most már csakugyan én vagyok a tolvajok királya.

- Azaz, hogy ügyetlen csaló vagy, édes bátyám! - nevetett a Bingöz Ali. - Nem loptad te vissza azt a hat tojást a szarka alá, hanem szépen belecsusztattad a harisnyád bő szárába. Hármat a jobba, hármat a balba!... Láttam!

- Ejnye, te hazug! - kiáltott a Binel Juszuf méltatlankodva és meg akarta mutatni, hogy nincs az ő harisnyája szárában semmi.

Akkor látta csak elképedve, hogy a mezítelen lábán van a papucs. A Bingöz Ali pedig kacagva vette elő a zsebéből a sárga szattyánbőr harisnyát.

- Uram és mesterem vagy! - szólt most Binel Juszuf és megcsókolta öccse köntösének a szélét.

Hát én? Sóbálvánnyá meredtem az álmélkodástól s mikor végre szóhoz tudtam jutni, csak annyit mondtam:

- Isten hozzátok, uraim! Én békességgel megválok tőletek, mert nem vagyok méltó, hogy tanítványotoknak valljam magamat. De különben is látom, hogy ez a dicső mesterség nekem nem való. Gyönge vagyok rá. Ha ezer évig élek, sem tanulom meg ezredrészét sem annak, amit ti tudtok. Hát Istennek ajánllak benneteket.

Igy beszéltem és visszatértem a városba.

(- Bocsánatot kérek, nagyságos basa úr, - szólt most megint Bálint, - de én bizony egy kicsit hosszú lére találtam ereszteni a dolgot. Pedig te sietsz. Köszönöm hát szíves jóvoltodat és...

- De csak maradj, - mordult föl a basa. - Sőt el sem eresztelek, míg el nem mondtad a falábú ember történetét. Ez csak a szarkafészek volt. A falábú emberrel még adós vagy. No csak ki vele? Hogy veszítette el a lábát az az ember?

- Uram, te parancsolsz, - monda Bálint deák. - De ne vesd rám, ha megkéstél hivatalodban.

- Az az én gondom. Beszélj csak tovább.

Bálint erre fejet hajtott és így folytatta:)

A holdsugár-lajtorja.

Visszatértem a városba, mesélt tovább a falábú öreg. Este lett, szép holdas este. Soká kóboroltam az üres utcákon és elgondoltam magamban, hogy mégis csak szép mesterség az a tolvaj mesterség; kár volna végkép letenni róla. Elvégre is nem szükség az embernek oly halhatatlan mesternek lenni, mint aminő a Bingöz Ali meg a Binel Juszuf; és mégis boldogulhat. Sőt fölösleges is az olyan szertelen nagy ügyesség. Nem szarkákat akarok én meglopni, hanem gondatlan embereket, ami sokkal könnyebb dolog.

És tüstént kívánság is támadt bennem, hogy ezt a dolgot legott megpróbáljam. Az vitt kisértetbe, hogy Szmirna leggazdagabb ötvösének, az örmény Csibukdsiánnak háza mellett ép egy új ház volt épülőben. A kőművesek állványaira fölmászva, átkapaszkodhatok a Csibukdsián háza födelére. Ott meghúzódom s mikor észreveszem, hogy bent már mindenki alszik, a padlásajtón belopódzom, felverem az ötvös szekrényét, megrakom minden zsebemet drágakővel, aztán, amint jöttem, lecsúszok a kőművesek szálfáin.

Nagy nehezen fölbajlódtam az ötvös háza födelére. Igen szédült a fejem, mert a ház magas volt, a hold pedig szinte nappali világosságot árasztott s lent láttam az utcának minden kövét. Lélekzetemet visszafojtva lapultam meg a padlásajtónál és hallgatóztam: vajjon ébren vannak-e még az örménynél.

Ébren voltak. Csibukdsián igen hangosan beszélt valamit, nyilván a feleségének, mert néha asszonyi szózat is vágott közbe. Az ajtóra nyomva füleimet, mindent tisztán hallhattam.

- Bizony, lelkem, nem is a kalmárságból gazdagodtam én meg, - szólt az örmény vastag hangja, - hanem a tolvajságból.

- És ezt nem szégyelled, te ember? - sopánkodott az asszony.

- Szégyelném, ha csak olyan közönséges tolvaj lettem volna, válaszolt Csibukdsián. De tudd meg: én jótevő dsinnektől nyertem a hatalmat, hogy a világ legnagyobb tolvaja lehessek.

- Hát hogy kerültél te össze a dsinnekkel?

- Azt is megmondom. Egyszer a tenger partján ólompalackot találtam, olyan ólompalackot, amelybe még Ábrahám apánk dsinneket zárt. Én feltörvén a pecsétet, kiszabadítottam a dsinneket, akik aztán háládatosságból megtanítottak, hogyan lehet a holdsugarat lajtorja gyanánt használni.

- Lajtorja gyanánt? - álmélkodott az örményné.

- A bizony. Hisz ép az volt az egész szerencsém nyitja. Mert én, fiam, a holdsugáron úgy járok, mint más ember a garádicson, sőt ami több, repülök rajta, így fosztottam ki a szultán sztambuli kincses tornyát is. A holdsugáron fölmentem a legfelső ablakába, amelyen már nincs rostély és összeharácsoltam vagy két zsák gyémántot.

- Aztán hogy jöttél le?

- Ugyancsak a holdsugáron.

Ezeket a beszédeket én úgy nyeltem, mint a legédesebb mézes kolbászt.

- De hát hogy van az, hogy ezt a holdsugáron járást csak te magad tudod? - kérdezte az asszony.

- Mert a bűbájos igéket csak nekem mondták meg a háládatos dsinnek, - felelt Csibukdsián. - Minden ezeken az igéken fordul meg. Aki ezt a két igét tudja, járhat a holdsugáron le és föl.

- És ugyan micsoda az a két ige? - kíváncsiskodott az örményné.

- No, neked megmondom, öregem. Ugyse veszem többé hasznát, mert eleget loptam össze világéletemben.

Soha hiúz nem hegyezte úgy a fülét, mint én a háztetőn.

- A dolog egyszerű. Aki föl akar menni valahova, a holdsugárba áll és kiterjesztett karokkal ezt mondja háromszor: Bundám sundám. Legott fölemelkedik, mint a pehely a szellőben és oda megy, ahova akar. Ha pedig lekivánkozik a magasból, kiterjesztett karokkal csak ezt mondja háromszor: Sundám bundám. Aztán elereszti magát és oly enyhén száll le a mélységbe, mintha angyalok hordoznák a tenyerökön.

Most elhallgatott az örmény. Bennem rögtön kimondhatatlan vágyódás támadt, hogy ezt a csodát én is megcselekedjem. A hold ép rám sütött. Kiterjesztettem karomat és nagy áhítatosan háromszor elmondtam: Sundám bundám, aztán háttal neki támaszkodtam a puszta levegőnek.

Irtózatosat estem. Darabokra törött mind a két lábam. Ott hevertem az utcán véremben, jajgatva; és mindjárt nyílt a ház ajtaja s kijött az örmény lámpással, utána pedig az egész családja.

- Ó te balgatag tolvaj! - szólt fölibém hajolva Csibukdsián. - Az mégsem volt a szándékom, hogy ilyen pórul járj. De tudd meg, te boldogtalan, hogy mikor a házam födelére másztál, megláttalak s azt gondoltam, ez az ostoba mese lesz a legkönnyebb mód megszabadulnom tőled. Bizony nem kivántam, hogy így összetörd magadat. Ez leckének sok is. Ép azért a házamba fogadlak, te szegény; és gyógyíttatlak, ápoltatlak emberségesen.

Igy tettem én szert erre a két falábra, jó ifjú úr. És mondom, ez volt az életemnek legnagyobb szerencséje, mert ezen a réven lett belőlem becsületes és boldog ember. Az Isten áldja meg azt a derék, jámbor örményt, az én jótevőmet. Neki köszönöm azt is, hogy megsegített a kárbunkulusszemű kígyó. Mert hiába, az igazi megsegítőm mégis csak a kárbunkulusszemű kígyó volt. (- Bocsánat, nagyságos basa úr... Rohan az idő... Nézd, a nap már nyugvóra hajlik... El találsz késni...

- Ne félj semmit... Hallani akarom, mit csinált az a kárbunkulusszemű kígyó.

- Uram, a te akaratodnak nagy az ereje.)

A kárbunkulusszemû kígyó.

Hát a falábú Hasszán így beszélt tovább:

Csibukdsián, az emberséges örmény, minekutána görög orvosok meggyógyítottak, vett nekem két jó falábat és adott huszonöt aranyat, mondván: «No, édes fiam, most eredj Isten hírével és légy becsületes ember».

Én pedig mentem és első dolgom volt hajóra kapni, hogy Isztambulba vitorlázzak. Mert azt okosan felfogtam, hogy Szmirnában úgy sincs többet maradásom. Kalmár nem lehetek ott; minden sarokból hitelező les rám. Megyek hát szerencsét próbálni a nagyvárosba, ahol egy lélek sem ismer.

Nem mondom el neked, derék ifju úr, mit szenvedtem, a hosszú tengeri útban; bár az is igen említésreméltó volna. Elég az hozzá, megérkeztem Isztambulba és első dolgom volt az Ája Szófia, ama világhíres mecset felé sietni, hogy hálákat adjak a vízi veszedelmekből való szerencsés szabadulásomért.

Amint megyek az At mejdanon, a falábam felrúg valamit a porból. Nézem: hát egy nagy karmazsin selyem erszény. Fölemelem: hát igen nehéz. Kioldozom: hát teli van arannyal. «No, falábú Hasszán», mondok, «te ugyan szerencsés egy ember vagy. De illik megtudnod: mennyi a szerencséd. Mert minden arany egy szerencse.»

Lekuporodtam az árnyékba egy kút mellett és édesdeden számolgatni kezdtem az aranyaimat. Épp ezer volt. Tehát engemet ezer szerencse ért. Sőt több. Mert íme, az erszény legfenekén volt egy igen remek, drágalátos gyűrű is; kígyót ábrázolt; és ennek a kígyónak kárbunkulusból volt a szeme.

Legott az ujjamra húztam a gyűrűt és gyönyörködve nézegettem. Egyszerre azt vettem észre, hogy a kis aranykígyó reám mereszti mind a két kárbunkulus szemét. Igéző pillantása volt ennek a két beszédes szemnek; nem bírtam többé elfordítani róla a tekintetemet és tüstént meg is értettem, mit akar nekem mondani.

«Hasszán, Hasszán», szólt a két fényes szemecske feddőleg, «hogy merted te az ujjadra húzni ezt a gyűrűt? Hát a tied ez a gyűrű? Bizony nem a tied, hanem azé, aki elveszítette az erszényt. Elfeledted már, mit mondott neked a jó Csibukdsián? «Légy becsületes ember.» Barátom, hallgasd meg azt az intést szíved szerint. Vagy elfeledted már, hogy eddig csak azért szakadt rád annyi baj, mert gazember voltál? Hasszán, szegény Hasszán, nem elégelted még meg a szerencsétlenséget? Több is kell? A lábad után bizony a kezedre kerül a sor. Mert a tolvajnak levágják a kezét. Te pedig tolvaj vagy, ha a más jószágát megtartod. A faláb még csak megjárja; de a fakéz, fiam, semmire sem való: kenyeret sem tudsz törni vele. Légy hát becsületes ember, szegény falábú Hasszán.»

Igy beszélt a kárbunkulusszemű kis aranykígyó és igen a szívemhez hatott a szava. Hogy pedig kísértetbe ne vihessen többet a gonosz: legott síppal, dobbal hirdető tellálok jöttek a piacra és kikiáltották: «Ma reggel a bazárból az At mejdánig vivő úton Daud kármányországbeli kalmár elveszített egy karmazsin selyem erszényt; ezer arany volt benne. Száz aranyat fizet a becsületes embernek, aki a jószágát visszaadja.»

«Száz arany is szép pénz», gondoltam magamban, «és többet ér a lopott ezernél, mert igaz úton jutottam hozzá.»

Tüstént visszatettem a kárbunkulusszemű kígyót az aranyak közé és siettem a kádi elébe:

- Uram, hozom a Daud kármányországbeli kalmár erszényét. És kérem az én száz aranyamat.

- Derék ember vagy, te falábú, - szólt a kádi. - Hívjátok ide Daud kármányt.

A kármány csakhamar előjött és nagy örömmel örvendezett a karmazsin erszény látásán. Megszámlálta aranyait; reátalált a kárbunkulusszemű kígyóra is.

Én pedig tartottam a markomat, hogy belepotyogjon a száz arany.

De az a cudar fekete kármány gonosz, álnok ember volt.

- Ne tartsd a markodat, te falábú zsivány! - Így förmedt rám. - Nem száz arany dukál neked, hanem száz bot. Mert ebben az erszényben nem egy kárbunkulusszemű kígyóforma gyűrű volt, hanem kettő. Hol a másik? Mert én csak egyet látok. Uram, kádi, ez a kutyafülű ellopta az én másik drágalátos gyűrűmet!

Rögtön láttam, micsoda gazságot forral az az istentelen. El akarja tőlem vitatni az én becsülettel megérdemlett száz aranyamat; azért hazudja, hogy másik gyűrű is volt az erszényben.

És, Istennek hála, a bölcs kádi is egyszeriben megismerte a kármány gyalázatos kajánságát. Éreztem, hogy szeme biztatón és szeretettel néz rám.

- Falábú Hasszán, - szólt hozzám, - meg mersz esküdni, hogy az erszényben csak ez az egy gyűrű volt?

- Meg én, kádi uram.

- No hát esküdjél meg.

És megesketett. Annak utána pedig a gonosz kármányhoz fordult:

- Kalmár, te becsületes ember vagy, hát nem kételkedhetek a szavadban, és azt sem hihetem rólad, hogy olyan jószágot akarsz magadnak, ami nem a tied. Te azt mondod, hogy a te erszényedben ezer arany és két kárbunkulusszemű kígyóforma gyűrű volt. Ebben az erszényben csak egy gyűrű van. Tehát nem ez a tied. Javaslom, kiáltasd ki megint a tellálokkal a te erszényedet; hátha megkerül. Ami pedig téged illet, falábú Hasszán: ez a gazdátlan erszény a bennevalókkal együtt a tied. Tíz esztendeje mult, hogy valaki ilyen veszteségről panaszkodott. Hát Isten és ember előtt a te tulajdonod ez a kincs. Most pedig menjetek békességgel.

A gonosz Daud kármány a szakálát tépte; én pedig megcsókoltam a bölcs kádi kezét s boldogan siettem el gazdagságommal. Ez a becsülettel szerzett ezer arany lett aztán az én boldogságom forrása; de mégse lett volna belőlem az, aki vagyok, ha nincs az a félszemű dervis, aki minden reggel kilenc egeret tanított táncolni...

(- Uram, - szakította magát félbe Bálint deák, - nézd már alkonyodik és neked nagy dolgod van még ma a fegyvereseiddel...

- Ne fájjon a te fejed az enyém helyett, - szólt a basa nagy füstöt eregetve csibukjából. - Úgy-e, Kadri efendi? Ha már benne vagyok a késedelemben, legalább tudni akarom, mi a manónak tanított az a félszemű dervis minden reggel kilenc egeret táncolni.

- Nagyságos úr, te kívánod...)

A dervis kilenc egere.

- Ez igen különös egy történet, - folytatta a falábú Hasszán. - Ha tetszik, sír, ha tetszik, nevet az ember rajta...

A deák azonban nem beszélhetett tovább, mert a kis hadnagy berontott a szobába:

- Kegyelmes uram, a geleji bíró van itt tizenkettedmagával.

- Hát vigye őt az ördög tizenkettedmagával! - kiáltott a basa mérgesen. - Azaz, hogy csukasd el a semmirevalókat. Hogy mernek ide jönni, mikor én akarok hozzájuk menni?

- Kegyelmes basa, - szepegett a mülázim, - a budai basától hoznak parancsolatot és egy szpáhikapitány is van velök.

- No, akkor hát csak jöjjenek be, - szólt Mahmud Kumurdsi és rosszat sejtve ráncolta össze a szemöldökét.

Zsombor András uram a gelejiek élén nagy furfangos alázatossággal járult a hatalmas úr elébe és átnyújtott neki egy öreg pecsétes levelet.

Fölöttébb furcsa dolgok lehettek ebben a levélben, mert a basa ő kegyelmessége elsápadt és kietlen dühvel kiáltotta:

- Hát te panaszt tettél reám, vén gazember! No, ezt még megkeserülöd! Mert ez egyszer ugyan...

De az ajtóból a szavába vágott a szpáhikapitány, törökül szólván:

- Fényes ábrázatú úr, Abdurrahman basa meghagyta nekem, hogy azonnal kérjem el a kardodat kellő tisztelettel, ha ezeket az embereket tovább zaklatod. Megparancsolta azt is, hogy akárhol érlek, kísérjelek vissza Egerbe, és ha egy szóval ellenkezel, megmutassam tisztjeidnek és fegyvereseidnek ezt a másik levelet, amelyben az van, hogy ne a te szavadra hallgassanak ezután. Már fölnyergeltettem a lovadat. Ha neked is úgy tetszik, éjfélre a váradban lehetünk...

- Menjünk, - szólt Mehemed Kumurdsi és dühösen harapdálta az ajkát.

El se búcsúzott a káditól, nem is hálálkodott a mogyorón hízott csirkéért. Egy-két perc múlva csörögve robogott ki Kövesdről a török csapat.

Bálint deák soká nézte a leáldozó nap fényében pirosló porfelleget.

«Szerencse», dörmögte magában, «mert akármi legyek, ha tudom, miért tanította táncolni a félszemű dervis a kilenc egeret. Arról már nem szól a régi francia fabliauk könyve.»