|
Becsületemre
mondom, szerelmes, igen szerelmes történet ez, - hát csak tessék bátran tovább
olvasni, nagyságos hölgyeim.
*
A
szeretetreméltóság, tudomány és bőkezüség dolgában egyaránt nagy érseknek
egyszer az jutott az eszébe, hogy monográfiával ajándékozza meg a
békalencse-féléket.
Miért épp
ezt a szegény kis növénycsaládot választotta ki erre a kiváló tisztességre?
Azzal nem szolgálhatok. Én, ha botanikus és mellesleg kardinális volnék,
alkalmasint a növényvilág Lipótvárosáról, a pálmákról vagy az orchideákról
adnék ki drágalátos díszművet, ő eminenciája azonban ezúttal nem a
Lipótvárosra, hanem Szilasbalhásra vetette kegyes pillantását. A békalencse
tudniillik a növényország Szilasbalhásán lakik, s ott is csak a cigány soron.
Elég az
hozzá, monográfiát kellett kapnia a békalencse-féléknek.
A
monográfiacsinálás azon kezdődik, hogy össze kell gyűjteni mindent,
amit a választott tárgyról eddigelé az emberek tudtak és tudnak,
Aristotelestől, aki már rég meghalt, Schulze úrig, aki ma is él.
Az
első lépés tehát a repertóriumok forgatása. És ilyenkor látszik meg, hogy
még a békalencse is igen nagytekintélyű személy. Óriás irodalma van és a
világ minden
részében számos tudós foglalkozik vele. Az irodalmat tehát meg kell hozatni; a
szaktudósokkal pedig érintkezésbe kell bocsátkozni. Minthogy azonban ezen a
véges világon minden
végtelen: szükséges kutatni azokat a könyveket és búvárkodó férfiakat is,
akiknek megemlítését a bibliográfia esetleg elmulasztotta.
Rengeteg
história az efféle kutatás, kivált ha a kalocsai érsek folytatja. Ezer szem
fürkész, ezer kéz tapogat és az évek során rendkívüli dolgok kerülnek
napvilágra. Bolognában egy professzor fölfedez valami poros kódexet, melyben
egy humanista hőskölteményt zeng a békalencséről. (Kétezer lira.) Harlemben Van der Hüüneroogen, az
antikváriusok királya, unikumra bukkan: jogtudományi értekezés De jure lemnae (Utrecht, 1512.), mely azt a fontos kérdést
dönti el, hogy ha Péter és Pál közös tavát ellepi a békalencse: van-e jussa
Péternek, aki halat tenyészt, elpusztítani e növényt, amely pusztításból a
kacsatenyésztő Pálra nézve kár keletkezik? (Százötven tallér.) A
konstantinápolyi Lorenz és Keil XV. századbeli örmény kézirattal áll elő;
ez a munka is a békalencsét bolygatja erősen. (Ezer frank.)
Mindezt meg
kell szerezni, bármely áron. Ami pedig az örmény kézirat lefordítását illeti:
egy szorgalmas kispapnak meghagyatik, hogy két év leforgása alatt tanuljon meg
örményül. Haszna lesz belőle magának is, a tudománynak is.
Még több
baj van a békalencse jelenkori búváraival. Mindenekelőtt kicsodák ők?
Ismeretes vagy tizenöt a világon. De mikor ilyen óriás kutatás történik:
egyszerre nőni kezd a szaktudósok száma. Valamennyi új és korszakos
vívmányokkal dicsekszik, nem is szólva a szárított és spirituszba rakott ritka
példányokról, meg a mikroszkopiai készítményekről, melyek mind hallatlanul
fontosak és illő honoráriumért kaphatók.
*
A boldog
mecklenburgi síkságon, Wismar
mellett, van egy kis falu. A nevét csak a sajtóbíróság előtt vagyok
hajlandó megmondani. A sárga homokbuckák mögül oda kéklik a tenger. Minden héten egyszer
látni a Lübeckből Bornholm szigetére menő gőzös füstjét, s
ilyenkor a lakosok azt mondják: «Megy a hajó». Jönni sohasem látják, mert
visszafelé jár. A falu különben nagy, erős, pettyes lovakat és nagy
erős szőke leányokat termel. Lovai csak a tehetős gazdának
vannak, de leányai a legszegényebb embereknek is vannak. A lovak száma egyenes
arányban áll a gazdagsággal; a leányok száma pedig-mindmáig megfejtetlen tünemény
- egyenes arányban áll a szegénységgel.
Például e
följegyzésre igen méltó történet idejében a lelkipásztornak, Beneke tiszteletes
úrnak hét leánya volt. Eladó mind. És a legfiatalabb, a Grete, huszonöt
esztendős. Ennélfogva még nem is egészen eladó. Mert odafönt tíz évvel
lassabban forog a világ, mint nálunk. De Grete kisasszony feltünően hamar
érett: máris olyan nagy és erős vala, mintha legalább is harminc
esztendős lett volna. Ami a nagyságot és erőt illeti, bizony nem
vetekedhetett a nénjeivel; ámde kifürkészhetetlenek a végzet útjai:
elsőben mégis neki akadt vőlegénye.
Mecklenburgban
a vőlegény sokkal könnyebb fogalom, mint minálunk. Ott már vőlegény
mindenki, aki egy leánynak a születése napjára egy kis bokrétát meg egy nagy
lepényt küld. Megesik néha, hogy a bokréta a nagy és a lepény a kicsi; ez
azonban nem változtat a vőlegénységen. Igy történt a jelen esetben is.
Schunke, a candidatus theologiae,
Grete kisasszonynak ama ünnepnapon igen nagy bokrétát küldött; mert a vadvirág
olcsó, ha az ember maga szedi az erdőn; lepényt ellenben igen kicsit
küldött, mert a Kuchen nem terem
vadon, boltban kell venni, pénze pedig kevés van a másodéves theologusnak. De,
mint mondottam, itt a minőség dönti el a vőlegénységet, nem a
mennyiség.
Ezért
lőn, hogy a Grete kisasszony születése napján délután a tiszteletes úr
behívta a theologust a kis szobába és így szólott hozzá:
- Schunke
barátom, micsoda szándékai vannak magának az én legifjabb leányommal?
- A
lehető legtisztességesebbek! válaszolt a szőke ifjú és a szíve tájékára
tevén a jobb kezét, szemét a mestergerenda felé emelte.
- Nem
kétlem, hogy azok a szándékok igen tisztességesek, - szólt az öreg
lelkipásztor. - De az is bizonyos, hogy fölöttébb bolondok. Maga másodéves
theologus, Schunke. Ha igen kedvez a szerencse, öt esztendő mulva káplán
lesz és húsz esztendő mulva plébános. Addig hagyjon békét a
vőlegénységnek, Schunke fiam. Ráér, higyje el. Különben is gyerekember
még: alig huszonnyolc éves. És micsoda szubszisztenciája van? Semmi. Azt javasolom
hát magának, várjon vagy húsz esztendeig és ne tisztelje meg a házamat
látogatásaival, mert - ritkán igérek, de ha igérek, szavamnak szoktam állani -
okvetetlenül eltöröm a lábát.
Cand. theol. Schunke becsülte is valamire a lábát, meg
jóravaló fiú is volt. Ennek következtében illedelmesen elbúcsúzott a
tiszteletes úr családjától, mint aki - úgy is vakáció vége lévén - Rostock felé
indul. Legrövidebb búcsút Grete kisasszonynak mondott. Erre megvolt neki az
ő különös oka. A hosszú búcsúzás tudniillik csak odakint következett, a
falu végén, a homokbuckák között, este kilenc óra felé.
Gyönyörűen
sütött a szeptemberi holdvilág. Hamvas fehérségben úszott az egész tájék; a
tenger ezüst ködöt ringatott messze, messze. És e tompán fénylő pára
közepett egyszerre fölcsillant egy vörös tűzpetty. Grete e pillanatban a
Schunke vállán nyugtatta a fejét; de azért mégis megszólalt:
- Jön a
hajó!
Először
történt, hogy valaki észrevette a bornholmi gőzöst; mert a faluban kilenc
órakor rendszerint már mindenki alszik. - És ebben a három szócskában: «jön a
hajó!» véghetetlenül sok szomorúság volt.
A szegény
Schunke ezt felelte rá:
- Behüet dich Gott! es wär zu schön gewesen,
Behüet dich Gott, és hat nicht sollen seyn!
És ebben a
kopott idézetben is véghetetlenül sok szomorúság volt.
A
vőlegény tudom is én hányadszor búcsúzott már el s tudom is én hányadszor
indult útnak Wismar felé; de a leány csak nem vette el a fejét a válláról. Úgy
mentek, mendegéltek együtt, a nagy csöndes fehérségben.
- Au! - sikoltott egyszerre Grete.
(Mert
Mecklenburgban még a legbánatosabb holdas éjeken is így sikoltanak az emberek,
nemi különbség nélkül.)
Az történt
tudniillik, hogy a leányzó belépett egy pocsolyába. Ez a pocsolya is fehér
volt, mint minden e világos éjszakában. De az élesebb szem megláthatta, hogy
valami zöldes csillogás remeg rajta: úszó smaragdszemek.
Schunke
pedig éles szemmel dicsekedett. Németország földén ugyanis a theologia valami
rejtélyes összefüggésben van a botanikával. Minden lelkipásztor füvészkedik.
Talán annak a kornak a hírmondója ez a tudománykedvelés, mikor a papok még a
testnek is gyógyítói valának. És a botanikusoknak éles szemök van.
- Nini,
békalencse! - szólt Schunke halkan, elgondolkozva.
Aztán
deákul is elmondta, jóval hangosabban:
- Lemna minor!
Majd
kiabálva ismételte:
- Békalencse!
Végre
szinte ordított:
-
Békalencse!
Azzal
ellökte magától a leányt és futva vágott neki a homokbuckáknak. Grete ámulva
nézett utána. A következő percben egy domb mögül hallatszott valami messze
szózat: «Ne búsulj, édes menyasszonyom!» Aztán nagy csöndesség és magányosság
lőn. A vőlegény eltűnt.
*
Hiszen úgy
is méltóztatik érteni, hát minek szaporítsam a szót. Schunke úrnak eszébe
jutott, amit az időtájt egy botanikai folyóiratban olvasott: hogy a
kalocsai érsek a békalencsefélék monográfiáján dolgozik. Hiszen ez gyöngy
dolog! Föl kell csapni a békalencse szakférfiának. Két hét a köze és kész a
szakférfiú. Vagy van egy olyan dromedár a világon, aki két hét alatt nem tud
megismerkedni egy olyan kis növénycsaláddal? Már a tizedik napon új dolgokat is
mondhat, ha helyén az esze; sőt az egyetem herbáriumában, az ausztráliai
fajok között, vadászatot indíthat az eddig ismeretlen speciesekre, amelyek, egy
kis jóakarat mellett, mindig találkoznak. A tizenegyedik napon csakugyan
megvolt az új fajta és Schunke úr ékes deák levélben engedelmet kért a bíboros
mecénástól, hogy a nova speciest róla nevezhesse el, míg tovább folytatandó
kutatásai során - ha ugyan körülményei engedik a kutatást - esetleg új nemet is
lelne, csak mellesleg említvén az igen fontos fiziológiai búvárlatokat.
A
szeretetreméltó főpap hálásan fogadta a kitüntetést és a jeles
szakembernek évi háromezer márka ösztöndíjat ajánlott, korlátlan időre;
mert a monográfia csak az ő közremunkálásával lehet teljes.
Cand. theol. Schunke a kardinális levelét beletette a
legbelsőbb zsebébe, aztán igen nyugodtan ellátogatott a tiszteletes úrhoz,
elébe terjesztette a levelet és megkérte a Grete kezét.
- Ez nagy
dolog, fiam! - szólt a plébános meghatottan, mikor elolvasta a levelet. -
Magának annyi fizetése van, mint egy városi prédikátornak! Csak az a kérdés,
meddig tart a dicsőség?
- Ameddig
békalencse van a világon! - mosolygott Friedrich Wilhelm Schunke.
- De mikor
jut hát a szegény békalencse monográfiához? tünődött a tiszteletes úr.
- Soha! - kiáltott
Grete a küszöbről. Azután mind a hárman összeölelkeztek. És boldogok is
lettek mindnyájan. Csak a békalencse volt boldogtalan. Mert az valóban nem
kapott monográfiát. A külföldi szaktudomány férfiai mind elkészültek
búvárlataikkal, még a japániak is. A kispap megtanult örményül és lefordította
ama jeles kéziratot, melyről különben kisült, hogy nem a békalencsével,
hanem a rigóknak szép füttyre tanításával foglalkozik. Megérkeztek a
gyűjtemények Kanadából és Trempelmeyer úr (Berlin) kijelentette, hogy az
anyag teljes. A kardinális azonban finoman mosolyogva csóválta a fejét: Schunke
még nem mondta ki az utolsó szót, Schunke még mindig dolgozik, az új genus, a
Haynaldia, még hátra van.
Schunke
úrnak pedig minden esztendőben egy leányt ajándékozott Grete asszony;
immár összesen hetet. Hanem azért a békalencse körül nem csökkent a
kiderítendő dolgok száma; sőt nőttön-nőtt. Elannyira, hogy
a nagy tudománypártoló az ösztöndíjat megszerezte még ezer márkával. A
békalencse meg csak várta, várta, hogy mikor készül el az ő monográfiája?
De hiába várta. A mecénás meg is halt már, Schunke úr pedig plébános egy
mezővárosban és a legkisebb gondja is nagyobb a botanikánál, megszünvén a
világon a tudománypártolás.
Kevés ember
tudja ezt. Én azonban tudom. És bánat borul a lelkemre, valahányszor
békalencsét látok. Ez a földkerekség legpesszimistább növénye, mióta megesett
rajta az a nagy igaztalanság.
|