Az apa.

Hazánk büszkesége, halhatatlan színművészünk, május első napjaiban egy kis fiúval jelent meg a déli sétán. Egy ismeretlen országbeli, rikító matrózruhába öltöztetett, három-négy éves fiúcskával. Kézen fogva vezette, apai kevélységtől és szeretettől sugárzón.

Gyönyörüség volt látni a nagy embert ez új szerepében. Eddig csak végig szokta epedni az úri utcát, szerelmesen, sötéten, tépelődve; sápadt ajkán nagynéha vonaglott által egy fájdalmas mosolygás, mindig olyankor, mikor megigazította nyakravalóját, melyen tű gyanánt egy gyémántos lant csillogott, a peceszentdomokosi hölgyek honleányi ajándoka. Ó, a hölgyek, a honleányok!... Imádták hazánk egének e fénycsillagát, a Poprádtól az alibunári mocsarakig. A déli séta legfőbb eseménye volt látni őt. És ha egy-egy rossz nap nem sikerült látni őt, valami kimondhatatlan ború nehezedett az egész ebédre; sótalannak vagy elsózottnak tetszett minden étel, és a férjek, szegények, kikaptak. Mert ő, a koszorús művész, volt a nap, sőt több a napnál; az egész időjárás. Miként említeni bátorkodtam: szerelmes, sötét, tépelődő és szenvedő volt mindig; roskadozott lelke nagyságának súlya alatt. A nyakravalóigazítás szenvedő mosolygásán kívül azonban néha más derű is világította meg szoborszerű vonásait: a női nem iránt való gyöngéd hódolat sugara, egy-egy új kalapot megillető lovagias, néma elismerés. Mert ő az új kalapokat is észrevette, ő, a nagy nőismerő. Bolond, aki azt mondja, hogy az asszonyok a maguk számára öltöznek, mert a tudatlan, durva férfiak nem is veszik észre a divat potomságait. Bolond; mert íme az igazi nőhódító járatos a művészetnek ez ágaiban és helyeslő pillantásával tüntet ki még egy új napernyőt is. Ő, a szakférfiú, mindent lát.

Rendkívüli volt a föltünés, mikor az érző szívnek ez eleven vértanuja mint apa jelent meg az Úri-utcán. Mint boldog, büszke apa. Nemes arcát, a mindig sápadtat, a mindig fájdalmasat, most látta a világ először pirosnak és vidámnak. És mily remekül alakította ez új szerepét a nagy művész! Összes figyelme, gondja reáirányzódott arra a gyermekre. Pillantása őrizte a fiúcska minden lépését. Beszédes ajka minduntalan lehajolt hozzá; magyarázott a kis golyhónak, magyarázta ez óriás világ apró dolgait: az a cifra katona bácsi, az üveg mögött az a furcsa a majom bácsi, az a fekete pedig - huh! - a kéményseprő. Megható volt ez a nagy ember az ő apai szeretetében. De amellett, hogy egész valója ott csüggött azon a fiúcskán, nem vesztettünk mi, a mindenség sem. A halhatatlan minduntalan fölemelte pillantását a szőke gyermekfőről, elégedetten, édesen mosolygón és látott mindent, még az új kalapokat is...

Uram, bocsásd meg nékem gonosznak, de én az első percben azt hittem, hogy az a gyerek puszta kellék. Kellék, amelyet a koszorús művész úgy kölcsönzött vagy bérelt valahonnan, mert legközelebb apaszerepet fog játszani. Drámai apa lesz. Père noble. Mivelhogy már negyvenöt esztendős. Rossi és Salvini harmincéves korukban recitálták Leart. Hazánk e nagyjának végre eszébe jutott, hogy ez is hálás szerep és... Az óriások gyakorolják a művészetet nappal is. Tudok egy művészt, aki hetekig monoklit viselt az utcán, mert célja volt monoklival domborítani egy szerepet. Egyszer a Rókus-kórháznál fölkaptam a lóvasútra. A konduktor mellett egy jeles színészünk állt. Szó nélkül megragadta a kezemet és az arcához érintette. Az arca csupa könny volt. Meghökkenve néztem rá.

- Semmi, semmi, - szólt mosolyogva. - Örömkönnyeket hullatok az ön jöttén. Azaz, hogy ne hazudjak; gyakorlom a sírást. Nevetséges volna, ha csakis a tornázók és atléták uralkodhatnának a test különböző részein. Én a könnyzacskókat fegyelmezem. Nézze... Nézze... Ez mind valódi könny.

És patakzott a szeme árja. Próbát tartott a nemes művész. - Ezért gondolom én, romlott lelkű fráter, hogy hazánk ama büszkesége is csak apasági főpróbát tart azzal a gyerekkel. De még egy pillantás meggyőzött, hogy aljas gyanakvó vagyok. Az a szép kis gyerek szakasztott mása volt nagy hazánkfiának. Szinte nevetségesen hű mása, mert még az a női kebleket háborító világfájdalom is mintha rajta volt volna butácska arcán. Az apa és a fiú, a nagy és a kicsiny ilyen ritka hasonlatosságában mindig megvan a komikum; de nem mosolygunk rajta: a természet törvényeinek győzedelme, hiába, megilleti a szívet, legyen bármilyen játékszerű is.

Aznap este a Kis Pipában találkoztam honunk színművészfénycsillagával. Mert a dicső nem itélte magához és a hazához méltatlannak, hogy néha lebocsátkozzék az igazi magyar borjupörköltnek ez ősforrásához. És látszott rajta, hogy érzi e tősgyökeres szittya vendéglő nemzeti jelentőségét. Az utcán, a déli séták alkalmával, hol szerelemtől lázas Romeo, hol töprengő Hamlet volt. (Az utóbbi többnyire borús napokon.) De ide, a mi kedves kocsmánkba, mindig mint II. Rákóczi Ferenc lépett be, a Rákóczi Ferenc fogságának harmadik felvonásabeli Rákóczi Ferenc, aki tárogatók riadása, ágyúk dörgése közepett, a háromszínű zászlót lengetve toppan elő: «Éljen a szabadság! Éljen a magyar! Ördög szánkázza meg a németet!» A Kis Pipában ugyan nem riadtak tárogatók, ágyúk sem dörögtek, és a nagy művész nem fejezte ki egyéb kivánságát, mint hogy hozzanak neki egy kis pörköltet rizskásával; de azért föllépésében annyi daliás délcegség volt, az eledelt megrendelő szózatában annyi hazafiság reszketett, hogy még a konzervativ «kereskedők asztala» sem birta elfojtani a halk éljent. Az öreg János pedig egy ősi oltárán áldozó táltos ünnepi áhítatával rakta a nagy ember elé a kis pörköltet.

- Gratulálok, mélyen tisztelt hazámfia, - szóltam alázatosan. - Nem is tudom, hogy fényes nevének örököse van, és pedig ilyen szép legényke. Ma láttam a kis fiúval az Úri-utcán.

- Hagyjuk ezt, - sóhajtotta dicső, művészi markolással rántva egyet a bozontján. - A szerelem gyermeke ő. Él, mert szerettem. Hah, bár inkább gyűlöltem volna. Mert az élet fáj. Élni fájdalom. Az élet fáj, egyáltalán és minden tekintetben. Vagy mire születünk? Ha végigtekintünk a mindenség óceánján, mit látunk? Hah! Ne kivánja tisztelt kegyed, hogy részletezzem...

És a nagy ember bánatának tengerét még egy szikfröccsel növelte. Ó, mily festőien kétségbeesett mozdulattal tette le azután a poharat és mily szenvedőn emelte ajkához az asztalkendőt! De legott mintha fölvidult volna. Beszédes lett. Igen beszédes. Elmondta a kis fiú egész történetét, meg az anyjáét is. El. És pedig nem holmi unalmas elhallgatásokkal, hanem részletesen, gyönyörűen, hódítóan hencegve sikerével. Mert, teringette, az ilyen pompás kis fickó siker. Az anya neve, állása, polgári foglalkozása, lakóhelye (város, utca, házszám, emelet, ajtószám) és egyéb részletek... nem mulasztott el semmit. Hát az a leány északnémet gouvernante volt, látta őt az Egy szegény ifju történetében, látta... következésképpen természetes, hogy levelet írt. Ki meri Észak-Németországot fagyossággal vádolni? Észak-Németország izzóbb Sziciliánál. Mert ami azt illeti, Szicilia is... Egy grófné (név, állapot, város, utca, házszám stb.). De térjünk vissza Észak-Németországra... Ah, hah, haha, hehehe!

Szeretetreméltó, csapnivaló bonvivant volt a haza tündöklő csillaga, mikor ilyen cudarul részletesen részletezett. Fényes bonvivant. Erről az oldaláról még nem is ismertem őt. De aztán egyszerre drámai apa lett. Előkelő, mint egy Feuillet-féle marquis, kenetes, mint egy kardinális és egyben cinikusan bölcs, mint a Dumas fils okos orvosai.

Magasztalta az apai méltóságot.

- Hallgassatok ti, szerelem himpellérjei. Hát él az, aki nem kútfeje még egy életnek? Ez a halhatatlanság, nem az, amit a világ kegye oszt. Koszorúk? Hírnév? Dicsőség? Nevetem Bartolót!... És mely fönséges az apa szeretete! Az anyai szeretet állati indulat. A gyermek az anya húsa, vére. Csoda-e, ha ragaszkodik a szülő? Ezt megcselekszi a nőstény majom is. De az apa nagy, mély szeretete! Ez önzetlen, ez fönséges, nincsen benne része a testi köteléknek, a baromi köldöknek. Ez istenien nagy érzelem a maga függetlenségében. Meghalni, százszor meghalni érte semmi. Nemesebb minden nemesnél, dicsőbb minden dicsőnél... Óh, ha tudná, ha értené tisztelt kegyed, mily mennyország lakozik keblemben, mikor gyermekemmel sétálok!... Esetleg említse föl becses lapjában. Imádott egyetlen fiamat, életem egyetlen célját; különben az anyja nevelteti a Terézvárosban...

- És hogy hívják a kedves kis golyhót? - kérdeztem meghatottan.

A művész meghökkenve nézett rám egy darabig; aztán apollói szabályosságú homlokára ütött egy bámulatosan együgyű ökölcsapással:

- Teringette, ezt még elfeledtem megkérdezni az édesanyjától!