|
Ment, mendegélt a szegény fiú, maga se tudta merre. Csak
később vette észre, hogy a hatvani országúton ballag. Neki ugyan mindegy
volt akár Hatvan, akár Gyöngyös, akár Apáti felé megy; csak épp Czegléd felé
nem ment volna a világért sem. Mert szörnyű, keserves szégyenkezéssel
gondolt Czegléd városára, ahol a szép, a jó Rozsály boldog reménykedéssel várja
őt. Mi dolga lehet ottan olyan bujdosó peregrinusnak, aminő mostan
ő? Kivert kutya módjára oldalogjon a kis kert sövénye körül, és Dienes
Péter uramnak jussa legyen ráförmedni: «Mit csavarogsz itt, te nebuló?»
Lesütött fejjel bandukolt a gyepes gyalogúton és még azt sem
hallotta, hogy a feje fölött a levegő-ég kis hegedőse, a
szántókamadár énekel.
Amint így
ballagna, szinte belebotlott valami furcsa török emberbe, aki az út szélén
kuporgott. Ilyen törököt még nem látott Kelemen deák. Nem turbán volt a fején,
hanem megfordított mozsárformájú, magas süveg, durva sárga nemezből való.
Egész alakját bő kék palást burkolta be. És ez a csodálatos szerzet meg se
moccant, mikor a fiú hozzája lépett; csak összehúzódva ült a földön és mintha
mereven bámult volna maga elé. «Mi leli ezt a törököt?» gondolta magában
Kelemen deák és az ember arcába pillantott. A török sovány, sárga ábrázata
halavány volt, akár csak kifutott volna belőle minden vér.
És ebben volt egy kis igazság. Mert a kék palást körül
tiszta piros volt a pázsit: a süveges ember sűrű vértócsában ült.
Kelemen
deák a vállára ütött:
- Mi bajod
van te?
A török
erre felvetette bágyadt pilláit és elhaló szózattal, tiszta olasz nyelven így
felelt:
- Nem értem
a beszédedet. De ne is szólj hozzám. Nékem mostan meg kell halnom.
- Nem addig
a, barátom, vágott közbe Kelemen deák olaszul. Mondd, ki sebesített meg?
A török
véghetetlen nagy nyugalommal szólt:
- Engemet
az Isten sebesített meg.
- Az Isten?
Ugyan mivel?
- Az ő
akaratjával, ami jobban vág minden
fegyvernél. Dervis vagyok. Budára törekedtem Konstantinápolyból. De az Istennek
nem kell az én zarándoklatom. A lábamban megpattant egy ér és a véremet most a
föld issza. Eredj és hagyj engemet meghalni. Isten rendelte ezt így.
- Igen ám,
barátom; csakhogy az Isten azt is rendelte, hogy én erre jöjjek. Ha nem akarja,
hogy tovább élj, nem hozott volna engemet a közeledbe. Mutasd csak a lábadat...
A dervis
megösmerte, hogy ez az ifjú igazat és okosat beszél. Kinyújtotta palástja alól
ösztövér lábát, melyből a bokája fölött vastagon csurgott a sötét vér.
Kelemen
deák Padovában megfordult az orvosiskola tájékán is. Tudta, mi a teendő.
Iziben lehasított a maga zöld palástja széléből egy pólyának való hosszú
darabot, hogy lekösse a megszakadt eret.
A dervis
azonban azt mondta:
- Zöld
szövet az én testemen nem lehet. Mert a zöld a próféta színe. Én pedig nem
vagyok emir.
- Sebaj, jó
ember. Hát majd szakítok a te palástodból. Az kék.
Szóla
Kelemen deák és meg is cselekedte. A vérzés nyomban elállott, mihelyt a kötés
leszorította az eret. A dervis hagyta, hogy elbánjanak vele, aztán megszólalt:
-
Szomjazom. Tégy velem másik nagy jót: adj innom.
A deák
fölkapta a zarándok kobakját, elszaladt vele a patakra és visszasietett a friss
itallal. A dervis nagyot húzott belőle és azonnal egész megéledt.
- Köszönöm,
monda aztán. Halil dervissel két nagy jót tettél és ő háládatos szolgád
néked. De ki vagy te, jó keresztyén? Kobzot látok a hátadon. Muzsikus vagy?
- Muzsikus
nem igen; talán inkább olyan poéta-féle.
A dervis arca mosolygás derűjétől világosodott
meg.
- Poéta? Hiszen akkor mi testvérek volnánk, mert én is poéta
vagyok. Engem ugyan az Isten arra méltatott, hogy keringéssel hirdessem
dicsőségét: mevlevi, vagy mint ti hívjátok: táncoló dervis vagyok. De
mellesleg arra is ráérek, hogy gházelekben magasztaljam ez világ szépségeit,
melyek mind Istentől valók. Hát mikor verselek is, csak Őt dicsérem.
- Annál jobb, hogy nem hagytam elfolyni a véredet. A jó
poéta mindig korán hal meg. De hallod-e, poéta pajtás, most gondoljunk arra,
hogy miként juthatsz emberlakta helyre; mert te beteg vagy és étel, ital,
nyugalom kell néked. Látom, hogy jártányi erőd sincsen. Sebaj. Van nekem
kettőnkért is. Fölveszlek a hátamra. Hatvan egy jó futamodás ide.
- Hatvan? szólt a dervis örvendezve. Az odavaló kádi: Ahmed
ben Musztafa nékem jóbarátom, sőt atyámfia.
- Gyere hát
iziben, Halil. Karold át a nyakamat. Ej, be könnyű legény vagy te!
Ügetvést is el tudnálak vinni Hatvanig.
Szólt Kelemen
deák és útnak indult eleven terhével. A dervis pedig lehajtotta süveges fejét
pártfogójának vállára és minduntalan valamit morgott a fiú fülébe. Ezt már nem
értette Kelemen, mert arabul volt. Mivelhogy az igazhitű ember, amikor
áldást mond, mindig a próféta szent nyelvén, arabul mondja.
|