|
Nagytiszteletű
Sólya Gáspár uramra szomorú napok virradtak, minekutána fiát kiűzte az
ő hajlékából. Nemcsak szívének keserűsége vala igen nagy, de Isten
súlyos csapásokkal látogatta meg híveit. A Zagyva folyó áradása elsöpörte fél
Jászberényt. Félig romba dőlt még a Nagy-Boldogasszony temploma is, hogy
ne legyen hol megengesztelni a haragvó Urat. És mikor a vész után a hívek és az
ő papjuk arra gondolának, hogy régi erősségébe és díszességébe
helyeztessék vissza a szentegyházat: a török hallani sem akart az
építkezésről.
-
Megbolondultál, te pap? szóla a kemény hatvani kádi, Ahmed ben Musztafa, mikor
Sólya Gáspár uram nagy alázattal elébe járult, könyörögni engedelmét a templom
kijavítására. Allah azért rongálta meg a ti babonátok helyét, mert nem
hallgatja örömest a berbitélést, amit benne végbe visztek. És ki hallott olyat:
épületet tatarozni? A ház is olyan, mint az ember: eljő az ő
halálának az órája. Az ellen rugódozni nem szabad. Gonoszság Allah végzésében
meg nem nyugodni. Csak eredj innen, te pap, és ne beszélj nekem ilyen
kárhozatos dolgokat.
- De kádi uram, hát hol imádjuk a mi Istenünket?
- Az a ti dolgotok, emberfia. Az enyim meg az, hogy ilyen
csúf nyelvelésre ne hallgassak.
Nagy szomorúsággal tért haza nagytiszteletű Sólya
Gáspár uram és hallván a rossz hírt, véle bánkódott egész Jászberény városa.
Mindenek búsan tekintettek a Nagy-Boldogasszony romladozó temploma felé, mint
ahogy a család néz a beteg anyára. A régi egyház pedig, annyi jó és rossz nap
látója, egyre jobban pusztult. Falai roskadoztak, födeléről mindig
söprötte a zsindelyt a szél. Az öreg plébános betegen ült zsöllyeszékében az
ablaknál és homályosodó szeme az ő szent áldozatainak veszendő helyén
csüggött.
|