IV.

Egy nap lovas csaus vágtatott be a parókia udvarára és levelet vont elő csalmája mellől. A hatvani kádi írta ezt a levelet: hogy a jászberényi plébános rögtön jelenjék meg előtte.

A nagytiszteletű úr párnák között, kocsin vitette magát Hatvanba. És elálmélkodott, mikor látta, hogy a kádi egész diván közepett várja őt. Volt a hatalmas úr árnyékába sereglett törökség között egy nagysüvegű vándordervis is, aminőt Magyarországon csak ritkán lehet látni.

- Pap uram, szólt Ahmed efendi szokatlan nyájasan, azért kérettünk tégedet úri színünk elébe, hogy bölcsességedtől kérjünk tanácsot.

A reverendissimus még jobban álmélkodott.

- Mi a keresztyének tévelygéses törvényeiben nem vagyunk járatosak. De szeretünk igazságot tenni mindenkinek az ő jussa szerint. Mostan ítéletet kell mondanunk egy olyan kétséges dologban, aminek mi nem vagyunk tudói, mert keresztyén ész kell hozzá. Ha bölcs tanáccsal kisegítesz bennünket e zavarodásból, megjutalmazlak. Elküldöm törvényszékünk egy okos emberét Jászberénybe, és ha ő is azt vallja, hogy az a Nagy-Boldogasszony temploma nevű babonás hely csakugyan tatarozásra szorul, hát megengedem, hogy kifoltozzátok.

A nagytiszteletű úr egyszerre egészséges lett, és oly sok bölcsességet érzett magában, hogy kész lett volna a kádi előtt még a filozófusok kövét is tüstént megtalálni.

- Nos, pap uram, kezdjük, szólt Ahmed efendi. Hány Istent imádtok ti keresztyének?

A plébános megörült, hogy ilyen könnyű a kérdés.

- Egyet, kádi uram.

- És valahány felekezet vagytok, mind azt az egyet imádjátok?

A nagytiszteletű úr még jobban örvendezett.

- Tulajdon azt az egyet, bölcs bíró. És hogyan is imádhatnánk másat, mikoron csak egy van?

- Jól beszélsz, pap úr. E szerint ti mind testvérei vagytok egymásnak, mert egy Isten teríti rátok az ő palástját?

A reverendissimus szinte elmosolyodott; hiszen ha ilyenek a kérdések, a jövő héten már kőmivesek és ácsok dolgoznak a Nagy-Boldogasszony templomán.

- Úgy vagyon, tekintetes kádi, felelé elégedett szívvel. A mi tanító-mesterünk, az Úr Jézus Krisztus mondotta elsőben ez világon, hogy mind atyafiak vagyunk és úgy kell szeretnünk felebarátunkat, mint minmagunkat.

- Derekasan mondotta. Becsületére válik. És aki nem szereti az ő felebarátját, az vétkezik?

- Nagyot vétkezik, bíró uram, válaszolt Sólya Gáspár, és azt érezte, hogy boldog hízásától feszül a reverendája.

- Mindezt jó tudni nekünk, muzulmánoknak, szólt a kádi, csöndesen cirógatva szép fekete szakálát. Hát most hallgasd meg a pörös kérdést; mert ezeket csak úgy mellesleg kérdeztem. Élt valamikor, valahol két becsületes keresztyén, akik ugyan más-más módon, de csak egy Istent imádtanak. Az egyiknek volt egy legényfia. A másiknak nem volt fia, hanem volt kertje és abban a kertben nyílott egy szépséges rózsaszál.

A nagytiszteletű úr ráncba szedte a homlokát. Mit emlegeti ez a török a keresztyének rózsáskertjeit?

A kádi pedig tovább beszéllett:

- Az a legény igen derék, becsületes és tudós ifjú volt. És egyszer nagy betegségbe esék. A szíve fájt neki. És tudta, hogy a szíve nem gyógyul meg, míg az övé nem lesz az a szép rózsaszál...

- Engedelmet kérek, kádi uram, vágott közbe a reverendissimus, orvosdoktor preskribálta nékie ezt a medicamentumot? Amit azért kérdezek, mert az én időmben a szűfájósokat még nem szokták rózsaszálakkal kúrálni...

- Pap uram, szólt Ahmed efendi meglehetős dercésen, kegyelmedet én nem azért hívattam ide, hogy a jeles orvostudományban vetélkedjünk; mert ahhoz egyikünk sem ért. Kegyelmednek kutya kötelessége elhinni, hogy ama derék legénynek a fájós szívét csakis az az egy rózsaszál gyógyíthatta meg... És azt az orvosló rózsaszálat meg is kaphatta volna a beteg fiú, ha a tulajdon apja nem tiltja el tőle...

- Rogo humillime! kiáltott a plébános, már azt is elfeledvén, hogy törökkel beszél. Annak az apának igen nyomatékos argumentumai lehettek, mikor így ítélte meg az ő fiának dolgait...

- Nyomatékos argumentumok? szólt a kádi egyre bosszúsabban. Hát nem volt a rózsáskert ura becsületes úriember és egy Istent imádó keresztyén, éppen olyan, mint ő? Nem volt az a rózsaszál tiszta, ártatlan és szemérmetes? Hallod-é pap, én attól tartok, hogy a ti templom nevű házatok nem igen fog fölépülni, ha te nékem kétféleképpen beszélsz. Mert az imént olyasmit mondottál, hogy ti keresztyének atyafiak vagytok és szeretitek egymást. Mostani beszédedből pedig épp az ellenkező sül ki. Hát atyafiság ez, szeretet ez?

Nagytiszteletű Sólya Gáspár uram nagy verejtékcsöppeket törült le a homlokáról.

- Érdemes bíró, monda szinte nyögve, én azt hiszem, hogy ennek a dolognak semmi köze sincsen a jászberényi Nagy-Boldogasszony templomához.

- Jól van, pap uram, szólt a kádi mogorván. Akkor hát eredj. Ne beszéljünk többet erről a pörös ügyről. Én tanácsot kértem tőled. Te nem tudsz adni. Ne pocsékoljuk egymás idejét. Lehet, hogy talán későbben még eszedbe jut valami okos dolog. Azt írd meg nékem levélben. Három napig várok az írásodra. Mostan pedig jó estét kívánok te kegyelmednek.