|
Mikor pedig a
jászberényi Nagy-Boldogasszony templom régi fényében ragyogott, egy májusi
vasárnap reggelén nagy tiszteletű Sólya Gáspár uram ritka pompával áldotta
meg az immár erős falakat és a virágos, aranyos oltárt. Ugyanaz nap kora
délután pedig esküvő volt a templomban, ugyancsak nagy pompával: a
plébános úr összeadta az ő fiát, Kelemen deákot, Dienes Rozsály tisztes
hajadonnal, tiszteletes Dienes Péter czeglédi prédikátor uram leányával. Az
egész város összesereglett erre a ritka szép esküvőre.
És míg a ceremónia
folyt, a templom előtt egy nagysüvegű, kékpalástos dervis ólálkodott,
betekintvén a tárva nyitott ajtón a gyertyák világában ragyogó oltárra, amely
fölött egy nagy kép ékeskedett: szépséges szép szűz, aki ölében kis
gyermeket tart. Mindkettejök feje körül mennyei fény tündöklik, és kezöket
áldólag terjesztik ki.
A dervis soká
nézte a képet, aztán mosolyogva dörmögte magában:
- Isa anyja,
Mirjám, hát bizony te nekem köszönöd ezt a ritka szép templomodat. Azt hiszem, most történt
először a világon, hogy a Nagy-Boldogasszonynak dervise legyen. De
megérdemled, jó Mirjám, mert nélküled most nem volna boldog a derék Kelemen
deák és az ő édes párja. Sőt megérdemled azt is, Boldogasszony, hogy
én néked tiszteletet tegyek a magam módja szerint.
Azzal
hirtelen körültekintett, hogy nem lesi-e valaki.
Mindenki
bent volt a templomban, nézni a ritka szép esküvőt, a drága ruhákat és
hallgatni a gyönyörűséges orgonaszót.
És ekkor
Halil dervis ledobta kék palástját, rövid ujjasának bal csücskét beszorította
az öve mellé, kiterjesztette a két karját, behunyta a szemét és tizenhétszer
megfordult maga körül, olyan sebesen, mint az orsó.
... A
virágok, a viaszgyertyák között pedig, fönt az oltáron, a Nagy-Boldogasszony
édességesen mosolygott és áldás sugárzott az ő malasztos kezéből.
|