|
Immár piros
és sárga klárisokkal pöttyegette be a dér a szőlő leveleit. De
délutánonként még mindig langyos verőfény lopódzott a lugasba, zománcosra
fényesítette a sárga, a kék gerezdeket és meleg aranyat hintett a szőnyegre,
melyen ő nagysága a hatvani kádi, Ahmed efendi, olyan szívesen szokott
pihenni egy csésze édes serbet mellett.
Ez napon
két csésze állott a szőnyeg szélén; mert a kádi úr másodmagával
gyönyörködött volna az édes serbetben és a még édesebb nyugalomban. Az ő
atyjafia: a jó Halil dervis vala vendége.
De a két
emberséges muzulmánnak ma nem lehetett valami édes se a serbet, se a nyugalom.
Érintetlen volt a csésze; a derék urak meg nem heverésztek, hanem olyan
peckesen ültek, akár csak a divánban és igen szaporán, igen sokat beszéltek,
nem átallván még gesztikulálni is, amivel rendszerint csak a bolond gyaurok
fárasztják magukat.
- Halil
efendi, Halil efendi, nem szeretem hallani ezt a dolgot! - monda a kádi és
bosszúsan rántott egyet a szakálán.
- Pedig nincs
különben, Ahmed efendi. Eleinte csak az a pocakos pápista pap haragudott, de
most már a másik, az a sovány fekete is mérges s a dolognak meglásd,
elébb-utóbb az lesz a vége, hogy az a derék fiú, az én jóltevőm, az én
életem megmentője, meg az a szegény menyecske - ebben az állapotban! -
világgá mehet.
- Dehát
hogyan kezdődött az egész história?
- A pápista
pap házában eleinte olyan élet volt, mint a galambdúcban. A fiatalok úgy
babosgatták, kényeztették az öreget, hogy még gömbölyűbbre hízott. Czeglédről
minden héten átlátogatott hozzájuk Dienes pap, és a két régi ellenség a
barátság poharait forgatta az asztalnál. Egyszer aztán nyilvánvalóvá lett az,
aminek örülniök kell vala, ahányan csak vannak: hogy megszaporodik a család. De
az örömből keserűség lett, mert az öregek legott összevesztek azon,
hogy micsoda hitű legyen a gyermek, aki eljövendő lészen.
- Hát ki
mit akar?
- Sólya
Gáspár mindent magának akar. Ha fiú, ha leány lesz a gyermek, pápistának
szánta. A fekete Dienes alább engedi; azt mondja: kövesse a gyermek a hitben az
ő szülőjét. Ha fiú, ám legyen pápista; de ha leány, járjon az anyja
útján és legyen kálvinista.
- Jól
beszél az a fekete szakál. Vagy nincsen megírva a koránban: galamb fióka menjen
a galamb után, csirke menjen a tyúk után?
- Haj,
Ahmed efendi, ha ezeken az embereken fogna a jámbor bölcsesség! De épp az a
baj, hogy mind a ketten ádáz oktalanságban leledzenek és - mondom - attól
tartok, hogy az a két szegény fiatal földönfutóvá lesz harmadmagával.
- És mit
szól a deák, mit a deákné?
- Eleinte
nem szóltak az istenadták semmit. Akkor az öregek azt mondták rájuk:
kétkulacsosok vagytok, valljatok színt, nem tűrjük a se hideg se meleg
embereket. És ekkor elkövetkezett a nagy baj. Kelemen deák igazat adott a
kálvinista papnak; mert az beszél törvényes dolgokat. Padovában is úgy
tanítják. Sólya Gáspár erre megneheztelt az ő fiára. A Rozsály asszony meg
azt vallotta, hogy a plébánosnak van igaza, mert ő szereti az urát és nem
bánja, ha a gyermek követi a hitében.
- Derék
asszony! Dicséretes egy személy!
- Az ám,
csakhogy ezért a beszédért meg a fekete szakál haragszik rettenetesen, és
ellensége az ő leányának. Megládd, Ahmed efendi, az sül ki majd ebből
a dologból, hogy mind a két öreg leveszi a kezét ezekről a
szegényekről.
A kádi most
már a szemöldökét ráncigálta.
- Szólj
hát, Halil efendi, mi tevők legyünk, - mondta mogorván. - Te igen bölcs
ember vagy. A templom dolgát is te sütötted ki. De sőt kutya kötelességed
kitalálni valamit, mert ezt a két szegény fiatalt te boronáltad össze. Hát most
segíts is rajtuk, bárányom. Én belebolondulok ebbe a galibába.
A dervis
följebb taszította izzadt homlokán a nehéz mozsársüveget.
- Nem
különben, - szólt és sóhajtás rezgett végig vöröses, ritka szakálán.
Aztán félig
magában azt mondta: Attól tartok, ezt a dolgot megint nem igazítja el más, ha
nem a jó Mirjám, a Boldogasszony, akinek én tisztességet tettem.
|