|
A
jászberényi parókia ámbitusán szomorúan üldögélt Kelemen deák az ő élete
párjával, szép Rozsály asszonnyal, aki halavány volt, mint a liliom és a fejét
is lehajtotta, mint a liliom.
Belülről,
a nagy szobából, heves vitatkozás lármája hallott ki. Hol egy vékony, éles
szózat emlegette a concilium Tridentinumot, Julius tertiust és egyéb pontifex
maximusokat; hol egy dübörgő, mély hang kiabált: «... Oecolampadius...
Calvinus... szent Bertalan éjszakája...»
A fiatalok
egymáshoz simulva hallgatták ezt a háborús zajt és gyakorta fölfohászkodtak.
-...
Kompeskálja magát az úr! - dörgött egyszerre a vastag hang.
-
Kompeskálja magát az úr! - rikácsolta
a vékonyabbik.
- De
kompeskálja magát az úr! - zúgott
vissza a másik, mint az orgona legöregebb morgó sípja, aztán mind a két szózat
együtt harsogott, olyan módon, mintha legalább is egész káptalan veszekednék
odabent.
- Nem, ezt
nem hagyhatom tovább, - szólt Kelemen deák és fölugrott.
Rozsály
asszony megragadta a zekéjét:
- Maradj,
édes uram, az Isten szerelmére kérlek, maradj, könyörgött reszketve. Ha te is
beleelegyednél ebbe a pörpatvarba, csak annál rosszabb lenne.
De immár
nem is volt szükség bemenni. Nagytiszteletű Dienes Péter uram kint termett
az ámbituson, majd visszafordult a küszöb felé, az öklét rázta és sápadt volt
mint a halál. A küszöbön pedig reverendissimus Sólya Gáspár állott, ő is
az öklét rázta és vörös volt mint a pipacs.
- Hát nász
uram, ezt a dolgot megkeserüli, mert én megint a fejéhez vágom a megrepedt jász
kürtöt és megint letapasztom a csácsogó száját az igazság örökös csirizével.
Utolsó napja lesz, tudom, mikor azt a könyvet elolvassa, de én megírom, megírom
és kinyomatom, kinyomtattatom, kinyomtattattatom!
- Állok
elébe, nász uram! Szolgálok kendnek! De tudja meg, hogy példásan visszakenem
hazug szájára a magakotyvasztotta csirizt, de sőt belekeverem egész
perszónáját. Olyat írok, aminőt még nem írt ember. Harminc kötete fog
beleszakadni a présnek, míg ezt kinyomtatja, mert ilyet nem nyomtattak még a
tipográfusok, ilyen könyvet nem árultak a bibliopólák. És a lapos guta fogja
kerülgetni magát a kompaktort is, míg beköti, olyan bűze lesz annak a
csiriznek!
Ezeket a
rettenetes dolgokat a két ádáz úr egyszerre harsogta, folytonos ökölrázás
közepett és Dienes Péter uram nem is látta meg, hogy leánya mellette sír,
rimánkodik; és Sólya Gáspár ügyet sem vetett rá, hogy fia illedelmes szóval
juháztatja: «De apám uram, édes apám uram!...»
A
cselédházakból meg kicsődült a nép apraja-nagyja és bámészkodva hallgatta
a nagytiszteletű urak perlekedését. Elsőben a plébános vette magát
észre és elszégyenkezve, halkabb hangon mondta:
- Loquatur
domine legalább latine.
- Akkor hát
humillimus servus! - kiáltott a prédikátor és az ágashoz kötött lova felé
indult.
De Rozsály
asszony, ölelésre terjesztve karját, útjába állott:
- Ne menjen
el így, édes apám uram, az isten áldja meg.
- Vakarj
tova! El az utamból! - szólt Dienes Péter és villogott a szeme. - Te is az
ellenségemmel tartasz, megtagadtad a hitedet, nem vagy a leányom!
- Ecce
animus paternus! Ime az atyai jóindulat és szeretet! - kacagott csúfondárosan
Sólya Gáspár.
A deák
hozzájárult, hogy szerető kérleléssel engesztelje. De az öreg
fölcsattant:
- Vade retro, ingrate fili! Takarodjál innen, te gonosz, aki
pártot ütsz szegény apád ellen, gyalázóját oltalmazod, ellenségének védelmére
kelsz. Nem vagy a fiam!
A tiszteletes már a lovon ült.
- Megyek, - mondta epésen, - de ne féljenek, visszajövök.
Visszajövök aznap, mikor megszületik az a boldogtalan ártatlan kis leány, az én
unokám. Mert hogy a lelkét
ellopja az öregapja, azt nem engedem. Nem én, ha ezzel a két kezemmel is kell
kiragadnom a bölcsőbül.
- Állok
elébe! - kiáltott a plébános.
A
prédikátor pedig mogorván húzódott bele a palástjába és oldalba döfve kis
lovát, kiügetett a parókia udvarából.
Az utcán
majd elgázolt egy mozsársüveges, kékköpönyeges dervist, aki a sövénynél
ólálkodott.
|