|
Egész
éjtszaka nagy sürgés-forgás volt a parókián. A leeresztett ablakkárpitok hol
megvilágosodtak, hol elsötétedtek, amint szövétnekkel jártak a szobákon végig.
A pitvarban akkora tűz égett, hogy ökröt lehetett volna mellette sütni;
pedig csak arra való volt, hogy egy termetes, derék asszonyság olykor egy kis
herbateát melegítsen rajta. A nagytiszteletű úr hosszú léptekkel méregette
végig íróházát és minduntalan kifordult a pitvarba, egy-egy halk szót váltani
azzal a négy tagba szakadt némberrel. Kelemen deák pedig az ágyasház ajtaja
előtt üldögélt egy zsámolyon, két tenyerébe temetve arcát. Éjféltájt a
deák egy szál zekében, hajadonfőtt nekivágott a városnak és csakhamar
visszatért nemes Borbély Sámuel urammal, az orvosdoktorral. Aki csak egy óra
múlva távozott és a küszöbön azt mondta: «Bármi lészen, hívjanak, mert
veszedelem vagyon.»
Mindezt
látta és hallotta Halil dervis, hűségesen lappangván a sövény mellett.
Észre se vette a jámbor, hogy vékony kék palástját már egész általjárta az
őszi éjszaka permetege. Csak egyre csóválta nagy mozsársüveges fejét.
Aztán egyszerre fölkerekedett és sötéten, nesztelenül, mint az árnyék,
átsurrant az utcán a templomhoz. Ott meglapult a kapunál és tapogatózva kereste
a kulcslyukat. Mikor megtalálta, lábujjhegyre állt és halkkal bekiáltott rajta:
- Hé, Nagy
Boldogasszony, jó Mirjám! Én vagyok az, Halil, a te dervised! Emlékszel még,
milyen szép tisztességet tettem néked tavaly, mikor a derék Kelemen deákot, az
én szegény életem megmentőjét, összesegítetted az ő édes párjával?
Tizenhetet fordultam előtted, Mirjám, a nagy Mevlevi Dselaleddin Rumi
rendje szerint! Érdemes hát, hogy meghallgass engemet. Baj van, Boldogasszony,
nagy baj! Akkora, hogy hozzá képest a vén papok civódása csupa semmi, pedig
bizony az is baj. Beteg a menyecske, nagyon beteg. Ne engedd, jó Mirjám, hogy
meghaljon, mikor életet akar adni. És könyörülj azon a zsenge kis csemetén is.
Melegítsed, ne érje fagy. Terítsd reájok a te szép bársony palástodat. Mit,
szép bársony palást? Ha te ezt a jó dolgot megcselekszed, veszem a botomat, meg
se állok Indiáig és onnan hozok neked lahuri selymet, palástnak valót, olyan
drágát, olyan gyönyörűt, aminőt még nem látott a világ! Hallgass meg
engemet, Boldogasszony, Mirjám! Hallgasd meg a te dervisedet!
És Halil
efendi bekandikált a kulcslyukon. A határtalan, üres sötétségben csak egy
parányi kis piros pont tündöklött, mint egy izzó rubintkő: a nagy oltár
örökfénye. De mégis, mintha fölötte, mögötte meglibbent volna valami
könnyű, homályosan csillanó fehérség.
|