|
Hajnalhasadtakor lóhalálban érkezett
Czeglédről a tiszteletes. A dervis tárt előtte kaput.
- Köszönöm,
Halil efendi, hogy stafétát küldöttél hozzám, - szólt Dienes Péter.
Megjelent
most az ámbituson a reverendissimus is.
- Kerüljön
beljebb, nász uram, - mondta csöndesen. - Ilyen nagy bajban nincsen harag.
- Köszönöm,
- válaszolt a tiszteletes. - Jó nekem idekint is. Sőt jobb, itt az isten
szabad ege alatt. Ottbenn mindig azt hinném, hogy rám szakad a ház.
És a két
ellenség némán, szomorún ült egymással szemben a pitvar előtt. Galambok
tollászkodtak az ereszen, a napsugár megaranyozta az ablakokat. De az udvarra
mégis valami nagy, nyomasztó bánat nehezedett. És csöndes volt a világ, mintha
nem is akarna fölébredni ezen a reggelen. A reverendissimus összekulcsolta
kezét és imádkozott.
Egyszerre
valami nagy lótás-futás támadt a házban. Ajtókat csapkodtak, csörömpölt minden
edény s a pitvar küszöbén hirtelen fölbukkant ama termetes asszonyság,
lelkendezve, kezét csapkodva hirdetvén világgá:
- Se baj!
Itt a kis lyány! Azzal megint eltűnt a homályban.
- Az én
unokám és hívem! - kiáltott Dienes Péter, egyszeriben talpon.
- Azaz,
hogy az enyim! - vágott vissza Sólya Gáspár és a két úr ismét szemben állott
egymással, épp úgy, mint tegnap, gyűlölködve és fenyegetve.
- Majd
meglátjuk!
- Majd
meglátjuk!
- Meg
bizony!
- Meg ám!
- Mert én
megmutatom...
- Én is
megmutatom...
A dervis
most ott termett az ámbituson.
-
Efendilerim, kalabalyk olmaz! - rimánkodott a kezét tördelve. - Uraim, ne
veszekedjetek. Mire való ez a lárma? Hát még azt a szegény beteg asszonyt sem
kímélitek?
Az
ellenségek elpirultak. Kiki visszaült a maga helyére. Fogukat összeszorítva,
villámló tekintettel néztek farkasszemet. Ez még rosszabb volt minden csetepaténál. Ebben a pillanatban
feltárult egy ajtó és Kelemen deák rohant elő. Törülte a könnyeit,
kacagott és csak annyit tudott kizokogni:
- Most
meg... most meg itt a fiú is!
Nagytiszteletű
Sólya Gáspár uram a fejéhez kapott, mint aki valami érthetetlen és félelmes
dolgot hall; tiszteletes Dienes Péter uram pedig elsápadt és szívfájós ember
módjára a melléhez szorította a tenyerét.
Igyen
fogadták a boldog pironságot, az áldott szégyent, melyet a legnagyobb
Bölcsesség reájuk mért.
- Isten
osztoznunk adta, - szólt végre Sólya Gáspár és kezét nyújtotta az ő
ellenségének.
- Áldassék
az ő szent neve, - mondta a prédikátor és meghajtotta fejét.
(«Ezt
jelesül intézted, Mirjám!» dörmögte magában Halil dervis. «De Allah és ti egek
százhuszonnégyezer szentjei, most szűnjön ám az áldás, mert ha még egy
vendég jön, akár fiú, akár leány, gonoszabb lesz a dolog, mint valaha!»)
Ennekutána
az öregek fölkerekedtek és bementek Rozsály asszony ágyas házába, megcsókolták
a beteg boldogságtól sugárzó fehér homlokát és a két rózsaszínű
bimbócskát, aki egymás mellett, egy vánkosban aludt.
A dervis
csak a küszöbig merészkedett és onnan integetett nagy vígan az ő sárga
süvegével. Majd, mint akinek hirtelen a fejébe ötlik, hogy valami sietős
dolga van, egyszerre fölszedelőszködött és úgy elsietett, hogy a papucs
szinte lemaradt a lábáról.
A templom
kapuja épp akkor nyílt meg reggeli misére. Halil, mint jó ismerős, egy
barátságos pillantást vetett a nagy oltár képe felé és biztató kézmozdulattal
intett neki:
- Ne félj, ne félj... Ma indulok és hozom.
|