A három röst.

Mátyás királynak tudvalevőleg valának három röstjei, akiket a nagy király világ csúfjára és mulatságára tartott Budán, tudván ő ritka bölcsességében, hogy a vétket minden prédikációnál jobban pusztítja a nevetés.

Ezekről a három röstekről a krónika csak annyit jegyzett föl, hogy mikor meggyulladt fejük fölött a ház, az egyik azt mondta:

- Mintha tűz volna.

Egyre jobban elharapódzván a veszedelem, megszólalt a másik is:

- Talán nem ártana, ha kitakarodnánk innen.

Mire a harmadik ásítva dörmögte:

- Ugyan hogy koptathatjátok a szátokat ilyen potomság miatt!

És beleveszett az égő házba mind a három.

Mondom, csak ennyit tud róluk a krónika. És igy tökéletes az ő képök. Mert ha említésre méltó viselt dolgaikat sorolná föl valaki, mindjárt csorbulna röst mivoltuk; mivelhogy nekik igazság szerint soha semmit nem volt szabad cselekedniök, az ő mesterségüknél fogva. Valamint a fülemile nem úszik és a hal nem énekel: az igazi röst sem tesz soha semmit; se jót, se rosszat.

Csakhogy a három röst dolga nem egészen így volt ám. A mai kutatás még az ő négyszáz-esztendős anekdotájuknak sem kegyelmez meg. A nyáron egy borsodi úri család leveles ládájában egy XVI. századbeli kis kéziratra bukkantam, melynek titulusa: «Az neehai walo Mathias kiral három rewsthyeirewl szollo szeep história.»

*

A három röst neve vala Lassú Gáspár, Késő Menyhárt és Tunya Boldizsár, (így csúfolták őket, tudniillik.) És a három közül az égő házba nem veszett bele más, csak az egy Tunya Boldizsár. Mert Lassú Gáspár és Késő Menyhárt, mikor már ropogni kezdett a mestergerenda is és arcukat perzselte a forróság: usdé vesd el magad, úgy kiszaladtak a házból, mint annak a rendje. A másik percben leszakadt a padlás és a zsarátnok eltemette Tunya Boldizsárt, aki mártiromságot szenvedett az ő restségéért.

Másnap a király elé állított Lassú Gáspár és Késő Menyhárt:

- Leégtünk, fölséges uram.

- Biz az baj, fiaim. De mi közöm nekem hozzá?

- Az új ház végett jöttünk volna, uram király.

- Új ház? Miféle új ház?

- Amit te fölséged fog ajándékozni nekünk.

- Én nektek házat ajándékozzak? Ugyan miféle jusson?

Lassú Gáspár és Késő Menyhért erre a beszédre azt hitte, hogy a király nem ösmert rájuk. És egy szóval, büszkén mondották:

- Mi vagyunk a te fölséged röstjei, uram király!

Mátyás összeráncolta a homlokát.

- Nem oda Buda! Nekem volt ugyan három röstem. Minden jóval tartottam őket, mert azt hittem, hogy becsületesen értik a mesterségöket. De ím a tegnapi tűzkor kiderült, hogy a három között csak egy volt a röst névre igazán méltó: a derék Tunya Boldizsár. Az azt cselekedte, ami hozzá illett: inkább beleégett a házba, semhogy kimozduljon. Ez példás röst volt, az Isten nyugtassa. De ti, fiaim, akik szaladtatok? Ti silány kontárok vagytok a mesterségtekben. Ezért jó lesz, ha más kenyérkeresetre gondoltok, mert nekem ilyen fürge Lassú és ilyen sietős Késő ingyen sem kell.

- Irgalom, kegyelmes király, - jajgatott Gáspár. - Felkopik az állunk!

- Könyörülj rajtunk, felséges úr! - siránkozott Menyhárt. - Éhen halunk!

És a két dinnyehasú, gömbölyű fickó letérdepelt Mátyás előtt és összetette kövér kacsóját.

Az Igazságos elmosolyodott.

- Fiaim, ha enni akartok, a jövendőben dolgoznotok kell. Mostanig a semmittevés volt a kötelességetek; de nem teljesítettétek becsülettel. Ezentúl csak a munka révén élhettek meg. Akartok dolgozni?

A lusták rémülten pillantottak a királyra, aztán oly félénken feleltek, mintha maguk sem hinnék, amit mondanak:

- Akarunk, felséges úr...

- Ez már derék beszéd, fiaim, - nevetett Mátyás. - De istenuccse, meg vagyok akadva veletek. Mert micsoda hivatalt adhassak én nektek? Hát az bizonyos, hogy épp nektek való volna a karthágói érsekség. Mert Karthágó városa nincsen, tehát érseksége sincsen, de azért igen szép jövedelemmel jár ez a nem egzisztáló méltóság. De csak egy embernek való és különben is épp benne ül valaki. Igaz, kétszer olyan széles mint ti s a jövedelméből megélhetne két ember is; de a stallumot még sem lehet felosztani. Ezért más alkalmas hivatalt szántam nektek, jó fiúk.

A lusták füleltek, mint a hiúz.

- Téged, Lassú Gáspár, megteszlek a solymári vadaskertembe nyulásznak; te pedig Késő Menyhárt, kengyelfutó leszel udvaromban; és fogod hordani a legsürgősebb leveleket.

E beszéd hallatára a két röst felüvöltött, mint akit mérges nyíl ért. Mert irtóztató dolgokat mondott a király. A solymári vadaskertben a nyulász olyan ember, akinek kötelessége futtában elfogni a nyulat, ha az agár nem győzi szusszal. A kengyelfutás pedig afféle tisztség, hogy a viselőjét hajnalban útnak eresztik Budán és másnap este Nagyváradon kell lennie. (Hogy a talpa ne igen kopjék a köves országúton, könnyű ezüstpatkót vernek a megkeményedett sarkára. Mert a kengyelfutó ősi szokás szerint mezitláb szalad; holmi csizma vagy saru csak hátráltatná.)

- Kegyelem, felséges úr! Ne kívánd kora halálunkat! - rimánkodott a két boldogtalan fickó.

De a király már úgyis elég időt fecsérlett méltatlan személyükre. Két udvarnok galléron csípte és kipöndörítette őket a palotából.

*

Hihetetlen dolgot kell most elhitetnem kegyelmetekkel, jámbor olvasóim; azt, hogy miképpen fogta el Lassú Gáspár a nyulat futtában, és miként leve oly híres nyulásszá, hogy reá ragadt a Sebes Gáspár név.

Ez a csoda bizony nem történt meg valami gyorsan. Mert mikor a Lassú Gáspár elsőben kikerült a solymári vadászmester keze alá, minden hajnalban hideg vízzel kellett őtet kiönteni az ágyból, hogy enni adjon a fácánoknak és megnézze: nem falta-e föl malacait a vad emse. Nincs az a nyomorult Lázár, aki siralmasabban vánszorogna, mint ahogy az erdőn bandukolt ez a szegény pocakos fiú.

Geréb mester mindig a sarkában volt:

- Szaporán, szaporán, kölyök; szedd a lábadat jobban; gondold, hogy tejbekásás kanál.

Délig a fickó bejárta az egész vadaskertet, a vörösvári és az ürömi határig. Meg is éhezett cudarul. És mikor a mester házában eléje tettek egy darab nyársonsült őzcombot, egy karéj fekete kenyeret, meg egy fél kupa fehér bort, úgy ízlett neki az étel, ital, mint még soha. Ez nem volt többé a tespedő, lusta ember csömörletes falánksága, hanem a tiszta, jó ápetitus. Most már sokkal kevesebbel is beérte, mint egykor az égett házban; és azon vette magát észre, hogy zubbonya derékszíján csaknem mindennap új likat kell ütnie: úgy lefele kezdett csappanni az a nevezetes dinnyehas.

És jóllakván egyszerű ebédjével, nem gondolt többé az evésre. Kezdte észrevenni, hogy van a világon egyéb gömbölyű is, nemcsak a gombóc; van egyéb piros is, nemcsak a cseresznye; van egyéb édes is, nemcsak a nádméz. Mindezeket pedig tapasztalta Geréb mester uram Erzsike leányán, akinek gömbölyű volt a képe, piros az ajka és édes a nézése, a beszéde.

Az én Gáspár fiam lassanként oda jutott, hogy ezt az Erzsike leányzót többre becsülte egy tál cseresnyés, nádmézes gombócnál.

Hihetetlen dolog ez, felebarátaim! De most következnek a még nagyobb hihetetlenségek.

Elkövetkezvén a tavasz, Erzsike egyszer így szólott:

- De szeretnék egy kis bokréta ibolyát! Az az én legkedvesebb virágom. Csakhogy mifelénk még nincs ilyenkor. Legföljebb a budai hegyek közt lehetne találni.

Mikor másnap virradóra a vadászlegény fogta a hidegvizes csöbröt, hogy szokás szerint kiöntse az ágyból Gáspár vitézt, - nagy álmélkodásra hűlt helyét találta a jeles nyulásznak (aki különben nem fogott még egy istentehenkéjét sem).

Déltájt mutatkozott csak a derék ifjú: porosan, sárosan érkezett vissza a budai hegyekből, egy bolond nagy kosár ibolyát hozván Erzsike leányasszonynak.

Ez valóságos abszurdum! Hát még azt ki az ördög hiszi el nekem, ha azt mondom, hogy ez a mindig a tyúkokkal fekvő lusta a szép holdvilágos áprilisi éjszakákon fenn virrasztott egész éjfélig, egy szörnyű pohos nagy kobozt pengetvén keservesen. Sőt még valami! éneklés-formája is hallatszott, ha igen sütött a hold.

És - ami talán még nevezetesebb - az Erzsike leányasszony ablakában ilyenkor néha egy fehér, nyájas árnyék tünedezett föl egy-egy pillanatra...

- Frecandum puci! - szólt egy nap Gáspárhoz a mogorva Geréb mester, aki szerette mutogatni, hogy egy kicsit deákos ember is. - Subsummálni kezdem, hogy kend amorosus egy fráter, öcsém. Hát én ugyan amiatt nem affligálom magamat, mert a király nem azért adta kendet a kezemre, hogy a móresére spekuláljak és kendet a virtusokra exhortáljam; hanem azért, hogy nyulászni tanítsam. De az ellen már protestálok, hogy az én leányom körül clandestine legyeskedjék, amice!

Mondta Geréb mester és oly félelmesen mozgott nagy deres bajusza, hogy a jámbor Gáspár szaladni szeretett volna, bár a futás még mindig nem vala kedves mestersége.

- Nebuló! - kiáltott a kemény vadász egyre dörgedelmesebben és tegezésre fordítva a beszédet, mint mikor kegyetlen szokott lenni. Azt mondom neked, hogy ha a leányomra reflektálsz, cselekedjed palam et publice, - mert bizony isten eltöröm a lábadat! Semmiféle mysteriosus dolgot nem tűrök a házamnál. Ha kell a lányom, mondd meg áperte. A király embere is vagy, jóra való fiú is vagy, neked adom...

Gáspár le akart térdelni, hogy megcsókolja az öreg vadász barna kezét. Geréb mester azonban ráförmedt:

- Gyűlölöm a komédiás frátereket. És a dolog még különben sincs addig. A király azért küldött ide Solymárra, hogy nyulászt csináljak belőled. Ha beszámolsz az első magadfogta nyúllal, majd beszélhetünk tovább. Most pedig punctum!

Történt ez a beszéd április havában, búzaszentelés táján. Nemsokára elkövetkeztek a meleg tavaszi napok s aztán olyan forró nyár, aminőt száz esztendeje nem tapasztaltak. A jó Gáspárt hónapokig nem látták a vadászmester háza körül. Éjjel-nappal kint tanyázott az erdőn; eledele gomba, gyökér, vadalma és szeder volt, itala forrásvíz, ágya száraz moha. És minden napja azzal telt el, hogy a vadakat űzte a cserjésben. Zekéjét összerongyolták a tövisek, arcát végigkarmolta az ág, lába egy vér volt. De azért csak hajtotta, kergette a vadat tüskön-bokron át. Olyan karcsú, olyan vékony fiú lett belőle, mintha sose lett volna meg az a szép, gömbölyű potroha.

És János fővételekor, aznap, mikor a vadat már nem vétek pusztítani, beállított Geréb mesterhez, félig pőrén, lihegve. A haja teli bojtorjánnal. És a kezében lógatott egy nagy nyulat:

- Itt az első, mester uram!

És ragyogott a szeme.

Az ajtó halkan kinyílt és olyan félénk ruhasuhogás hallatszott, mint mikor a kis leányok bújósdit játszanak.

Geréb mester pedig így szólott:

- Hát most már beszélhetünk tovább, király nyulásza, Sebes Gáspár uram!

*

Becsülettel beszámolván azzal, hogy miként lőn Lassú Gáspárból Sebes Gáspár, most reám szakad a másik nehéz dolog: elmondani azt a történetet is, hogy miképpen változott Késő Menyhárt Hirtelen Menyhárttá.

E nehéz dologban könnyebbségemre van kegyelmetek, érdemes olvasóim, éles elméje; mert bizonyosan eleve mindnyájan ki tetszettek már találni, hogy ezt a másik lustát is a szerelem csodája tette hasznos, derék és dolgos emberré, mint az az érzékeny színjátékokban is rendesen történni szokott.

Hogy ne mindig egy malomban őröljek, biz én szívesen változtatnék a dolgon; de mikor az emődi leveles láda fenekéről kikerült pergament is csak azt mondja, hogyan beszélhessek én, igaz létemre, másképpen?

A jó Menyhárt dolga azon kezdődött, hogy az udvari kengyelfutók mestere a kezébe adott egy nagy pöcsétes levelet:

- Tedd a tarsolyodba, fiam. És vigyázz rá, mint a szemed világára, mert a király írta és olyan fontos dolgok vannak benne, hogy bukfencet vet ijedtében a Szent Gellért hegye, ha el találod veszíteni. Lódulj vele a szomszédba, Nagyváradra és add a városbírónak; tulajdon kezébe, senkinek se másnak. Tudom, szolgám, hogy nem vagy valami híres gyalogos; meg a talpad bőre sem keményedett meg még annyira, hogy patkót üthessünk rája. Ezért nem siettetlek egy csöppet sem: elég, ha egy hét alatt hozod vissza Budára a városbíró feleletét.

Három hétbe tellett, míg a boldogtalan vándor elvergődött Nagyváradig. Kövér testén pötyögőssé lett minden ruha; bőrét megfeketítette a nap és a szél; eleinte kegyetlenül sajgó lábának azonban olyan vastag lett a sarka, hogy most már bátran meg lehetett patkolni. De emberséggel általadta a városbírónak a király fontos levelét, amelybe ez vala írva:

«Simon mester, mely nap szokott következni hétfőre?» - A bíró sietve megírta a választ:

«Kedd, felséges uram.»

Aztán előhívatta a király kengyelfutóját:

- Ha még nem szaladtál életedben, kölyök, most szaladj, mert ettől a levéltől függ a világ sorsa.

És futott a szegény Menyhárt, oly híven, hogy vagy tíz nap múlva a Tiszáig ért, egyszersmind tíz fontot veszítvén az ő szép hájából. Mikor a folyó partján bandukolna, révészt keresvén, aki átvigye, egyszerre lódobogást hall a háta mögött és tajtékos paripán egy vitéz rugtat elébe:

- Baj van, kengyelfutó pajtás, nagy baj! A bíró uram valamit kifelejtett a leveléből.

- Hát add ide a másik levelét, amelyikből nem felejtett ki semmit.

- Csakhogy nem úgy van ám az, jó ember! Neked vissza kell jönnöd Váradra, hogy a bíró uram maga bízza rád a levelet. Mert az esküdt kengyelfutó te vagy, nem én, szegény katona. A királynak szóló írást csak te veheted a kezedbe. Hát csak siess, derék kengyelfutó, hogy még előttem visszatérj Váradra; mert igazi szégyen volna, ha ti talpasok, akiknek mesterségtek a szaladás, lótól győzetnétek le magatokat. Isten áldj!

Mondta a vitéz és elvágtatott. A félholtra csigázott Menyhárt tizenharmadnapra érkezett Nagyvárad városába és megkapta a bírótól az új levelet, amely így szólt:

«Hétfőre kedd következik, felséges uram; és esztendőben egyszer húshagyó-kedd.»

A kengyelfutó legott útnak indult Buda felé; de mihelyt kiért a város kapuján, térde összecsuklott, szeme elsötétedett, füle csöngött. És ájultan rogyott le a porba. Saraglyán vitték be a bíró házához, mint udvari cselédnek jussa.

Ott feküdt a jámbor egynéhány hétig, gyujtovány-hideglelésben. A borbélyok köppölyt vetettek rá, főztek neki háromféle italt, javasasszonyok ráolvastak, jóféle füvekkel füstölgették. De hogy nem hagyta ott a fogát a szegény, azt mégis csak az áldott jó Ágnes leányasszonynak, a bíró szépséges szép leányának köszönhette, aki megkönyörült rajta, a nyomorult bolondon, és hűvös, puha, fehér kis kezével néha végigsimította égő homlokát és üdítő gyümölcslével itatta szomjúságában...

Alig hogy fellábadt jó Késő Menyhárt, a tréfát kedvelő bíró tüstént útnak indította Buda felé; s a szegény lusta ismét vándorolt, vándorolt a fél országon végig. Ha nagyon kifáradt, arra a jótékony kis kézre gondolt és azt hitte, hogy most is cirógatja fájó fejét; ha a falvakban nevették, csúfolták a gonosz, vásott gyerekek, gondolatában ahhoz a két nagy harmatos, fekete szemhez folyamodott, amely ő reá olyan irgalmasan és olyan komolyan nézett... Ez a komolyság neki talán még jobban esett, mint a szánalom; mert íme, hát mégis van egy teremtés a világon, aki nem mulat ő rajta!

A tréfás urak tudja Isten hányszor járatták még a bolondját a szegény Késő Menyhárttal Buda és Nagyvárad között. Egyszer azonban a tréfás Simon bírónak nem volt kedve mulatni a lusta kengyelfutón. Nagy betege volt a háznál: egyetlen leánya dőlt ágyba és a vidék leghíresebb orvosa, a spanyol zsidó Naftali mester, azt mondotta, hogy ő nem tud segíteni, mert csak egy orvosság volna: egyiptomi kígyógyökér; de azt aligha találni széles Magyarországon a patikában... Budán van ugyan egy nála tudósabb társa, a nagy Ábrahám mester; annak tán van egy csipetnyije abból a drágalátos csodatévő gyökérből. Ide is adja, ha kérik. De hetven óra nagy idő; rövidebb forduló meg nincs a két város között.

Tüzes paripán a legjobb lovászlegény vágott neki az országútnak. Hajnalig elért a Tiszához, de mikor lovát a komp felé fordította, a nemes állat horkanva rogyott össze a fáradságtól. A lovász lábatörötten hevert alatta. Ekkor sebes ostorpattogás hallatszott és egy porfellegből előbukkant Menyhárt, a kengyelfutó.

- Add ide az orvos levelét! - mondta a legénynek, aztán választ se várva, kirántotta a pergamentet a lovász süvegének béléséből, beleszökött a kompba s egy-két perc múlva a túlsó parton pattogtatva kis ostorát, eltűnt a tiszai füzesek között.

Másnap este megzörgették a nagyváradi bíró ablakát s egy fuldokló hang így szólt:

- Itt az orvosság!

Az emberek hitetlenül, álmélkodva futottak ki a házból. Az ablak alatt egy portól lepett piros ruhás legény hevert a földön: Késő Menyhárt, a lusta, Késő Menyhárt, minden időknek legnagyobb kengyelfutója.

Nem sokat törődtek szegény fejével. A fődolog most az volt, hogy az Ábrahám mester orvosságának hasznát vegyék; mert a beteg leány már vívódni kezdett a halállal. Egy óra múlva valaki elment az ablak alatt heverő legény mellett.

- Mi hír a leányasszonyról? - kérdezte Menyhárt.

- Jobban van.

- Akkor hát én elalhatok Isten hírével.

Mondta és elnyujtózott a földön, mint aki valami nagy fáradságot akar kipihenni. Az eperfa fekete lombjain át apró csillagok néztek le rá... Behunyta szemét és ki sem nyitotta többé. Ez volt vége a híres, neves Hirtelen Menyhártnak.