A tulipántos kert
vagy:
egy igazhivő költő élete és halála.

Megint csak azon kezdem, kedves bárányaim, hogy van a világon egy nagy ország: a szultán birodalma. Van ebben a nagy országban egy nagy város: Isztambul. Van ennek a nagy városnak egy nagy mecsetje: a Bajazid dsámi. Van ennek a nagy mecsetnek egy nagy udvara: a galambvásár. Van ezen az udvaron egy nagy ház: a medresze. Van ebben a nagy házban kilencszázkilencvenkilenc kis szoba, melyben lakik kilencszázkilencvenkilenc jámbor szofta. És e közül a kilencszázkilencvenkilenc szofta közül háromszázharminchármat Mehemednek hívnak.

Az igazhitű istenes tudákosságot magukba szedő derék ifjak közül pedig azért hívnak ennyit Mehemednek, mert az áldott próféta tisztes neve örök boldogságot ad és gyomorfájás ellen is jó.

Vala pedig e kilencszázkilencvenkilenc derék ifjú között a legkitűnőbb tanuló bizonyos Mehemed efendi; és a legtökkelütöttebb szamár deák is bizonyos Mehemed efendi.

Az okos Mehemed efendiről azt mondták a tudós hodzsák és ulémák, a tanítómesterek, hogy okvetetlenül sejk-ül-iszlám lészen belőle valamikor; mert szertelen nagy az ő tudománya.

Az ostoba Mehemed efendiről pedig azt mondták a tudós hodzsák és ulémák, a tanítómesterek, hogy okvetetlenül csizmatísztító lészen belőle valamikor; mert szertelen nagy az ő oktondisága.

Az okos Mehemed efendi cingár, ösztövér fekete legényke volt. Az orcája sárga és fonnyadt, mint a szotyós körtvély. A teste pedig oly gyönge, hogy szinte összeroskadt a prémes kaftán súlya alatt. És nyavalyás, göthös vala az egész szegény fiú. Mindig köhögött s a köhögése úgy kongott, mint mikor a koporsóra hull a göröngy.

Az ostoba Mehemed efendi ellenben négy tagba szakadt nagy mihaszna veres, szeplős fickó volt. Az orcája piros és gömbölyű, mint a gránátalma. És oly hihetetlen, cudar erő lakozék két izmos karjában, hogy reggelire acélpatkókat tördöshetett volna vajas perec helyett, ha tudniillik a szoftáknak reggelire egyáltalán adnának tördösnivaló vajasperecet. Ez a jó vasgyúró nem köhögött soha, de annál többet korgott a hasa; mert szeretett egy ültőhelyében megenni egy fél birkát, amely mulatság szoftáknak nem igen adatik a medresze konyháján.

Valának pedig az okos Mehemed efendi és az ostoba Mehemed efendi igen jó barátok.

Lefeküvék pedig egy rossz nap az okos Mehemed efendi az ő kis szobájában a birkabőrre és föl sem kele többé. És monda az ő szerelmes pajtásának, az ostoba Mehemed efendinek:

- Mehemed efendi, én mostan meghalok. És reád testálom mindenemet, amim vagyon. Hát biz én nem vagyok valami gazdag. A polcon az a hét könyv, amelyben benne van a világ minden bölcsessége, nem az enyim, hanem a medreszéé. És nem az enyim a kaftánom sem, mert az is a vakuf tulajdona. De enyim ez a birkabőr, az én ágyam. Legyen a tied.

(«Ha legalább még benne volna a birka!» gondolta magában az ostoba Mehemed efendi nagy búsan.)

Az okos Mehemed efendi pedig tovább beszéllett:

- És tied az is, ami a birkabőr alatt van. Ha meghaltam és kivittek innen, emeld föl a birkabőrt és találsz a pádimentomban egy korhadt, négyszögletes deszkát. A késed hegyével könnyen kipattanthatod. Üreg van alatta s ebben az üregben egy jeles tulipántos kertet találsz. Ezeregy ékes tulipán kínálkozik benne a virágok kedvelőinek. Legyen az is a tied. De nem beszélek többet, mert, amint mondám, én mostan meghalok, az a dolgom.

Szólt az okos Mehemed efendi és csakugyan tüstént elvégezte a maga dolgát: meghalt. Még az estefelé megmosták, felöltöztették és kiszaladtak vele a temetőbe, fejjel előre vivén koporsójában. A dervisek rongyos kaftánban baktattak mellette és vastag torokhangon énekelték: «La illáh, il alláha, Muhammadún ve rezul ül-lah!»

Minekutána pedig lent a sírban a gyóntató angyalok általvették volna az okos Mehemed efendit, az ostoba Mehemed efendi elment a kis szobába, fölemelte a birkabőrt, kipattantotta a korhadt négyszögletes deszkát a pádimentomból és kíváncsian pillantott le az üregbe, hogy ugyan milyen hát az a jeles tulipántos kert.

Nem dicsérem magamat, emberséges hallgatóim; hiszen úgyis tudjátok, hogy beszéd dolgában nem vagyok rosszabb a némánál. De azt mégsem tudom méltóképpen megmondani nektek, hogy mekkora volt az ostoba Mehemed efendi csalódása.

Mert ezeregy tulipán helyett csak egy ezeregy oldalas könyvet talált az üreg fenekén. És a könyvnek minden oldalára vala írva egy ghazel, igen szép neszkhi-betükkel. A könyvhöz enyvezett nagy papiroson pedig apró ritka írású sorocskák elmondák, hogy miről szól az ezeregy ghazel.

Mindenik más-más dologról szólt: és nincsen olyan portéka égen, földön és pokolban, aminek itt ne lett volna meg a maga ghazele.

Allah, az angyalok, a szentek és a próféták, az igazhit, a pogányság, a keresztyénség, a zsidóság, a hadverő padisahok és a bélpoklos koldusok, az erdő, a mező, a kert, a tenger, a tudománynak különböző ágazatai az orvosmesterségtől a köröm formájából való jóslásig, a férfiak és az asszonyok, a vének és az ifjak, a négylábú állatok, a madarak, a halak és minden egyéb teremtések, a sárkány kígyótól a tojásból ki nem kelt szúnyogig, az ércek, a kövek, a kláris, a gyöngy, a füvek, a fák, a virágok, a tenger alatt növő bolondgombák, a jó, a rossz, a szerelem, a gyűlölség, az éhség, a teli has, a nyavalyák, a kísértetek, a bátorság, a gyávaság, a győzelem, a kudarc, a mesterségeknek minden nemei a rubintköszörüléstől a bocskorcsinálásig, a pecsétmetszéstől a spongyahalászásig, a versköltés, a hóhérság, a pecsenyesütés, a tolvajság, a hadvezérség, a szépírás művészete, a hajózás, az algebra, a vadászsólymok kitanítása, a csillagvizsgálás, a jó fekete tinta készítése, a lélekidézés, a bíráskodás, a szezámmagos pogácsa, a borotválkozás, a halál és az ördög - mindeniknek megvala a maga ghazele ebben a tulipántos kertben, melynek kapuja fölött, azaz a könyvnek tábláján, gyönyörű ta’alik írással ékeskedék ez a név: Lalelisztán.

És minden ghazel alá oda vala írva: «Csinálta a legszegényebb ember, Mehemed; Allah irgalmazzon néki.»

Mondá pedig magában az ostoba Mehemed:

- Nagy szamár volt az az okos Mehemed, hogy ennyi verset gyártott össze. Mert nagy szamár az, aki verset gyárt és koptatja a körmét, holott végigheveredhetne egy puha divánon és azzal mulathatna, hogy nem gondolkozik. Mert gondolkozni a legnehezebb és a legfölöslegesebb munka.

És ekkor igen okos dolgot monda az ostoba Mehemed.

Történt pedig, hogy hodzsa Szulejmán efendi, aki a medreszében a poézis, a számvetés, a csillagvizsgálás és az orvostudomány tanítómestere volt, egy nap szerencsétlenül járt. Hal szálkája akadván a torkán, meghalálozott: azaz, hogy csak kezdett meghalálozni, mert mikor a fél lába már az Alsirát hídján volt, egy könyörületes ököl hátba vágta és a halszálka kiugrott a torkából. Mire hodzsa Szulejmán efendi visszavonta lábát az Alsirát hídjáról és ismét belépett ebbe a szomorú földi világba.

Nagy örömmel örvendezék erre a kilencszázkilencvennyolc szofta. Azért valának ily kevesen, mert az okos Mehemed már nem volt közöttük. És megegyeztenek, hogy ezt a ritka szerencsés történetet örökkévaló hírűvé kell tenni egy remek ghazellel. És leült ghazelt írni kilencszázkilencvenhét szofta. Azért ily kevesen, mert az ostoba Mehemed efendi nem írt; hanem fogta ama jeles, ritka Lalelisztánt és a lajstromban kikereste ezt a szót: halszálka. Nem is vala nagyon nehéz megtalálnia, mert ábécé rendben sorakoztak a ghazelek nevei. A halszálka mellett pedig volt egy szám 743; ami jelentette, hogy a könyvnek hányadik oldalán van a ghazel, mely az igazhívők torkán akadt halszálka szerencsés kiköhögéséről zengedez.

Minekutána ez a megtalálás ilyen gyönyörűen sikerült, írónádat, tintát meg papirost vőn az ostoba Mehemed efendi és a becsületes, tiszta helyes írás ellen való egynémely csekély vétségekkel lefirkantotta a szálkás ghazelt, nem mulasztván el alája kanyarítani: «Csinálta a legszegényebb ember, Mehemed; Allah irgalmazzon néki!»

Ebben pedig nem volt semmi hazudság. És kutyafülü örmény, aki azt meri mondani, hogy ebben hazudság vagyon.

A kilencszázkilencvennyolc ghazel közül ez az egy ítéltetett a legjobbnak; és az igazlelkű szofták, kiket a becsület erős madzaga visszarántott az irigység pimasz örvényének széléről, egy szózattal mondák:

- Íme, mégis az ostoba Mehemed efendi a legokosabb közöttünk, és legyen az ő neve ezentúl okos Mehemed efendi.

Mikor pedig kellő tisztelettel eléje terjesztették az ünnepi versezetet a halszálka gyilkos karjaiból kimenekült hodzsa Szulejmán efendinek, a tudós férfiú felbiggyeszté orrára az okulárét, és elolvasván a ghazelt, így szólott:

- Nagy költő és nagy szamár vagy, emberséges Mehemed efendi. Két jeles tulajdonságod azonban nem ellensége egymásnak, mert minden költő szamár, íme Sza’adi, a Gülisztán csinálója, nem tudta volna megmondani, hogy a holdbéli emberek között a kék vagy fekete szeműek vannak-e nagyobb számmal. Hafiz megakad, ha azt kérdezem tőle, hogy micsoda numerus kerül ki, ha tizenegy almát elosztok három babszemmel s az egészet megsokszorozom százegy kecskekörömmel. Hariri pedig szégyenbe marad, ha faggatom: micsoda nyavalyái lehetnek az embernek hetven esztendővel a születése előtt. Vagyis a költők csak annyit konyítanak a tudományhoz, mint a cinege a beretváláshoz. Szóval szamarak. De azért jeles emberek ám az ő szamárságukban. Mert viszont az ő mesterségükben csak kontár a legtudósabb férfiú is. Ezért meg kell becsülnünk őket s ezért mondom, hogy ezer esztendeig éljen a rózsamézzel bélelt lelkű Mehemed efendi!

Igy keveredett nagy költő hírébe az ostoba, avagy immár okos Mehemed efendi.

Én, bárányaim, öreg mesemondó vagyok már. Régi nótát fújok. Mindig előre megmondom, mit akarok és nem értek ahhoz az új módi mesterséghez, amely azzal tündöklik, hogy minden csak a mese utolján sül ki és az istenfélő hallgatók mindvégig egy kukkot sem értenek a beszédből, sőt még azt sem tudják, fiú-e vagy lyány, akinek a históriájára áhítatosan fülelnek.

Mivel én már ilyen világos beszédű vén együgyűség vagyok, közületek még a leggyöngébb elméjüek is kitalálják: miképpen lőn ez a derék Mehemed efendi az igazhit birodalmának legnagyobb költőjévé.

Ha a nagyvezirnek eltörött a legkedvesebb csibukszopókája, beletekintett a Lalelisztán lajstromába és kikereste ezt a titulust: borostyánkő halála. Ha a szultán legkedvesebb feleségének megdöglött a legkedvesebb papagálya, kiböngészte: melyik ének szól néhai papagályról.

Ha a padisah, a mi urunk, tyúkszemet vágatott, előkereste a tyúkszemet. Ha emberölő hatalmas fejedelmünk csatát veszített: felkutatta a vereséges ghazelt. Ha új trónörökös született, vagy ha világbíró szultánunknak a legderekabb berber kancája megellett, sürgősen vadászatot indított a világrajövést dicsérő versre.

Igy lett az ostoba Mehemed efendiből az ő nagy költősége révén hodzsa, uléma, az első  török hazai takarékpénztár és az első török lóvasút igazgatótanácsosa, a török akadémia tagja és udvari poéta.

Mikor a mi urunk, a padisah, felfogadta őtet erre a szolgálatra, így szólott:

- No Mehemed efendi, mondd, mi fizetés kell neked egy esztendőre? Egy erszény arany vagy egy erszény rizskása?

Mehemed efendi gondolkozott. Először életében. Bele is izzadt ebbe a szokatlan munkába. De eszébe jutottak az Ezeregy éjszaka meséi, melyekben a szultánok mind tréfás és titkos értelmű beszédeket folytatnak; minek a révén mindig az találja el az igazat, aki bolondul felel a kérdésre.

Ezért így szólott:

- Egy erszény rizskását kérek, fényes urunk.

A szultán csakugyan az ezeregy éjszakabéli szultánok közül való volt és felkacagott:

- Ritka okos ember vagy, Mehemed efendi. Mert én az erszény rizskásának egy erszény igaz gyöngyöt értettem.

Igy nyert a nagy költő ezen a vásáron tiszta nyolcszáztizenhat percentet; annyival ért többet az apró gyöngy az aranynál.

Szerencséje vala néki a fehérszemélyek körül is. Ha megtetszett neki Fatma, Emine, Uarda vagy Gülbahar, csak kikereste a lajstromban Fatma, Emine, Uarda vagy Gülbahar nevét és mindezek ugyancsak erszényszámra adták neki a szerelmet. Minthogy pedig ezek a nevek elég gyakoriak, a bölcs Mehemed efendi négy, öt, hat, hét, sőt több Fatmát, Eminét, Uardát és Gülbahart ejtett édes rabjává a gyönyörű ghazelekkel hosszú életében.

De hajh, mindennek vége van, még a mandulával töltött mézes hurkának is; és egy rossz nap Mehemed efendi azon vette magát észre, hogy az ezeregy ghazelból csak három vagyon, amelyet még nem használt föl. Vászoncselédeknek titkon könnyű ghazeleket adni, mert azok mind elrejtik a kincset és nem mutatják meg semmi halandónak. De az a fene mesterség, amelyet Európában találtak ki és a neve nyomtatás, nem tűri, hogy az ember többször tálaljon föl tulajdon egy tál piláfot.

Mondom, édes cselédjeim, már csak három tulipán volt a szárán ama ritka szép kertben, a Lalelisztánban.

Három ghazel.

Egy a halálról.

Egy Allahról.

Egy a sátánról.

- Most nékem meg kell halnom, - monda Mehemed efendi és megcselekvé.

Vala pedig ekkor nyolcvanhét esztendős.

De a halálos ágyán oda adta keserves könnyeket hullató híveinek a halálról éneklő ghazelt. Gyönyörű egy vers volt az is. Az újságírók Mehemed efendi halálának utána dróton küldték föl Európába, mint a legnagyobb török költő végső fohászkodását. Kinyomtatták a világ minden nyelvén, még magyarul is. És sírt minden szem az Eufrátestől amaz angol folyóig, melynek a vize tinta és melyben hal helyett nagy fekete kőszenek úszkálnak és faldossák egymást.

Ezzel az utolsó ghazellel elfogyott a kilencszázkilencvenkilencedik is.

De maradt még kettő: Allahé és a sátáné.

Feljutván pedig Mehemed efendi a minden és semmi urának elejébe, tisztelettel fölterjeszté nékie az ezredik ghazelt.

Allah elolvasta és így szólt:

- Ez remek egy ghazel, Mehemed efendi. Ilyet még nem írtak hozzám. Csakhogy te csapnivaló gazember vagy, édes fiam. Én ugyanis mindentudó vagyok, tehát tudom azt is, hogy ezt nem te, az ostoba Mehemed efendi írtad, hanem a szegény, okos Mehemed efendi, aki már ötven esztendeje heverész nálam a tubafa árnyékában. Ennélfogva vigyen el tégedet az ördög.

Monda az Úr; és elfogyott az ezredik ghazel; és jőve az ördög; és elvivé az ostoba Mehemed efendit.

Az ostoba Mehemed efendi azonban mégsem volt olyan ostoba, mint én ebben a jeles, tanulságos, szép mesében mindig mondottam.

Mert a pokolban elővette az ezeregyedik ghazelt és tisztelettel elejébe terjeszté az ördögnek.

A sátán nem mindentudó. Ezért fölöttébb megindula a gyönyörű versen és így szóla jó szívvel:

- Valóban örvendek, hogy ilyen nagy költőt tisztelhetek hajlékomban, ahová eddig csak a rossz poétákat szokták küldeni. Uraságod dísze és ékessége házamnak. Gondoskodni fogok, hogy ha igen meleg helyen kellene lennie, kedves hűvösség kedvezzen becses érzékeinek; ha pedig esetleg a jeges pokolba tévedne, legyen jó rókaprémes bundája és kályhája. Továbbá uraságod mellé rendelem a szép asszonyokat, akik itten bőven találkoznak. Az apró ördögöknek pedig nem leszen egyéb dolga, mint nagy költőséged csibukjára szép rózsaszín parazsat hordani.

Igy beszélt az ördög. És ebben az egész arannyal varrottas és rózsaolajtól illatos páratlan históriában ő, szegény, volt a legislegnagyobb szamár.