A fazék-ember.

A szörnyeteg-gyártás régi jeles mesterség, egyesül benne a tudomány és a művészet. Tudni kell, micsoda eszközökkel lehet megvakítani, megőrjíteni a természet biztosan és bölcsen munkáló erejét, hogy remek tökéletesség helyett rút csodát alkosson. Ez a dolog tudományos része. Egyszersmind szükség ismerni annak módját: miképpen lehet az önmagából kiforgatott természet elé valóságos kész munkarendet szabni, hogy a monstrum előre kieszelt, elmés és mulatságos alakot öltsön. Ez a művészet.

Mert nem minden szörnyeteg hasznavehető ám. Amelyik félelmet vagy utálatot gerjeszt, az nem ér semmit. A ráfordított idő és pénz elveszett, mert az ördög sem veszi meg.

A De arte denasationis című, a megorratlanítás művészetéről szóló hírneves könyvben például egészen hiába való az a fejezet, amely arra oktat: hogyan lehessen a csecsemőgyermekkel úgy elbánni, hogy halálfejű ember legyen belőle. Ki adna az ilyen förtelmes csodáért pénzt? Ellenben megbecsülhetetlenek a nevető emberről szóló utasítások; képes ábrázolatok is magyarázzák a caputban: micsoda izmokat kell összemetélni, hogy az arc örökké kacagjon.

A nevető ember darabjáért akármelyik király szívesen fizet ezer aranyat; mert nincs annál pompásabb udvari bolond. De ötször annyit ér a fazék-ember. Ez aztán az igazi drága jószág. Ami elvégre rendén is van, mert a szörnyeteg-gyártó mester részéről ez a vállalkozás mindig nagy materiále-pocsékolással jár. Száz fazékban nevelt gyerek közül csak egy nő fel szakálas emberré. A kilencvenkilenc többnyire elpusztul még zsendülő ifjúságában. Lent Nubia szélén, ahol tallérjával árulják a purdékat, amennyi csak tetszik, még hagyján: de egy kicsit följebb a gyerek, főképp a fehér, már cudar drága, eszerint tetemes a kockáztatás. Óvatosan kell hát eljárnia az érdemes Papanikola mesternek, hogy bele ne veszítsen a vállalkozásába.

Esténkint a pitvarában, nappal a ház előtt mindig tíz-tizenöt fazék áll sorba rakva, mint a muskátlis cserepek. Minden fazék pereme fölött egy fej mered. Fakó, duzzadt, beteg gyermekarcok. A legtöbbje mintha nem is élne. És ez serkenti azt a gondolatot, hogy hóhér dolgozott itten s a levágott fejeket egy-egy fazék szájára tette, hogy el ne guruljanak. Mert test nem látszik. Pedig van ám. Ha jobban megnézi az ember, észreveheti, hogy a fazékon négy lyuk van ütve és abból csenevész, apró kezek, lábak lógnak ki, akár csak a kövek közé szorult növény kitörekvő satnya indái. Ez a fazékban-nevelés jeles mestersége. Az újszülött testét beleszoritották a kilyukgatott edénybe. Egész szabadon csak a fej maradt. Az nőhet tetszése szerint. A többi törpeségre van kárhoztatva.

Mikor a mester delelni hordja ki fazekait a ház elé és szépen, gondosan elhelyezi a gyékényen, mindig megszámlálja az ujjával: hány van. Ha kevesebb, mint tegnap délután, mindjárt szép új fazék sorakozik a többihez. Egy sivalkodó csecsemő veres, kopasz feje áll ki belőle. Kapálódzik az ártatlan porontya kimaradt kezével, lábával. Még nem szokta meg az állapotot és nem kell neki az emlő, mikor a mester odavezet egy jámbor kecskét, hogy végigszoptassa a fazékgyerekeket. A többiek azonban örvendeznek az ő hű dajkájuknak. Legjobban az a fej, amelyiknek a bajusza serkedezik, mert már tizenhat esztendős. «Gel, gel, güzel kecsi, éji kecsi!» Jer, jer, szép kecske, jó kecske! szólongatja valami csodálatos cérnaszálvékony hangon, mászni kezd és apró kezével belekapaszkodik a duzzadó tőgybe.

- Hasszán fiam, - mondja szeretettel a mester, egy szívós vesszőt suhogtatva, - ne sokat mászkálj, mert ha még egy fazekat eltörsz, bizony megfojtalak. Mióta megvagy, ez a hatodik fazekad. És nekem mindig rettenetes veszteség egy-egy új fazék. Mert mindig valamivel nagyobbat kell venni. Épp oly kicsibe nem tudlak beleszorítani, mint a régi volt. Mert szemtelenül nősz, édes fiam. Hetedik fazékra ne legyen szükség, különben... Nem elég, hogy mióta a kezemen vagy, jó kilencven gyermekem veszett kárba, te meg a nyakamra nőj? Vagy azt hiszed, hogy nekem Pehliván Hasszán kell, nem Csömlek Hasszán? Bajvívó óriás, nem fazéktörpe? Ügyelj magadra, édes lelkem, mert unom a dolgodat és egy szép nap fazekastul belelöklek a kútba.

*

Jól ügyelt magára Csömlek Hasszán, mert húszéves koráig, mikor már bízvást el lehetett törni a cserepet, hetedhétországra szóló fazékember lett belőle. Érdemes és emberséges nevelőatyja hatezer darab aranyat kapott érte Mehemed Resid efendi ő fenségétől, a trónörököstől, akinek épp meghalt az udvari bolondja, a Majmun Ali. - Majmun annak okáért, mert ábrázata, keze, lába igen jeles ügyességgel majomformára volt eligazítva. Nagy kár, hogy a torkán akadt az a csont, miközben legjobban bomlott a palotabeli urak mulatságára. Kacagás volt a halotti éneke a szegény Majmun Alinak, mert mindenek azt hitték, hogy az is csak móka, mikor elkékül és hanyatt vágja magát a szőnyegen. Ezt a derék fickót kellett pótolnia Csömlek Hasszánnak. Más nem tudta volna megtenni. De őt igazán arra teremtette isten és Papanikola mester. Elég volt csak ránézni erre a fazéktörpére, hogy az embernek az oldala fájjon a nevetéstől. Az igaz, hogy a Csömlek Hasszán képe nem volt valami víg; szomorú, nagyszakálas fejet hordozott fáradtan az a parányi test. Fazékban hamar vénül a halandó, ötven esztendősnek lehetett volna hinni azt a főt, mert halántékán már csupa fehér volt a haj. Pedig még csak húsz év járt le fölötte. De a mulatságos és furcsa főképp az vala Csömlek Hasszánban, hogy arasznyi teste éppen nem látszott, mert teljesen beleveszett hosszú deres szakálába. Ha letették az asztalról a földre: az a tekintélyes fej mozogni és sétálni kezdett ott lent magától. Aztán ha szakálát kétfelé, keresztbe fogta a szájába, ami olyan volt, mint valami rengeteg bajusz, meglátszott az a kacagtató bögreformájú kis törzsök, meg a kéz-láb - bizony Isten nem hosszabb egy írónádnál és nem is sokkal vastagabb.

Ebédnél rendesen az asztal közepére tették fejét és az beszélt az ő sipító gyerekszózatával mindenféle bölcs bolondságokat. Nincs az a karagödzsi, aki annyi furfangos huncutságot, annyi furcsa históriát tudjon, mint ő. Az urak a hasukat tartották, ha csak megszólalt. A háremet meg majd fölvetette a csengő kacagás, mikor oda is bevitte Csömlek Hasszánt a kövér szerecsen Omer aga, a fő lala, egyszerűen a kaftánja szélében, mintha dinnyét cipelne.

De valaki sohasem nevetett a fazékembernek. Még csak mosolygásra se vonta az ajkát, akárhogy is bolondozott a jámbor csoda. Akkor se, mikor Csömlek Hasszán egy szép nap felöltözködött XV. Lajos francia királynak, lisztes vendéghajjal, álorca mögé rejtve szakálát és rengeteg gyíklesőt vonszolt maga után. Ez a valaki pedig, aki nem nevetett soha, vala Mehemed Resid efendi, a herceg. És igen elbúsula a fazékember, hogy épp azon nem fog fáradságos igyekezete, aki ura az ő életének és halálának.

Resid efendi egyszer a Boszporusra nyíló verendáján csibukozott egyedül, gondjába mélyedve, mikor a rizsgyékényen előgurult a fej. Ha Csömlek Hasszán sietni akart, hát végighengergette magát a földön; mert bizony az a gyönge két kis lába csak nehezen, lassan birta szegényt. És oda járulva a fényes nagy úr elébe, szólani kezdett. Nem az ő rendes sipításával; hangjának most volt valami megtörött, fájó érce.

- Én fenséges uram, haragszol rám? - kérdé fölemelve nagy, sötét szemét, azt a mindig szomorút. Az udvarbéliek kényeztetnek, szeretnek, kacagnak a bolondságaimon. Csak te nem veszel észre, csak te nem mulatsz rajtam, csak te nem nevetsz nékem. Pedig minden gondom az, hogy neked szerezzek vígságot. Vétettem valamit? Ó én jó szolga vagyok, uram; imádkozom éretted minden este. Vagy utálsz tán? Hiszen még az asszonyaid sem irtóznak tőlem. A kezükbe vesznek, megcirógatnak. Miért nem nézel hát rám te is jó szemmel, én uram? Micsoda új bolondságot találjak ki, hogy kacagj rajtam? Felöltözzem római pápának, vagy pástétomba bújjak és ott fújjam a réztilinkót? Meghalok, uram, ha nem tudom meg, miért nem nevetsz soha rajtam...

*

És amikor ezt mondta a szakálas fej, keservesen zokogott. A herceg pedig lehajolt a földre, fölvette a szörnyeteget az ölébe, megsimogatta őszülő halántékát, saját keszkenőjével törülte le könnyeit és azt mondta neki:

- Nem nevetek rajtad, Hasszán, mert sajnállak és szeretlek.

A fazékember szeme oly merev, hitetlen bámulattal szegeződött Mehemed Resid efendire, mint az álmodóé, aki fényes tündércsodára ébred. Ezt a két szót ő még nem hallotta. Sajnálni és szeretni! őt! Ó nagy és jó Isten! Nyomorult kis testéből majd kiszakadt őrülten dobogó szíve. Először érzett boldogságot az ő boldogtalan életében. Odadobta magát ura kezére és csókolta némán, sokáig. A herceg letekintett a vergődő szegény csodára és mindig bánatos tekintete még fátyolozottabb volt, mint máskor.

*

Történt pedig egy reggel, hogy a Resid efendi konakjának az ajtaja, ablaka nem nyílott ki, mint rendesen. A müezzinek elkiáltották már a déli imádság hirdetését is, de az a nagy, fehér fapalota Ortaköj végében csak nem akart megéledni. Zárva maradt minden kapuja, leeresztve a musarabijék rácsai. Aki kaikon evezett el a trónörökös háza mellett, nem látta többé a fegyveres janicsár őrszemeket, akik máskor napestig ott malmoztak a márványlépcsőkön. Ez a legbiztosabb jele, hogy Mehemed Resid efendi nem lakik többé a szép oszlopos konakban; mert III. Oszmán szereti jól őriztetni az ő szerelmes öccsét, aki veszedelmes úriember és nem győzi türelemmel, hogy a trónra léphessen. Hova lett hát Resid efendi, az ő szép feleségeivel és minden apródságával.

A szép feleségeket az éjjel átszállásolták a szultán háremébe, ahol atyafiságos vendégszeretet várt reájok. A leghívebb tisztek meg Arábia felé vitorláznak egy katonával megtömött gályán; lent a szent Mekka szomszédságában majd csinálhatnak pártot azok Resid efendi mellett, a sivatagbeli vándorsáskák között. A cselédséget szélnek eresztették, a rabszolgákat vásárra vitték. Maga a trónörökös ül pedig a szeráj legbiztosabb börtönében két lakat, két rostély mögött, őrzője és porkolábja maga a szultán. Mert saját édes öccsét csak nem bízza a padisah holmi léha szolgára. Meg vajjon tud-e olyan híven őrizni a pénzzel fizetett ember, mint az, aki az életét és trónját félti? Oszmán szultánnak tegnap vitték meg a hírt, a mindent látó mukhbirek, hogy Resid efendi összeesküvést forral a janicsárokkal meg a begtasi dervisekkel. Nem vesztegette az időt ő felsége. A hűtlen öcs bent a börtönben; a börtön kulcsai a szultán zsebében. Nincs többé mitől félnie.

Oszmán szultán emberséges ember. Mindennap ellátogat öccséhez; felnyitja a két lakatot és három hű szerecsen némával belép a kis toronyszobába. A rabok ezüst tálakon fölséges ételeket, drága gyümölcsöket hoznak. De a hús, a kenyér, a dinnye, apróra van vágva: hogy nincs-e benne holmi tilos jószág. Levél, fegyver, tolvajkulcs. A fekete szolgák öve tele töltött pisztollyal, nehogy a fogoly hercegnek eszébe juthasson kezet vetni fölséges bátyjára. És a szultán mindig olyan jókedvű, olyan kegyes, mintha nem is tömlőcben találkoznék öccsével. Szeret tréfálkozni, beszélgetni. Ha már megvan ez a szerencsétlenség, minek szaporítani még szóval is. Szép a testvéri szeretet; a jókedvű ember jó ember.

- Úgy-e, unatkozol így egyedül, Resid efendi? - szólt egy nap, felkuporodva a drága szőnyeggel borított rabágyra. - Jaj öcsém, magad vagy az oka; egy kicsit szertelen sokat barátkoztál. Beláthatod a józan eszeddel, hogy nem bocsáthatok melléd semmi élő embert, aki mulattasson. Mert nem bízok senkiben, csak magamban. Ha friss víz kell a kancsódba, azt is magam hozom. És örülök, hogy ezen a réven ilyen gyakran láthatlak, mert jó barátod vagyok, bár te... De ne beszéljünk erről. Hírül adom néked, hogy pompás mulatságot találtam ki a számodra. Mostantól fogva itt lesz veled egy derék szolga, aki elmulattat, mert napestig kockázhatsz vele. Úgyis tudom, hogy szeretsz tavlát játszani. Lesz módod benne. De ne örülj, ezzel a kockázó szolgával nem forralhatsz ellenem semmi összeesküvést, mert az nem eleven ember, hanem masina.

Resid efendi bátyjára emelte egykedvű pillantását.

- Azt hiszed, mesélek? nevetett a szultán. Bizony én azt hittem, hogy csupa szemfényvesztés, mikor először gurították elém a kockázó bábut. Hallottam már a sakkmasináról, amelyiket a magyar királyné egy embere talált fel. Nem hittem annak se. De most már én is azt mondom, hogy kell valaminek lenni a dologban, mert ez a kockajátszó faember nem csalás, nem ámítás. Saját kezemmel nyúltam bele a kerekei közé; végigkutattam szövevényes szerkezetének minden zegét-zugát. Nincs abba semmi teremtett állat bujtatva. Kerék, rúgó, csiga, drót játszik az emberrel kockát. Csak fel kell húzni ezt a jószágot, mint az órát és eltriktrakoz veled, ameddig el nem unod.

A szultán intett s a két szerecsen egy ládán ülő nagy bábut gördített be az ajtón. Piros selyem kaftánba burkolt ménkű melák legény volt ez a figura; kobaknyi fején kék turbán. Üvegszeme lemeredt az előtte álló triktrak táblára; lószőrből való fekete szakála végiglógott a mellén. A jobb kezében kockás serleg; a balkeze úgy volt faragva, hogy a mutatóujjával tologathassa a kis fekete fakorongokat a tábla hosszú háromszögén. A padisah elővett az öve mellől egy rézkulcsot és beleillesztette a láda egy nyílásába. Alig fordított rajta egyet-kettőt, zúgni, berregni kezdett a masina, mint valami kis malom. A bábu pedig megbiccentette a fejét s megcsörgette a kockás serleget: tessék játszani.

Ő felségének nagy öröme tellett ebben a bolondságban. Széthúzta a figura kaftánját és elől-hátul egy ajtót nyitott ki. Mindjárt látszott a toronyóra szerkezeténél bonyodalmasabb masina: fogaskerekek, fonalak, csuklók, tengelyek, ami mind szalad, kering, ütközik, ugrik. Adta francia elméje, aki ezt kitalálta! Megnyílt két ajtó a ládán is; keresztüllátott a szem a kereszteződő drótok hálózatán. A masina megint megrázta a serleget, mint aki már szeretne játszani.

- Mulass vele, édes öcsém, monda a szultán. Nincs az a furfangos görög, aki jobban tudjon tavlázni ennél a falegénynél. Csak húzd fel minden félórában és a kockát minden dobás után rakd az ólompoharába. Veszed észre, hogy a kockákon a szemek mellett mindenféle formájú mélyedések vannak? Ez arra jó, hogy a masina megtapinthassa: hányat vetett. Mert látni még se tud. Ezt nem birta kicsinálni az a francia boszorkánymester se. Hát csak mulatozzál, kedves fiam. Sok szerencsét!

Becsapódott a nehéz vasajtó, nyikorogtak a zárak, a lakatok. Resid efendi egyedül maradt a csodálatos masinával, mely egyre zakatolt és csörgette kockáit. A herceg leült a tábla elé, fogta, fölvette a másik serleget és játszani kezdett. A bábu félszegen fordította ólompoharából a hat kockát, végigtapintotta és előretolt egy fakorongot annyi mezővel, ahányat nyert, így folyt ez az egyhangú mulatság mindaddig, míg a faember valamennyi korongja az utolsó sorba került. Resid efendi lett a vesztes.

A fogoly némán mosolyogva nézett a bábu otrombán kiföstött arcába.

- Mit nyertél tőlem, rabpajtás? Nekem nincsen pénzem, szólt szomorú tréfával. De egyszerre visszahökkent. A bábu üvegszeme élő pillantással nézett rá. Hirtelen megállt a kerekek zörgése és egy tompa, vékony hang kezdett kibeszélni a lószőrszakál közül:

- Ne riadj meg tőlem, fenséges uram. Én vagyok a Csömlek Hasszán, itt a bábu fejében. A te hív kis szolgád. Én eszeltem ki ezt a furfangot. A te jó begtasi derviseid csináltatták meg ezt a masinát egy francia mesterrel... Hosszú volna végig elmondani... Elég az hozzá, itt vagyok, hogy megmentselek... De az istenért, bontsd meg fönt egy kicsit a turbánt. Egy csövet találsz ott. Önts bele egy kis vizet, mert mindjárt elepedek szomjan. Három napja nem férhetett hozzám a francia. Eleségem van itt elrakva egy kevés, de három napja nem ittam egy csöppet sem. Könyörülj meg rajtam, édes gazdám!

A herceg fölkapta a vizes ibriket és remegő kézzel öntötte a csőbe.

- Igyál, szegény kis hű cselédem... És az Isten áldjon meg.

- Köszönöm, jó uram... És most dologra, mert nincs vesztegetni való idő. Holnap reggel akarják a fejedet venni.

Resid efendi összeborzadt.

- Ne félj, a mentség bizonyos. Most alkonyodik. Hallom a müezzinek kiabálását. Nyisd ki a masina ajtóit. Megtalálsz itt mindent, ami kell. Ez a sok rúgó mind finom angol fürész. Két óra alatt átreszelheted az ablakod rostélyait. Egy kis üvegben olaj is van, hogy annál hamarabb menjen a munka. Ha kiszedsz egy pár kereket, kihúzhatod onnan a vastag fonalakat egy darabba. Kész selyemkötéllétra az; belül acéldrót, hogy ne szakadjon. Jó hosszú, szinte leér a tengerig. Mert úszva kell menekülnöd. A szerájcsúcson túl alig egy ágyúlövésnyire gálya vár rád az éjszakában. Mind az ötven evezője végén tíz hű janicsár. A hajóra könnyen rátalálhatsz, zöld félhold a lámpása. És ne félj, hogy elernyed a karod, míg odáig úszol. Parafaöv is van a ládában; fenntart a vizen. A gálya elevez veled még ez éjszaka bátorságos helyre. Lóháton kerülöd meg a Dardanellákat. És mire itt észreveszik, hogy eltűntél, francia hajón vagy, mint sérthetetlen menekülő. Most ne is szólj, ne is kérdezz többet, csak fogj a munkához, mert este három órakor a gályán kell lenned...

A herceg dühös erővel kezdett dolgozni. A vastag lágyvasrostélyok, mint az iharfa, engedtek az éles, apró fűrészeknek. Ép a második imádságot kiáltották, mikor darabban volt az utolsó vasrúd is.

- Hurkold a létra végét a csonka rostélyba.... Kösd fel az úszóövet és menekülj... Isten vezéreljen, jó uram.

Resid efendi sietve kanyarította derekára a parafavértet és már az ablak párkányára tette a lábát, mikor hirtelen vad rémülettel fordult vissza.

- Hát veled mi lesz, Hasszán? Neked velem kell jönnöd.

A faember feje szomorúan, halkan szólt:

- Az lehetetlenség, jó hercegem. Neked menned kell és nem vihetsz magaddal terhet. Kettőnket nem bír el az öv se. De ha vihetnél is, mi haszna volna? A tenger zivataros. Megfojtana az első hullám. A víz hideg. Meghalnék, ha átcsapna rajtam. Mert én olyan gyönge kis nyomorék vagyok, mint a verébfiú. Ne gondolj vélem. Megsegíthet az Isten. Hátha nem vesznek most sem észre? Majd eljön az én franciám és kiszabadít. Csak menj Isten hírével, Resid efendi.

- Nem megyek nélküled egy tapodtat sem! - kiáltott a herceg.

A faember hallgatott egy darabig. Végre megszólalt olyan hangon, mint aki valami jó hazudságot talált ki:

- Már pedig nekem itt kell maradnom. Nem terhelheted meg magadat az én huszonöt fontommal, ha akarnád sem. Mert az én búvóhelyem kulcsa a franciánál van; azt csak ő tudja kinyitni, senki más a világon. Fuss, hercegem! Hordozzon a mennyország minden szerafimja!

Resid efendi zokogva ölelte meg a nagy csúnya figurát, aztán eltűnt az ablak sötét négyszögében, melyen behunyorogtak a börtönbe az ég szabad csillagai.

Oszmán szultán reggel benyitotta az ajtót, hogy még egyszer lássa az ő szerelmes öccsét, akitől bizony nehezére esik megválnia.

De ha keserves kénytelenség!

Illik szépen, úri módon elbúcsúzni, mielőtt olyan paraszt dolog történnék, hogy császári vérségű hercegnek szobájába közönséges hóhérok lépnek.

Nagy lett ő felségének elképedése, midőn meglátta, hogy üres a börtön, rostélyok fekete vonalai nélkül nevet bele a kék levegő s csak a faember egymaga kuporog a kockás tábla előtt, kezében az ólomserleggel.

- Ki csalt meg engem? ordított a padisah, kirántva kardját az aranyhüvelyből.

Kérdésére megfeleltek a padlón szétszórt kerekek, rugók és selyemfonalak.

Irtózatos suhintással szelte ketté a szultán a faember kiföstött koponyáját. Piros lett a szablya és a fekete lószőrszakálon lassan csurgott végig a vér.