A dogaressa.

Az egész dolog, azt hiszem, úgy történt, hogy a hideglelés ugyanakkor ment Velencébe mulatni, amikor én. És összetalálkoztunk.

Haj, magányos ember az idegenben a beteg vándor. A fogadóbeli rideg szoba négy falán túl a világ vége van, jobbra és balra, előttünk és mögöttünk. Azaz hogy csak volna, ha nem szólalnának meg minduntalan azok a kedves, öreg velencei harangok. Hajnalszürkületkor a madarakkal együtt ébred a campo San Gallo kápolnájának két kis vékonyhangú csengetyűje és csicsereg, mint a fecske. Mit mondanak egymásnak? Még nem értem, mert jobban vagyok, hiszen reggel van. De jól esik hallgatni őket. Bizonyosan igen jámbor pletykákat fecsegnek; elmondják, mi történt az éjjel három utcában. Ablakomon besüt a nap. Ni, ez is milyen kitüntetés! Hát akinek ez sem adatik. A csengetyűk pedig csevegnek. Konstatálom, hogy a nagyobbik, a néni, re, a kisebbik, a húg, fa. És bizonyos büszkeségem telik benne, hogy én azt konstatálni tudom. Be szép okos embernek lenni! Mert az okos emberek egészségesek. A napsugár takarómon játszik. Beletartom két kezemet a fényben nyüzsgő aranyporba. Olyan szép rózsaszínűek az ujjaim. Ugyan hány van? Elkezdem számolni. Elvégre is kötelesség, hogy tudja az ember, hogyan áll az ujjak dolgában. De ez már mathematika, nehéz dolog, fejtörés. Lent pedig a csengetyűk magyarra fordítják a beszédet.

- Gyerek lett az éjjel.

- Melyik bábaasszonyt hívták?

- Az öreg Zanzét, az öreg Zanzét.

- Úgy-e sietett, úgy-e sietett?

- Otthon is feledte a táskát mindenestül.

- Mindenestül! Hahaha! Furcsa.

- Hahaha. Furcsa!

A komaasszonyok tereferéjét elnyomja egy mély szózat, a San Moisèn harangja. Ez már deákul beszél, a reggeli misére hív: «Laudo Deum verum, plebem voco, congrego clerum.» De megzendül a San Marco kétszázmázsás campanoneja és nem hagy többé szóhoz jutni senkit: «Régen volt! Régen volt!» Rettenetes hang. Mintha csak alatta állanék és ütője a fejem fölött vágódnék bronz falához. Óriás, fekete öblének lengése szédít. Látom a világoskék eget és a sötétkék tengert, de nem tudom, melyik van a másikon. A campanone pedig csak repül a levegőben, nyelve lóbálódzik; hanem az érc már nem riadoz, zengése lágy, mintha nehéz bársony födné a krétai török ágyúk metallját, vagy mintha a tenger alól búgna föl a hang, zöld vízrétegeken át tompulva. Míg egyszer megértem: «Régen volt!» aztán csak zúg, ringat, altat... Beszélnek mellettem. Kinyitom a szememet. Szürke homály van a szobában.

- Mióta fekszik? kérdi a fogadós.

- Tegnapelőtt óta, felel a szobaasszony.

- Volt nála orvos?

- Nem volt.

- Ugyan mi leli?

- Tudja az Isten. Hátha himlője van?

- Holnap kórházba kell vitetni.

És most megszólal mellettem a szépapám:

- Öltözz, szaporán, te gyerek! Rögtön itt a parókacsináló. Félórába telik, míg elbánik veled. Kutya teremtette, ne mondhassák ezek a taliányok, hogy a magyar nem tud mórest. Nagy szégyen lenne, ha később érkeznénk a bálba, mint a doge! Szaporán, kölyök, szaporán!

És míg a szépapám ígyen beszél, én nézem őtet. Még nem láttam. De ismerem száznegyven esztendeje. Fiatalabb nálam vagy tíz évvel. Tiszta Kállay-arc. Az orrunk mintha egyforma volna. Haj, de ő szép, ő daliás. Magyar testőrruha van rajta. Párduckacagány a vállán. Kócsagtollas kalpagját a bal térdén tartja. Nem is fogja föltenni. Vagy nem lenne istentelenség elrontani azt a remek frizurát? Gazember a nevem, ha nincs rajta fél font liszt. Szépapám fehér kesztyűs kezével kettésimítja sugár fekete bajuszát, sárga csizmáján megpendül a sarkantyú. A katonatiszt csendes fitymálásával méri végig az én pugris gúnyámat. Minden acélszürke selyem. Fehér harisnya. Csattos cipő. Háromszögletű fekete atlasz kalap. Aranyos markolatú gyíkleső. És sok, sok csipke.

Signor Saverio, a művész, úgy lépkedve, mint egy primo ballerino, lengeteg pudermantlit kerít a vállamra. Elsőben megborotvál. Illatos habba fullaszt. De a borotvája nem serceg; mintha csak bársonymoha volna a szakálam. Mikor a bajuszomat nyesi le - bajuszomnak nem szabad lennie - két ujjának véghetetlen gráciájú fogásával ragadja meg az orromat.

Szépapám egy kis szabolcsi makra pipát szedett elő a zsebéből, sallangos kostökkel egyetemben. Rágyújt és föl s alá sétál a szobában. Sarkantyúja peng a mozaikon.

A mester most sütővasakat szed elő. Inasa fúvóval éleszti a parazsat. Fülem fölött legott két gyönyörű csiga támad. Aztán hátra fésüli hajamat - olyan lágyan jár a keze, hogy szeretnék elaludni - a copfot befonja és a végét kis fekete selyem, csokros erszénykébe rejti. Majd elővesz egy hosszúkás ezüst edényt. Olyan mint a cukorhintő. Fehér felleg gomolyog körültem. Még egy perc és azt hiszem, tökéletes gavallér vagyok, méltó megjelenni Marco Pesaro bálján.

De szépapám megvetően pillant rám:

- És a kamaráskulcsodat itthon feleded, te paraszt? - szól a pipaszár mellől.

Hátracsúsztatom a kis aranyjószágot a zsebecskébe, aztán lesietünk. Egy hosszú, pofaszakálas angol utánunk bámészkodik a folyosón. A gondola lágyan siklik a sötétségben. Az evező legények minden fordulónál elkurjantják magukat. A felze alatt is feketeség van, csak egy izzó piros pontocska világít: a szépapám pipája. Nem beszélünk. A testőr olykor egy hangosat, hegyeset köp ki az ablakon.

Végre kikanyarodunk a Canal Grandéra. Szemközt száz fáklya fényében ragyog a palazzo Pesaro homlokzata. Minden kikötőcölöpön egy nyaláb szurkos fa ég. A renaissance-palota szobrai, párkányai, facettái mind olyan élesek, mind olyan közel vannak, mind úgy belevésődnek a szembe. A kapu előtt gondolák raja nyüzsög. Beletelik félóra, míg odajutunk a lépcsőhöz, melyről perzsa szőnyeg lóg a piros vízbe és egy karmazsinlibériás, villogó fogú szerecsen fölráncigálja a felze ajtaját. Kibújunk. És megyünk föl a lakájok sorai közt a csarnokba, ahol Marco Pesaro siet szépapám elé, egyet hátralép, bókol, aztán előrelép és kezet nyújt neki.

- Az unokám, - mutat rám Kállay Péter.

Marco Pesaro és én egyet hátralépünk, bókolunk, aztán előrelépünk és kezet fogunk. A gazda szép, nagyorrú, kövér ember. Nyugodt, mint aki milliomos. De látszik rajta, hogy a foglalkozása nem csupán az uraság. Ma délelőtt bizonyosan rézsarkú kereskedőkönyveit bújta és összeráncolta a homlokát, mikor hallotta, hogy tizenkét gályája, melyet Szmirnából várnak, már harmadnapja késik. Szóval észreveszem, hogy ez az ember dolgozik, ó, a nagyúri semmittevést nem lehet színlelni.

A terem küszöbén az úrnő fogad. Kettőt lép hátra (skófiumos zöld selyem ruhájának hurca ropog, szinte törik, két kisasszony nem győzi rendezgetni), bókol, aztán kezet nyújt szépapámnak, ki megcsókolja a fehér kesztyűjén tündöklő gyémánt gyűrűt. Következik az én bemutatásom. A még mindig szép, elhízott asszony rám mosolyog; de látom, hogy ajka, mely franciául mondja nekem, hogy mennyire el van bájolva, ma délelőtt és ma délután a leglaposabb velencei dialektusban szidta az inasokat, étekfogókat, szakácsokat, készülvén erre a nagy dáridóra, mikor négyszáz vendége van és közte maga a doge meg, a dogaressa... Cane di Dio, megfojtom, aki miatt szégyent vallok. Battista, gazember, azt mondod, hogy a halászok késnek? Hát mire való az én pénzem? Nem arra, hogy repüljetek? Kofának mondj ilyet, lator, ne nekem. Bénítson meg a madonna! Verjenek meg az apostolok!

A teremben egy kis zűrzavar van. Az úri sokaságban lajtorjákkal tör utat tíz szolga, elvenni az ötszáz gyertya hamvát. A luszterek kristályai csengenek, mint valami harangjáték. És most elénk toppan egy hórihorgas gavallér, talpig csillogó meggyszín selyemben. Lisztes hajának fehér keretében még feketébbnek látszik himlőhelyes arca, mint amilyen. Szemöldöke akár csak korommal volna mázolva homlokára. Mellén brilliántos érdemjelek sziporkáznak. De jobban szórja a tüzet két nagy sötét szeme. Komoly, mint egy démon; de egy századrész pillanat múlva csupa nyájasság és nagyot bókol szépapám előtt.

Szépapám mintha elkedvetlenednék. Hirtelen bemutat s azt mondja nekem:

- Le comte Jean-Jacques Casanova de Seingalt.

A gróf rám néz. Érzem, hogy pillantása mint gyilok jár által. Ebben a percben egész valója a nézésébe költözött. Meg akarja tudni, ki vagyok. Veszedelmes ember? Használható portéka? Vagy egy a senkik közül? Az óra nem is kettyenhetett, míg ez a vizsgálat megtörtént. De az a fekete arc ez alatt a parányi kis idő alatt komor volt, és komorságánál is félelmesebb a villámszerű derülés, mely megint bevilágította, mikor a gróf minden szavában hibás, de szédítően gyors és biztos franciasággal kijelentette, hogy életének egyik legboldogabb estéje a mai, mikor engemet, a nemes magyar urat megismerhetett és legyek meggyőződve, hogy a sorsnak semmi viszontagságai...

Frázisát derékban szakította ketté valami nagy zúgás, suhogás, kavarodás... A doge,  a doge, a doge jön! A sokaság kettévált, mindenek a falakhoz hátráltak, egyszerre szinte üres lett a terem. Én most olyat láttam, mintha húsvét vasárnapján székesegyházban volnék, pontifikális mise kezdetén. Mert ez szakasztott a papi fejedelem bevonulása volt; egyházi szertartás. Elől, sötétkék selyem tógában, egy flegmatikus, kövér pálcás úr. Utána hat rózsaszíntaláros, szőke parókás apród: a minisztránsok. Aztán valami nagy aranycsillogás: brokát palástban a doge, Francesco Loredan. Azt hiszem, kis, vézna öreg ember. De a reá borított merev ércszövet alatt eltűnt, csak a tündöklő, a lassan, nehezen mozgó pluviále maradt meg, másfél öles hurcával. A háziasszony, a jobbján, elenyészett mellette, csak az a redőtlen, nehéz, fényes mozgó palota látszott, melyet valaki, belül, előre hordoz. A doge arcára nézni csak akkor jutott eszembe, mikor ő fensége levette arany frigiai sapkáját és lassú, prelátusi mozdulattal reáhelyezte egy térdelő apród karján pirosló vánkosra. A doge fején most már csak egy kis fehér gyolcs főkötő volt; két oldalt lógott a madzaga, mintha elfeledte volna megkötni. A keskeny, ráncos, kicsiny, öreg ábrázata mosolygott. Mosolygott a vöröses krumpli orr is. Mindenek térdet hajtottak. Én meg majd keresztet vetettem magamra; hiszen ez az érsek, aki most mindjárt áldani fog.

De nini, már itt a dogaressa is. A háziúr vezette, olyan mozdulatokkal, mint aki Úrnapján a szentség mennyezetét viszi. Harmincötéves, magas, fekete asszony volt. Az arcán a velencei nők átlátszó, színtelen, bársonyos bágyadtsága. Ebben semmit sem különbözött a halárúsnéktól, akik a Rialtón járnak és kiabálják, hogy itt a friss scombro. De szinte meghajlott a térdem: olyan fönséges vala az ő templomi méltósága. Ez a madonna, aki skófiumos fekete selyem ruhájában leszáll az oltárról, és szomorún, fönségesen megjelenik egy terem küszöbén, várni, hogyan borulnak le előtte a hívek. Egyebekben nem hasonlított semmi szenthez; komornák eshettek kétségbe, míg hízásnak indult termetét beleerőszakolták a fűzőbe. Hatalmas kebele mintha nehezen emelkedett volna a mélyen kivágott sötét brokát alatt. Szeme pedig azt mondta: szorít a ruhaderék és unatkozom. És nekem mégis Ave Mariára állott a szám.

Ezek a székesegyházi impressziók azonban nem soká tartottak. A doge csakhamar kibújt kis arany palotájából és hosszú, bíbor talárjában letelepedve egy zsöllyeszékbe, csevegett az előtte bókoló urakkal és minduntalan felkacagott. Olyan fürgén motollált a két kezével, mint egy kardinális, aki bálban mulat. A dogaressa pedig a terem sarkában udvart tartott egy darabig, aztán fönséges lassúsággal kivonult; nyomán a kíséret: a dámák és a gavallérok.

- Menjünk mi is, fiam, - mondta a szépapám.

Majd leesett az állam, olyan csodát láttunk. Egy gyönyörű kis szálában, Tizian óriás Bethlehem-képe alatt, zöld asztal volt. A négy sarkán ezüst karos gyertyatartók. Két gyertyatartó között pedig ült a dogaressa és adta a fáraó-bankot. Körülötte három partner. Két hölgy és Casanova de Seingalt. Mindenfelé pedig a nézők és játékosok nagy sokasága. És ez a sokaság forrongott.

- Ez nem járja, gróf! - kiabáltak a dámák és urak. - Mindig maga tartja a bankot! Csúfság, amit tesz! Hát nekünk nem is lehet már ma játszani?

Az asztalon egy halom arany csillogott.

- Sept et le va? - szólt a dogaressa és kétfelé dobta a kártyát.

Igen fehér, gödrös keze volt.

- Dame gagne, - mondta aztán.

A publikum zúgott. Casanova de Seingalt pedig elnevette magát:

- Quinze et le va!

- Nyolcszáz arany! - kiáltott az egyik hölgy, aki még a kártyához se nyúlhatott. - Gróf, ön udvariatlan ember. Fele sincs a bankban.

A dogaressa megint kétfelé dobta a kártyát. Észrevettem, hogy a válla igen kívánatos.

- Dame gagne. És gróf, most adósa vagyok önnek ezerhatszáz zecchinóval. Ha tetszik, adjon bankot.

A gróf megkeverte a kártyát. De kisiklott a kezéből az egész csomó s az asztal alá repült. Mindenki lenézett oda; ez az idegek ragadványa. Mikor fölpillantottunk, a dogaressa arca fehér volt, mint a kréta.

- Casanova, ön hamis játékos, - szólt aztán olyan nyugodtan, mintha valami bókot mondana. - Távozzék innen!

A fekete ember fölugrott; egy pillanatig mozdulatlanul állott, aztán elnevette magát:

- De hiszen én nem is osztottam még az este.

A társaság fölzúdult. Kiabált mindenki, nem tudom mit. Azt hiszem, én is közbe szóltam, hogy a gróf alkalmasint nem hibás.

- Nem is az a baj, te szamár, - súgta a fülembe a szépapám. - De az a semmirevaló megcsókolta a dogaressa vállát.

Megijedtem, mint ilyenkor megijed minden szegény balgatag, akinek az asszonyok körül semmi szerencséje nincsen és ennek következtében mély tisztelettel viseltetik a női nem iránt.

Most két úr halkan mondott valamit a grófnak, aztán karon fogta és mind a hárman nyugodtan kimentek. A dogaressa pedig madonnai fönséggel vonult vissza kíséretével a terembe, ahol a doge már olyan piros volt a krampampulitól, mint a talárja és főkötőjét félrevágva, kiabált és gesztikulált.

Kint, szűk, sötét csatornák vizén egy gondola csúszott. Orrán, a bárd mögött, a kis vörös lámpa, a tizek tanácsának jele. Ezt is láttam és azt is láttam, hogy az ólomfödelek alatt becsapódott az ajtó.

Hazamenet, a csónakban, szépapám megtömte a pipáját, csiholt és bölcsen szipákolva ígyen beszélt:

- És te azt hiszed, hogy annak az asszonynak akkor nem nyargalt édes tűz minden erében? És nem volt neki őrjítő gyönyörűség az a vakmerő arcátlanság? Vagy lehet nagyobb diadala a fehércselédnek, mint mikor a férfi a fejével játszik miatta? Hej, ha az az asszony meg nem pillantja a tükörből, hogy egy dáma is látta a dolgot, annak a himpellérnek most rendén volna a szénája. Mert hogy mi gavallérok láttuk, az nem baj. De te, fiam, mondom, szamár vagy az ilyen dolgokban.

... Másnap reggel megkondult fejem fölött a campanone: «Régen volt!»