|
Először történt az esztendőben, hogy már kora
délután vászonernyőket kellett a scriptorium ablakai elé húzni. Mert
hosszú tél, rövid tavasz után elérkezett végre a pünkösd hava és a nap úgy
odatűzött a pulpitusokra, hogy a tisztelendő urak szemét sértette.
Négyen dolgoztak odabent.
A tisztes, öreg pater Sylvesternek vala legkönnyebb munkája.
Rituálét kopizált valami szegény falusi templomocska számára, istenes
cselekedetképpen. Ehhez ugyan nem kell se sok tudomány, se sok művészet.
Bele se igen tekintett a polc párkányára támasztott könyvbe; hiszen úgyis
betéve tudta a keresztelés, esketés, temetés, exorcizmus és a többi
szertartások minden igéjét. Szép, fehér szakála rezgett, amint halkan diktálta
magának az ismeretes responsoriumokat; és bár keze immár reszketett egy kicsit,
irónádja elég szaporán vetette az apró, cifrátlan betűket a közönséges,
simítatlan papirosra. A miniumos calamushoz csak ritkán nyúlt, egy-egy vékony
piros vonással végighúzni Deus vagy Jesus Christus kezdőbetűit. Ez
a pompa se a falunak szólt, hanem az imádásra méltó, szent neveknek.
A sűrű fekete szemöldökű, szikár pater
Benedictus a doctor angelicus,
aquinói szent Tamás Summa totius
theologiaeját másolta. Irónádja sebesen, vágtatva percegett a hártyán. De
minduntalan előregörnyedt és a textusból lángoló, szomjas szemmel szívta
föl a betűket, nehogy elvétsen egy szót. Mert a hit e hatalmas fegyverét,
az angyali doktor munkáját, nem szabad megcsorbítani. Aztán gyorsan megint a
kópiára hajolt és írt, írt; hiszen ezt a könyvet, ezt a roppant erőt
mentől több kézbe kell adni. Immár tizenhatodszor másolja le. De mi az! Ó,
ha nem lenne hazudság a Németországból, Moguntia városából érkező
csodálatos hír, hogy ott mostanában keletkezett egy új mesterség, melynek révén
minden percben elkészül egy ív kópia! És mintha máris vetélkedni akart volna
azzal a hihetetlen varázslattal, lázasan szántotta a sorokat. Mikor pedig lap
végére jutott, keskeny ajkát összecsucsorítva, nagyokat fújt a még nedves
betűkre, hogy a száradással se vesszen az idő.
Pater Vunibaldus, a piros, gömbölyű képű pater
Vunibaldus, a salernói orvosiskola Flos sanitatisának gyönyörű,
csengő leoninusait írogatta szép lassacskán. Mintha az egészség e
törvényei mind beteljesedtek volna őrajta magán is, igen jó egészségnek
örvendett a nagyontisztelendő atya. Ama bölcs tanácsok között van ez az
aranyba foglalni való is: «Inter
prandendum sit saepe parumque bibendum.» Ő ezt a regulát variálta egy csöppet: «Inter scribendum...»
(Igy a kádencia is jobb.) És valahány hexametert leírt, mindig fölemelte a
pulpitus alól a nehéz ón söröskancsót és pihenés és jutalom gyanánt nagyot,
édesdedet húzott belőle.
A fiatal Erasmus ama pogány deák poéta, Horatius verseit
másolta. Bár karácsony óta dolgozott rajta, még csak az első könyv
huszonkettedik ódájáig jutott: Ad
aristium Fuscum. E lap keretét s az Integer vitae egyetlen I betüjét egy álló hétig festette, a
napnak tizenkét órájában. A fehér, sima pergamenten arany tündöklött, zománcos
színek égtek. Fejedelemnek való könyv ez. És valóban a király számára készült.
Mátyás, kinek a nagy Marco Attavante mester dolgozott, méltónak ítélte ezt az
alázatos kis paulinus apródot is, hogy műveit könyvesházába fogadja. Mert
a szegény novicius művész volt, a firenzei bibliográfusokkal vetekedő
művész. A keretet a maurok hajító dárdáiból és a mérgezett nyilakkal
tömött tegzekből alkotta össze Erasmus; de a barbár fegyvereket dús
gerezdű szőlő indái folytak körül, jelképezvén a római
költő termékeny nyájas bölcsességét. A nagy iniciálé, az I, a Sabin
erdő farkasának körmei közt ragyogott, sötétzöld lombok szövevényében. És
olyan finom, olyan aprólékos vala ez a miniatűr, hogy látszott a fenevad
lihegő, piros nyelve fölött minden fog és a tölgyleveleken az erek hálója.
Erasmus, megírván ezeket a remek, drágalátos képeket, most
az óda betüinek vetéséhez fogott. Huszonnégy sor. Tizenkét órai munka. Vajjon
elvégzi-e vesperae idejéig? Hol az aranyos, hol a miniumos, hol a kék föstékes,
hol a tintás tülökbe mártotta írónádjáit és a pergamenten mint sorba rakott
drágakövek gömbölyödtek a szépséges szép betűk.
Kint az udvarkert oszlopos folyosóján az apátúr sétált a
rend nagyjaival. De csak igen
halkan beszélgettek, nehogy szavok a scriptoriumban munkálkodókat háborgassa. A
konyhán cselédkedő laikus fráterek, ugyancsak e félelemben, mezítláb
osontak a márványkarámos kúthoz és csínján eresztették le a rézvödröket; s
mikor a lánc mégis csikorgott, ijedten kaptak utána. A scriptorium csöndjével
azonban egy csöppet sem törődtek a monostor madarai. A galambok csak úgy
turbékoltak az eresz alatt, mintha a világon nem is volna codex, pergament,
írónád és minium. A fecskék csicseregve löveltek el a nyitott ablak előtt,
a zsendülő fákon pedig a verébség ezrei csiripeltek, teli torokkal, sose
fogyván ki a mondanivalóból és nem becsülték semmire még a doctor angelicust
sem.
A nap
hanyatlani kezdett. A szorgalmas pater Benedictus levonta az ablakok
ernyőit, hogy ne vesztegeljen egy pillanatig sem a homályban. Szabadon,
teli bőséggel omlott be a scriptoriumba a déli permetegtől még mindig
nedves fák, bokrok tiszta lélekzetfuvalma, az istenfa, a bazsalikom, a
szelencevirág illata és az ázott fekete föld erős szaga, mely nehéz és nem
édes, de éltető, mint a kemencéből most kikerült kenyéré.
Erasmus az
ernyő suhogására föltekintett a pergamentról. Maga is elbámult, mennyit
dolgozott, íme, teljes öt strófa készen s még csak az utolsó van hátra.
Vesperaeig játszva leírja ezt a négy sorocskát. A szapora munkájával elégedett,
immár nem aggódó ember nyugalmával lassan, szinte időt vesztegetve írta
meg a hatodik strófa első P betüjét, szépre, cifrára, aranyosra. És
elgondolta magában: hogy megdicséri őt az apátúr holnap, az ünnepi
fogadalom nagy napján, ha ezt látja! Mi tehetné őt méltóbbá arra a
dicsőségre, hogy örökké e jeles rend fia legyen, mint ez a munka!
Gyönyörködött
a pergament sima fehérségében, az arany és a fekete festék csillogásában, szép,
kerek betűit rajzolván. Két sort csakhamar leírt; és végre következett az
utolsó kettő:
Dulce ridentem
Lalagen amabo,
Dulce loquentem.
És ekkor az
írónád megállott Erasmus serény kezében. És a fákból, a virágokból, a
földből roppant hatalommal kezdett özönleni az élet lehelete. És a madarak
érthetetlen nyelve, a galambturbékolás, a fecskecsicsergés, a verébcsiripelés,
mind borzasztó érthetően azt beszélte: «Én hím vagyok, te nőstény
vagy, hát szeretlek, mert enyém vagy.»
Erasmus
kezében reszketett az írónád. Szűzi hamvas arcát elöntötte a vér. És
szívének legrejtettebb rejtekében megszólalt egy félelmes kérdés:
- «De
milyen volt az a Lalage?»
És most a
Kísértő, feljővén a mélységekből, eléje tartott egy képet. Nem
látta annyira sem, mint amennyire egy álmot szokott látni az ember. De érezte.
Érezte egy arc édes mosolygó rózsaszínét, érezte egy szőke haj édes
aranyos tündöklését, érezte egy édes ajk édes, ostoba, szerelmes csacsogását.
És látni és hallani akarta, mert érezni nem vala neki elég.
Fogta tehát
az ecseteit és festett a pergament aljára, hogy lássa, hogy hallja, ama pogány
meretrix édes mosolygását, édes csacsogását.
Máskor
tudománnyal elegyítette színeit; a rejtelmes, a barbár Kelet erdőinek,
hegyeinek, a tengereknek kincseiből került festékek a bölcs mesterek
törvényei szerint keveredtek tábláján. Most nem tudta melyik ennek vagy annak a
plántának a nedve, melyik a lazurkő pora, melyik a bíborcsiga vére. De mikor
megkondult a harang, ott mosolygott rá a rózsás arcú Lalage édesen, ott
csacsogott neki az aranyhajú, kékszemű Lalage édesen.
És akkor
azt mondta, nem szóval, de mindent lebíró, dühös akarattal.
- «Megyek
és megtalálom őt.»
A harang
kongott. A verőfény egy piros sugara áttört a lombokon és behatolt a
scriptoriumba. A három barát még mindig írt, hogy befejezze az utolsó sort.
Pilises
fejökre szokatlan, csodálatos világosságot hintett az alkonyat ragyogása.
Az öreg,
ájtatos pater Sylvester olyan volt, mint egy szent és a vallás áldása sugárzott
szép, öreg arcáról.
A rajongó
pater Benedictus olyan volt, mint egy vértanú, kinek erős hite
győzedelmeskedik a máglya tüzén is és halála a diadal kéje, mert tudja,
hogy amiért meghal, az halhatatlan.
A jó pater
Vunibaldus pedig volt a világi hívságokon nevető, együgyüen bölcs, boldog
szerzetes, aki jámbor gyönyörüségét leli az élet ez apró, szegényes örömeiben
és mint családi tűzhelynél melegszik a refektórium kandallójánál.
A
verőfény kihunyt. A kertből dohos esti szag emelkedett. A madarak
immár elnémultak. A harang egyre jobban kongott. És az apátúr érces szava
végigrezgett az ívek alatt:
- Menjünk
testvéreim a templomba.
Erasmus
összekulcsolta kezét és feje meghajlott. De pillantása ráesett arra a
képre, arra a két sorra:
Dulce ridentem Lalagen amabo,
Dulce loquentem.
És kirontott a scriptoriumból, ki a monostorból.
Mikor a hegyről lefelé, a templom mellett szaladt, a
kar nyitott ablakán félig éneklő, félig beszélő mély hangok dörögtek
utána szemrehányón:
«Deus, in adjutorium meum intende!»
És rögtön
egy más sokszavú szózat, még vádolóbban, még szomorúbban:
«Domine, ad adjuvandum
me festina!»
... De Kocsárd Bálint deák csak rohant és mire leért a
hegyről, egy nagy, rózsaszínbe játszó fehér csillag szikrázott feje fölött
a tavaszi égen.
|