Az aranyhajú kisasszony.

Az aranyhajú kisasszony viaszbábú volt egy nagy hölgydivatkereskedés kirakatában.

... Lám, micsoda együgyű, élhetetlen és a hatások rendezéséhez nem értő vén fráter vagyok én, hogy ezt a dolgot már az első két sorban kikottyantom! A modern remekírók az efféléket csak a novella legvégén szokták tudtul adni; és a tisztelt közönség mindaddig azt hiszi, hogy Copéllia eleven leányzó. Az ilyen fogást az öreg Szvorényi az ő Ékesszólástanában úgy hívta: «meglepetés ingerére igényt tartó burkolt fölfüggesztmény»; ma, azt hiszem, szimbolizmus a neve, mert szokás mostanság minden ócska dolgot szimbolizmusnak nevezni. Vannak aztán remekírók, akik egyáltalán nem értesítik az olvasókat, hogy hősnőjük, sőt minden alakjuk, viaszbábu; sőt néha maguk sem sejtik ezt a körülményt. És övék az ország, a hatalom és a dicsőség, mert ők kapnak a kiadótól egy ívért száz forintot...

Tehát az aranyhajú kisasszony viaszbábú volt egy nagy hölgydivatkereskedés kirakatában.

Szép, minden józan ész ellen, képtelenül, otrombául, bambán szép, mint a Georges Ohnet hősnői. Ha előszedem a legünnepeltebb magyar novellisták összes festékkincsét és emlegetek havat, vért, tejet, rózsát, aztán idézem Paul Bourgetból a Botticelli-madonnákat, Bródy Sándorból pedig a soha nem egzisztált svájci képíró: Jean-Jacques Ausführlich lausannei biblikus leányfejeit: még akkor sem kerül ki ez abszurdus nagy szépség tárgyi tényálladékának kellő fölvétele.

És előkelő is volt az aranyhajú kisasszony; minden lehetőséggel ellenkezően, emberi fogalmakat meghaladó módon, negyedik dimenzióbeli előkelő, mint a Beniczkyné Bajza Lenke hősnői. Akár hosszú fekete peluche köpönyeget próbált föl, akár vajszínű csipke peignoirban olvasta Marlitt magyar fordítását, akár mal de mer báli ruhát öltött, akár korcsolyázni indult nyusztprémes, sacher-masochi kacabajkában: mindig elviselhetetlenül előkelő volt. Ha hívták valaminek: bizonnyal herceg Felseőriojaneirokeőy Oceánának hívták, mint a legfelső körökben szereplő kétkötetes regényhősnőket hívják, még a népies kiadásokban is.

Az aranyhajú kisasszony lárváját olyan közbátorság-fenyegetően szépre a jeles viaszművész: Monsieur Ferdinánd Onguent, Paris, 12 bis, rue Arago, 12 bis alkotta meg. És alkalmazott bele Brinis-féle velencei kék üvegszemeket. (Bocsánat, hogy ennyire kiterjeszkedtem a részletekre, de én kuriózumgyűjtő vagyok és szeretem fáradsággal szerzett adataimat fitogtatni. Giovanni Brinis ma Európa első üvegszemkészítője; lakik a Corte San Galloban, nem messze a háztól, melyben Canova meghalt. Ő gyárt művészi becsű üvegszemet a világ összes félszemű embereinek és a viaszképcsinálóknak.)

Ez a lárva (készpénzfizetésért 350 frank) Budapestre került Coppelius mesterhez, akinek nevét és lakását szintén tudom, de csak a sajtóbírósággal szemben árulom el. Coppelius mester a lárvához készített egy gyönyörű, elegáns, vérpezsegtető, orfeumprimadonna alakot. A csontja vékony vasléc és drót, a húsa kóc, a bőre szürke dámisz, a feje hosszúkás gömbölyűre esztergált fenyőfa, körös-körül sima, mint a tojás. Erre a fejre ragasztotta aztán Coppelius mester a drága, párisi lárvát, mely nem is oly drága, ha meggondoljuk, hogy bársonyos hattyúnyak és két rózsaszirom-fülecske is függ vele össze.

Megkoronázta pedig művét (láthatatlan apró szögeket vervén köröskörül) az aranyhajjal, melyről neveztetik ez a bábu (azaz hogy csak én nevezem) aranyhajú kisasszonynak.

Minekutána a bábu boltba (azaz, hogy illendőbben fejezzem ki magamat: a hölgydivatárúdába) került, az ízlés két királynője: Szilárda és Hullámka (polgári nevükön: Scholz és Gerstinger kirakatrendező urak) reá adtak egy Worth műterméből kikerült nagy toilette-et, kissé formátlan kezére kesztyűt húztak, aztán megfésültették Dórics úrral a legújabb bécsi vívmányok szerint és kitették az óriás kristályüvegtábla mögé, drágalátos bársony felöltők, szívet sajgató kalapok, rabló ösztönöket ébresztő selyemszövetek, tíz brüsszeli hajadon megvakulásába került csipkék és elektromos üstököscsillagok milìeujébe. S hogy a káprázat, a kísértés, a kívánság és a fantáziának minden gonosz játéka még ádázabb legyen: a bábu lába elé raktak harminchat skatulya Chorylopsis de Japon-t.

Az aranyhajú kisasszony pedig mosolygott, mosolygott bájosan, ostobán, rejtelmesen.

... Nagyságos olvasóim, méltóztassanak megengedni, hogy most megint lirizáljak egy kicsit és megvalljam, hogy én az íróasztalom mellett nem vagyok egészen jó ember. Nagy nehezen nekihuzakodván gyűlölt mesterségem folytatásának, mindig pozitúrázáson kezdem a dolgot. Buffon (mint a francia irodalomtörténet 60 centimeos abrégéiből is tudjuk) mindig ünneplő ruhában, frissen porozott hajjal, gáncsolhatatlan jabotval ült le írni. Én bensőleg helyezkedem parádéba. És igyekszem elhitetni önökkel, hogy igen arisztokrata gondolkodású, nemes ízlésű, komoly úriember vagyok, íme, e cikkely elején is kicsúfoltam az aranyhajú kisasszony szépségét és előkelőségét. Sőt a pozitúrázásban annyira vetemedtem, hogy némileg kedvezőtlenül itéltem meg Georges Ohnet urat és Beniczkyné Bajza Lenke excellenciás asszonyt. Holott én Georges Ohnet úrnak egyik jeles magyar fordítója vagyok; Beniczkyné Bajza Lenke asszony ő excellenciája pedig, Pázmány Péter, Faludi Ferenc és más pápista papok mellett, magyar stilustanulmányaimnak tanulságos tárgya. Belemelegedvén a sorok szántásába, rút alakoskodásomnak véget vet az én győzedelmeskedő bohém őszinteségem. És íme most megvallom, hogy az aranyhajú kisasszony szépsége és előkelősége rám igenis hat, szörnyen hat...

Mindig a szegény és csúnya ember alázatos méltatlanságának érzete borsódzik végig a hátamon, valahányszor elhaladok az aranyhajú kisasszony előtt... azaz, hogy megállok egynéhány pillanatra, szinte bocsánatot kérve, hogy íme én is rá merem emelni a szememet erre a tenger bájra, erre a roppant gazdagságra. És magam sem tudom hogyan, miképp, valami szégyenkezésféle fog el; a lehetetlenség szégyene, mint mikor arra gondolok, hogy hátha az én szeretőm lenne a párisi opera legszebb spanyol ballerinája, vagy ha a kohinurt tűzném tű gyanánt egyforint húszkrajcáros nyakravalómba... Domine, domina, non sum dignus... Kis gimnazista szent, platói érzelmeivel tekintek a női szépség, a femme du monde-ság e roppant nagysága felé és szinte fel tudnám pofozni a cinikust, aki tisztelő vonzalmam szűziességében kételkedni merészel.

És valami kimondhatatlan, fekete gyűlölség támad szívemben a nők iránt, akik mellettem állanak és sárgák az irigységtől, hogy az aranyhajú kisasszony szebb náluk, fiatalabb náluk, előkelőbb náluk és minden nap más, drágánál drágább ruhája van...

Az egynéhány pillanat néha egynéhány perccé öregszik, mikor ott állok az aranyhajú kisasszony előtt. És ilyenkor aztán odább kerget az autoanalizis: pirulva vettem magamon észre, hogy én voltaképp az aranyhajú kisasszony arany haját néztem. Eltünt a rejtelmes rózsaszín mosolygás, el a nílusi zöld selyem tündöklése; - szomjas szemem csak az aranyhaj édes, meleg, illatos hullámait issza és mohóságában odatéved a rózsás kis viaszfül mögé, ces petits cheueux follets felé, mint Ambrus Zoltán mondaná.

Haj de Ambrus Zoltán révén, az associatio idearum keserves törvénye szerint, föltámad bennem a hitetlen tudomány.

Hol a korszakos parókacsináló, aki ezt az ércnél nehezebb és habnál könnyebb hajzatot szálankint plántálta a fakoponya viaszrétegébe; hol a Nürnberg minden régi mesterét leremekelő ötvös, aki ezt a mesés, ezt a csodás, ezt a babonás aranymívet megalkotta?

Sehol, hölgyeim és uraim.

És most előáll az ő foltos, szennyes vitorlavászon boncoló-zubbonyában egy pelyhedző állú atheista, rengeteg tudásában kevélykedő és szamár kis anatómiahallgató, aki én valék. A mókus-utcabeli 18-ik számú házban a házmestert - tegyük föl - Pokornynak hívják; kőműves és hektikus volt. Szóval hektikus kőműves. A hektika, úgy látszik, családi baj volt Pokornyéknál. Mert abba halt bele az asszony, abba az ember. És a háromemeletes szép nagy ház földszinti szobácskájában már csak ketten maradtak: egy görbe, szakálas, vén anyóka, a nagymama, meg a kis lyány, Orsolya. (Azért hívták így, mert október 21-én született; a pap választotta ezt a nevet a kalendáriumból, mivel Pokornyék, az ő csekély fölgondolásukkal, még azt sem tudták kitalálni, hogy minek kellene keresztelni azt a szegény kis csimotát.) A mókus-utcabeli 18-ik számú ház ura derék pékmester volt és mikor a házmester meghalálozván, fölmondta a szolgálatot, ígyen káromkodott: «Der Teufel soll hol’n die G’schicht’! November van, azt az öreg asszonyt, meg azt a kis lyányt nem lökhetem ki az utcára. Ej, maradjanak meg a viceházmesterné pincelakásában. Krutzitürk’ n noch amol!»

És azok ketten megmaradtak a viceházmesterné pincelakásában. És eltellett tizennégy év. És Orsolya lett tizenhat esztendős. De csak akkora volt, mint aki hat esztendős. Mert a hátán és a mellén púp nőtt és a rachitis is úgy elbánt vele, hogy alig tudott fölvánszorogni a pince lépcsőjén.

Pedig ő is szerette ám látni a világot, szegény. Ha kiült a lépcső mellé, az udvar mély kútjából sóvárogva tekintett föl a négyszegletű égre. Ez a négyszegletű ég hol kék volt, hol szürke, hol zöldes-aranyos, hol piros, este pedig fekete lett és tündöklő pettyek sziporkáztak rajta. Néha lepillantott az egyenes, meredek falakkal körülvett mélység fenekére a fényes, tiszta hold. Ez mindig májusban történt. Ilyenkor a harmadik emeleten Popovics úr, a rác borbélylegény, tamburázott, vagy a második emeleti szobaúr furulyát vett elő és epedőn fújta a Cornevillei harangok keringőjét. Ujja ugyan olykor nem találta el a kellő likat; de azért a sötét, hűvös, nedves és pörkölt hagyma szagú udvar tele volt édes, bánatos, szegény muzsikával. És Orsolya nézte, nézte a négyszög kellő közepén nyájasan ragyogó holdat.

Csúnya, szánalmasan csúnya volt ez a jámbor istencsodája. De - minden hasonló rendszerű novellában benne van ez a de - a szeme, ez a két sötétkék nagy szem, gyönyörű volt; és gyönyörű az ő csodálatos tündöklő szőke haja. Orsolya tudta ezt. Minden púpos hiú és kevély. Ne ismernék önök a puklis emberkét, aki agyba-főbe pomádézva, rikító lilaszín nyakkendővel, fölfuvalkodottan büszkélkedik végig az Andrássy-úton; és vajjon ne tűnt volna szemükbe a lordosisos szegény kis asszonyi személy, mikor virággarmadát tornyoz a fejére és büszkén söpri bársony hurcával az aszfaltot?

Szép, enyhe tavaszi vasárnap délutánokon Orsolya is kicihelődött a kapu elé és nézte a mókus-utcai haute volée elvonulását. Nézte a menyecskéket, a leányokat, akiknek formás derekán úgy megsimul a szűk felöltőcske; akiknek könnyű, fürge lépésétől olyan suhogva fodrozik a szoknya, a szép habos szoknya. És elgondolta magában: «Hej, ha nekem is lehetne ily szép ruhám!» És mikor aztán ottbent az udvaron nézte a négyszögletű eget, úgy rémlett neki, hogy a léniákkal körülvett levegő egy-egy nagy darab gyönyörű kék, szürke, zöldes-aranyos vagy piros selyem. Este pedig ezüstpillangókkal telehintett fekete bársony. És ilyenkor különösen a szívébe hatott a furulyaszó; sőt még a Popovics úr tamburája is.

Egy novemberben aztán a görbe, szakálas jó nagymama meghalt a kórházban. Egy hónap múlva odavitték Orsolyát is. És ő is meghalt, épp karácsony estéjén. Az irgalmas ápoló Schwester nem tudta elgondolni, hogy utolsó órájában mi után nyulkál a puszta levegőbe ez a boldogtalan, nyomorék haldokló. De a kis púpos tudta. A mi Urunk Jézus Krisztus, a gyermek, csodálatos, drágalátos kelméket teregetett szent kacsójával a rideg, szegényes ágyra. Régimódi, kézzelszőtt, pompás szöveteket, aminőket ma már nem is látni. Volt ott, végszámra, kék selyem, szürke tafota, zöldes-aranyos damaska, rózsaszínű bíbor és skófiumos fekete törökbársony. És a lyány elragadtatott mosolygással fürösztötte két vézna, sápadt karját ebben a fényes, illatos, suhogó áradatban; duskálkodott benne egész a hóna aljáig, kevélyen, merészen, tudva, hogy ez mind az övé. És mikor belefáradva az édes gazdagságba, örökre elaludt, arcát megvilágosította a boldog, iratos álom.

*

Miklós, a szolga, már a boncolás előtt észrevette, hogy ennek a leánynak micsoda ritka szép, dús, lágy, szőke haja van. Ezért a koponya felnyitása előtt egész hátul, a tarkó táján vágta körül a fej bőrét és aztán úgy, lassan hámozva preparálta előre, a szokott gyors, summaris eljárás helyett. Amiért a nagyságos professzor úr dörmögött is, főképp mivel ebédre volt hivatalos.

Este aztán, az ingyen temetés előtt, Miklós a foga közt egy Virginiával, bement a kamarába, lángra lobbantotta két gázcső végét és szép óvatosan lehúzta az egész skalpot. Ami megtörténvén, leült a lámpa alá és félórai ügyes, szapora munkával a fejbőr belső részéről letakarított minden fölösleges kötőszövetet meg izommaradványt. Aztán egy kis karbolos víz- és húsz-harminc nagy gombostűvel feszítette az aranyhajú fejbőrt egy idétlenül mosolygó, kopasz és immár orratlan fa-haubenstockra. Ezen száradt a preparátum két hétig, míg végre tökéletessé lett. Akkor Miklós egy vasárnap délután levette, belecsavargatta a Budapestbe, a hóna alá csapta, elment vele Coppelius mesterhez és kapott érte - mert a haj ritka szép volt és fodrásznak külön is el lehetett volna adni - tizennégy forintot.

Ezeket most már méltóztassanak beilleszteni - hátranyúlván - elbeszélésemnek ama részébe, ahol Coppelius mester megkoronázza az ő művét.

Mert - mint már pedzettem - ne méltóztassék olyan balgatagságot hinni, hogy az aranyhajú kisasszonynak és az ő számos társainak a chevelureje szálankint bogozott parókacsináló-munka. Nincs olyan bolond, aki ilyenre vesztegesse a pénzt; de különben is száz, sőt ezer forintért sem lehetne olyan tökéletes és könnyen fésülhető, tartós női vendéghajat készíteni, mint aminő az «igazi». Ezért mind «igazi» a viaszbábok haja.

Nagyságos olvasónőim, önök eddig örvendeztek, ha a kirakatból került felöltő sötét bársonyán ott ragyogott egy hosszú, hullámos arany hajszál; ez a vékony, tévedező, fényes vonal szinte írásnak látszott, mely azt bizonyítja, hogy ez az öltözetdarab csakugyan onnan való, a gyönyörű bábu irígylett válláról, a kristályüveg mögül. Miután azonban elolvasták ezt a fogalmazványt, irtózni fognak a szépfrizurás, mosolygó viaszbábuktól, nem vesznek magukra többé semmi ruhaneműt, mely valaha e fantomok kóctestét érintette és lefekvés után, mikor a gyertyát elfujják, dideregve kérdik: «Istenkém, nem jön-e el a viaszkisasszony, visszakövetelni a haját?»

Ami az összes viaszkisasszonyokat illeti, nincs módomban általános felelősséget vállalni; de az bizonyos, hogy az enyim, az aranyhajú, nem mozdul se a sírból, se a kirakatból. Igen jó dolga van neki lent is, fent is. Kivált fent, ahol minden nap új ruhát kap. Újat, drágát, fényeset - aminőről hiába álmodott világéletében.