«Nem!»

A személytelenség nagy boldogsága a szegény tollforgató embernek.

Névtelenül írván, leráz magáról egy nagy nyügöt, az ő testi énjét és lelke szabadon repül... Ez azonban csak afféle szép ostoba frázis. A névtelenségnek megvannak a maga külső és belső reális hasznai.

Óh, milyen irígylésreméltó voltam én, míg rossz szokások és még rosszabb szerződések arra nem köteleztek, hogy firkáimat szignáljam.

Módomban volt tárcákat ilyen formán kezdeni:

«Végigdőltem dohányzószobám kerevetén, melynek perzsa szőnyegét a kairói Halil-bazárban vettem és a Dsanaklisz-cigarett füstje kék kígyó vonalban szállt a mennyezet felé» stb.

Ezt mindenki elhitte s ami fő: elhittem magam is. A rideg hotel garni szegény 22-ik száma tüstént úri lakássá vált szememben, a shirting-kanapécskából keleti despotához méltó heverőhely lett, az utolsóelőtti virginia pedig dicső zamatot kezdett nyelvembe sugallni.

Mert a fantázia hazugsága édesebb minden igazságnál. Talán már akkor is tudtam, hogy józaneszű ember a kairói Halil-bazárban nem vásárol perzsa szőnyeget, mert ott csak a legsilányabb angol hamisítványokat árulják; és hogy a magyar virginia füstje különb minden egyiptomi dohányénál. Valamint, hogy Kairó a Keletnek legszíntelenebb, legeurópaibb városa... Csakhogy a fantázia nem okos tapasztalatokból, hanem a Gartenlaube huszonöt év előtti folyamaiból meríti erőit; s mivel anno 1869 valami romantikus német megfogalmazta az ő reiseberichtjét, mely szerint Kairó märchenhafl-feerisch-kolossal: én megteremtettem magamnak egy ezeregyéjbeli álomvárost, ahol még a szőnyeg is mind valódi és a dohány is mind jó.

Hát azok a szentimentális levelek, amelyek ezzel a megszólítással kezdődnek: «Asszonyom!» ... Bizony mondom, édes volt ámítani magamat, hogy egzisztál ez az érdekes «asszonyom», akihez én, érdekes Náday, oly elképzelhetetlenül előkelő hangon szólok, hogy beszédem nem hasonló többé semmi ember nyelveléséhez, még a Géza főpincéréhez sem. Óh mily drágalátos társ ez a képzelt «asszonyom» a szegény éjjeli újságíró rettenetes nőtelenségében! Ő nemcsak az Albany grófnő, hanem a jó kabát is; mert «asszonyommal» természetesen csak jó kabátban lehet barátkozni.

A névtelenség ez áldásait, azt hiszem, még jobban érzi a szegény politikus újságíró. Fölöttébb nagy gyönyörűség lehet összeszamarazni egy valóban szamár minisztert, vagy ismételten figyelmeztetni az orosz cárt, hogy rossz úton jár, mikor az embernek egy kis füstös sörházban kell vacsorálnia, de azért tele van bölcsességgel és világboldogító szándékkal. Ha szignálni kellene a cicerót, mindez lehetetlen volna. Már a szedők kacagva raknák a betűket sorba, a rendszerint komor korrektorok hemperegnének nevettükben, a posta forgalma pedig megakadna a vidámságtól, ezt az újságot szállítván. Mikor azonban a mindig egyforma betű testetlen hangot kótáz le: egyenlő súlya van minden beszédnek és okos az okos, szamár a szamár a maga erejéből, tekintélyek támogatása nélkül.

És ez az áldott névtelenség mégis keserves. Kikívánkoznak belőle az emberek. Főképpen a politikus újságírók. Folytonos gáncs és folytonos dicséret lévén a mesterségük, a természet rendje szerint összehasonlítják magukat a nagy férfiakkal, akiket bírálnak; és az összehasonlítás eredménye az, hogy nagy férfiúnak lenni könnyű, de jó cikkelyt írni nehéz és ama «nevesek» között van akárhány, aki a zsurnalisztikában legföljebb a lapkihordásig, ez ortográfiát nem követelő szolgálatig emelkedhetnék.

«Ha ezeknek van nevök, miért ne legyen nekem is?» ezt gondolja nagy ostobán a szegény, okos anonimus. És irígység és vágyakozás vagyon az ő szívében.

*

Volt nekem egy jó barátom ezek között a szegény, kedves névtelenek között.

Az életét is a névtelenséghez méltón rendezte be. Nappal nem mutatkozott az utcán. Neki alkonyatkor virradt. Akkor ment reggelizni a kávéházba s ott a leghátulsó asztalnál, egyetlen árva gázláng mellett, sátrat vert magának a Times papirosponyvájából és inkognito itta meg teáját. Aztán a nyilvánosság kizárásával bejött a szerkesztőségbe, egy rejtett kis udvari kabinetban láthatatlanul megírta szép és bölcs ciceróját, és - köd előtte, köd utána - eltünt az éjjeli nagyváros feketeségében. És másnap alkonyatig nem tudott róla a világegyetem.

Egy este csoda történt. Az én jó barátom bejött hozzám és azt mondta: «Gyere». És bevezetett az ő kis udvari kabinetjába. Hallatlan dolog volt ez! Abban a kabinetban ő soha nem tűrt meg élő lelket, sőt esernyőjével agyonvert egy hangosan ketyegő fali órát, melyet a szolga kedves meglepetés gyanánt odaakasztott neki.

- Pajtás, szólt az én jó barátom olyan hangon, mint mikor valaki megsúgja a másiknak, hogy főnyereményt csinált, pajtás, én kilépek a közélet terére.

Nekem elállott szemem-szám. Ez az ember mindmostanig úgy irtózott a nyilvánosságtól, hogy nem ment volna végig a Váczi-utcán. És most a közélet terére lép?

Álmélkodva meredtem rá.

- Emlékszel még a párbajomra? kérdezte.

- Hogyne! a vampir szolgabíróval...

- Az, az...

A vampir szolgabíró egy egész közönséges, rendes három mázsás szolgabíró volt, aki alkotmányos választási visszaéléseket követett el. Egy lelkes r. l. e visszaélésekről alcímes tudósítást írt a lapnak, az én barátom pedig kommentár gyanánt hatalmas cicerót, melynek A vampir volt a címe. A 150 kilogrammos vampir elolvasván ezt a cikkelyt, sértve érezte magát, feljött Budapestre, vértelen pisztolypárbajt vívott a publicistával a czinkotai erdőben, aztán megebédelt a Szikszay egyik nagy üvegtáblája mögött, vett hat pár kesztyűt a feleségének és hazautazott. A kőnyomatos pedig közlötte a szokott három sort és hat nevet, közte a Hentallerét is.

- Nos mi van ezzel a párbajjal? Abszolute nem értem, micsoda nexus van közte és a közélet között.

- Óriás nexus. Ez a párbaj a törvényszék elé került.

- Még mindig nem értem.

Barátom kissé szórakozottan és kissé büszkén mosolygott.

- A végtárgyaláson beszédet fogok mondani. Ez a beszéd lesz az én első személyes bemutatkozásom a nyilvánosság előtt s azt hiszem, nem vész el egész nyomtalanul. Azért kértelek ide, hogy hallgasd meg első vázlatát.

Azzal elővett a zsebéből egy termetes papiroscsomót és olvasni kezdett. Rosszul, förtelmesen rosszul olvasott, mint minden ember, aki nem ismerős a saját orgánumának csengésével. De azért láttam, hogy ez a dolgozat fényes essay. Benne volt minden: az alkotmány, a parlament, a választások, a becsület, a párbaj, az igazságszolgáltatás, a társadalom; és mindez egy tudós és geniális író hatalmas ereje szerint. A keskeny udvari ablak már fehéredett, én meg elszívtam minden szivaromat, mikor végére ért a fölolvasásnak.

- Nos? kérdezte nekimelegedve saját lángjától.

Megöleltem őt. Azt nem mondtam neki, hogy ez a beszéd a toll munkája, nem a nyelvé; értekezés, nem oráció; hiszen úgyis csak olvasni fogja a világ; de vajjon melyik újság nyomtathatja ki e teljes négy ívnyi munkának csak a negyedrészét is? Aztán kimentünk a Duna partjára, és a hetivásárosok szekerei között beledeklamáltuk a tavaszi hajnalba, hogy szép a dicsőség és a halhatatlanság.

Másnap este az én barátom megint bevonszolt engemet a kabinetba.

- Pajtás, mondta meglehetős fanyar hangon, te nem voltál tegnap eléggé őszinte. De én érzem, mit mondtál volna, ha nem gyöngédkedsz. Az a beszéd igen hosszú, igen terjengős, igen doktriner volt. Csináltam helyette másikat. Hallgasd meg, kérlek alásan.

Ez a beszéd már csupán két ívre terjedt. Mikor a végére értünk, még csak a kakas kukorékolt lent az udvaron s az én szivarmuniciómból megmaradt két hírmondó. De azért ez a munkálat is igen jeles volt, összevont voltánál fogva tömöttebb, súlyosabb az elsőnél. Ismét összeöleltem az én zseniális barátomat és elmentünk egy éjjeli kávéházba, sör mellett értekezni arról a témáról, hogy milyen jeles dolog országos, nagy férfiúnak lenni, ha mellesleg nem éppen tökkel ütött az ember.

Harmadnap este ismét következett a kabinet s a beszéd új átdolgozása. Mert barátom megint elégedetlen volt magával és művével. Ez a harmadik, immár csak négy kolumnányi dolgozat és igen jeles volt. Én újra ölelkeztem, lelkesedtem, aztán éjfél után elmentünk aludni.

Negyednap és ötödnap nem történt semmi. Már azt hittem, hogy az én zseniális barátom belenyugodott operátumába és most minden reggel az újpesti Szúnyogszigeten tanulja fennszóval, némi taglejtéseket is gyakorolván.

De hatodik este megint be kellett költöznöm a kabinetba és hallottam a beszéd negyedik, immár egészen rövid textusát. Pompás volt ez is; valamint pompás volt az a még nyolc vagy tíz mindig új, mindig fogyó terjedelmű munkálat, melyet barátom hat hét alatt előttem felolvasott.

Végre elkövetkezett az a nap, mikor azt mondtuk, holnap lesz a végtárgyalás. Az én barátom még egyszer, utoljára bezárkózott velem a kabinetba és elmondta az immár végleges, visszavonhatatlanul végleges beszédet. Elmondta, nem olvasta többé. A hét héten át folyt olvasásoktól már egészen megbarátkozott saját hangjával. Neki bátorodott. Kieresztette orgánumát. Az udvari ablak táblái reszkettek. Szinte azt mondom, hogy igen jól beszélt. Hamis hangok mellett voltak őszinte akcentusai. Mámoros lett saját ékesszólásától, szerelmes lett saját igazmondásába. Aztán - bár a beszéd csak tíz percig tartott - fáradtan rogyott le a kerevetre. A kiabálás fölébresztette a kakast az udvaron. Ez a szárnyas basa nem rendelkezvén zsebórával, azt hitte, hogy hajnalodik és immár éberebb társai szólnak. Nagyot kukorékolt, kokinkínai nyelven. Én pedig megöleltem barátomat, nem is tudom már hányadszor.

Másnap a pestvidéki törvényszék előtt a szegény fiú igen halavány volt és alig érthető hangon mondta el generáliáit az elnök kérdéseire. Valamint oly igen tétovázva adta elő a kihívás és párbaj körülményeit is, mintha idegen nyelven beszélne. Ellenben a vampir - ki férfias bátorságának bebizonyítása óta ötven kilóval gyarapodott - keményen felelgetett és a közvádló, meg a prókátorok unalmaskodásai után a haragos kövér emberek vérmességével dörgött el egy csomó közhelyet az erkölcsi kényszerről és a becsületről. Ajkáról csak úgy hömpölygött a sok «azon» és «miszerint». Határozottan szamár egy úriember lehetett a vampir. De beszédét a szlankaményi kormánypárt jelenlevő oszlopai megéljenezték.

A törvényszék elnöke, minekutána a terem kiürítésével fenyegetődzött, most az én barátomhoz fordult:

- A másodrendű vádlottnak szintén joga van személyesen előadni, amit védelmére szükségesnek tart. Kíván nyilatkozni?

Az én barátom fölállt, félszegen meghajtotta magát és egy kis habozás után azt mondta:

- Nem!

... Hogy a vampirt egy napi államfogházra ítélték, őt meg három napira, az már mellékes.