A dohányos.

Bilmez Ali vargalegény volt Egerben. Ez a «Bilmez» nem becsületes név, mint némelyek talán hiszik; hanem csúfolódás és - ha igaz a nyelvtudós urak állítása - nem egyéb, a magyar «bibasz» török eredetijénél.

Ez a jó Bilmez Ali a hedsra 1122-ik esztendejében, ramazán havának 13-ik napján délbe, egy pár szép sárga szattyánbőr sarut szállított Hasszán efendihez, az egri hodzsához. Minden varga bizalmas embere a háznak; ennélfogva Bilmez Ali is holmi előleges beüzengetések nélkül toppant a szentéletű férfiú szobájába.

És igen elálmélkodott azon, amit ottan látott.

Az istenes Hasszán efendi a szájában tartott egy hosszú, vékony fát, melynek a vége égett és füstölgött.

Bilmez Ali ilyet még nem tapasztalt.

- Mit mívelsz, uram? kérdezte együgyüen csodálkozva.

- Csitt, te! kiáltott a pap ijedten és igyekezett az égő fát a háta mögé rejteni. Iszom, fiam, iszom.

Bilmez Ali most még jobban bámult.

- Iszol, uram? Hogyan hihessem azt néked, ha mondod is? Hiszen böjtszaka vagyon most, és napszállatig nem iszik semmi igazhívő.

- De én füstöt iszom, fiam! magyarázta a hodzsa. Böjtben csak folyadékot nem szabad inni. Ital a füst? Lehet hordóba húzni, pohárba tölteni? Füstöt inni nem vétek, mert a füst csak keserű levegő.

Bilmez Ali elméjében lassan működni kezdett a logika.

- Keserű? Hát akkor minek iszod, uram?

- Mert édes, fiam.

Ez a paradoxon már megoldhatatlan volt annak a szegény kis logikának. És növekedett a nagy rejtelem, mikor Hasszán efendi ígyen szólott:

- Hanem te Ali, ha valakinek elmondod, hogy én füstöt iszom, a poklok fenekére fogsz jutni és örökké három elefánt trombitáland a gyomrodban.

Bilmez Ali megijedt e biztatásra; de mégis azt mondta:

- Hallgatok, uram, ha nekem is adsz egy kis innivaló füstöt.

Mire a hodzsa adott Bilmez Alinak egy rossz kis csibukot és fél okka dohányt.

*

Mikor Bilmez Ali először ivott füstöt, azt hitte, hogy immár mostan trombitál a három elefánt a gyomrában. És erősen igyekezett ezeket az alkalmatlan elefántokat eltávoztatni onnan. De méltóztatik tudni, hogy a füstivás a sátán dolga; aki egyszer megpróbálja, megpróbálja másszor is, míg végre édes leszen a keserű.

Egy nap síppal-dobbal hirdették ki Eger piacán a basa telláljai, hogy halálnak halálával hal meg, aki dohányos, vagyis füstöt iszik.

És íme, most látszik meg annak a dolognak az igazi nagy sátánsága; Bilmez Ali csak mostan kezdte tapasztalni, hogy a keserű füstnél nincsen édesebb a világon.

Bíz ő itta a füstöt azontúl is. És ő vala az első, aki e nagy bűnben találtatott.

Fölvitték a várba, a basa elébe. A nagyságos úr kurta processzust csinált.

- Vigyétek, mondta a poroszlóknak. Teljesedjék be rajta a törvény.

A basa divánjában ült hodzsa Hasszán efendi is. Akitől a gonosztevő a csibukot, meg a fél okka dohányt kapta. De vajjon nem mondta meg Bilmez Ali: «Hallgatok, uram, ha nekem is adsz egy kis inni való füstöt». Bilmez Ali ezt megmondta, tehát hallgatott; és nem szólt akkor sem, mikor maga a hodzsa is egyet bólintott:

- Helyes az ítélet, nagyságos basa uram.

*

A cigány hóhérok elsőbben átszúrták a csibuk szárát a Bilmez Ali orra cimpáján; majd felültették a boldogtalant egy szamárra háttal, és kantárszár gyanánt kezébe adták a szamár farkát, így hurcolták aztán végig a szegényt Eger utcáin háromszor. Végre a nagy piacon leszállították a szamárról, fölvitték a vérpadra és kerékbe törték.

Négy cigány nehezkedett a mázsás kerékre; úgy hengerítették át a két lába szárán meg a combján. Ennekutána következett a két karja lent és fönt: összesen négy gördítés. Ötödikszer a szegény Bilmez Ali szívén robogott keresztül a véres kerék.

És Bilihez Ali, a dohányos, meghalálozott. De nem szólt, mert hiszen megmondta hodzsa Hasszán efendinek: «Hallgatok, uram, ha nekem is adsz egy kis innivaló füstöt».

*

Minekutána a dohányos tagjai három napig valának a kerékre fonva, elrettentő például: alkonyodás órájában jövének a pecérek és elföldelték a kivégzettet az akasztódomb alatt.

Mikor pedig az egri müezzinek belekiáltották az éjszakába az utolsó imádságot, két angyal érkezett a sírhoz. Az egyik fekete volt, a másik fehér. Az egyik fölszállott; a másik leszállott oda. És mind a kettő tanakodva ült meg a hanton.

- Kedves pajtás úr, szólalt meg végre hosszú hallgatás után a fehér angyal, az ördög tud eligazodni ennek a Bilmez Alinak a dolgán.

- De még az se, válaszolt a fekete angyal, mert lám, én ördög vagyok és mégse tudom, mitévők legyünk vele. Én viszem el őt, vagy kegyelmed?

- Ez a bökkenő! Érett megfontolás után mindazonáltal azt volnék mondandó, hogy mégis csak a pajtás úr fogja neki pártját, mert hiszen kerékbe törték őt s a kerék alól mindenki a pokolba szokott jutni.

- Úgy van, tekintetes úr. De az a nagy feneség van a dologban, hogy Bilmez Ali hodzsa Hasszán efenditől kapta a dohányt; tulajdon azért szenvedett keserves halált, amit hodzsa Hasszán efendi minden nap tízszer cselekszik; szóval Bilmez Ali nem rosszabb a papnál, nekünk pedig odalent olyan ember nem kell.

- De nekünk sem az égben... Különben mit gyötrődünk itt sokat? Terjesszük az ügyet Allah elébe; ő majd tudja, hogyan kell a dolgot elintézni.

... Sajnos, maga Allah sem tudott kellőképpen eligazodni. Igen soká simogatta szép hosszú, ősz szakálát, töprenkedvén. Végre azt mondta:

- Ej, rakjátok bele a Bilmez Alit az első számú mennyországba.

Ez az első mennyország a hét égnek legalsó emelete. Kellemetes egy hely, csak az a baja, hogy nem tudni, milyen. Se sötét, se világos; se hideg, se meleg; se szomorú, se víg; se jó, se rossz; se unalmas, se mulatságos. Az, ami az irodalomban Lindau Pál, - hogy magyar nevet ne említsek. És nem történik benne semmi. A ma olyan, aminő volt a tegnap, s a holnap olyan, aminő a ma.

Bilmez Ali harmadfélszáz esztendeig lakott ezen a helyen. Egy nap új lakó költözött az első mennyországba. Ez mégis valami kis esemény ottan. Az idvezültek körülfogták a vendéget:

- Mi vagy?

- Én borostyánkő-esztergályos voltam Konstantinápolyban, a Valide dsámi mellett.

A többiek beérték ezzel a válasszal. A folytonos egyhangúság, tetszik tudni, bizonyos apathiába ringatja az embert és minden iránt csökken az érdeklődése. Bilmez Ali azonban - hogy, hogy nem? - tovább kíváncsiskodott:

- És mit esztergáltál a borostyánkőből?

- Csibukszopókákat, apám.

- Csibukszopókákat? Micsoda szerszám az?

- Füstöt inni való.

Bilmez Ali meghökkent.

- Hát isznak még füstöt az emberek odalent? Nem volt nekik elég az én szomorú példám? És hánynak szúrják át az orra cimpáján a pipaszárat? Hányat hurcolnak meg szamáron? Hányat törnek kerékbe?

A borostyánkő-esztergályos, kinek Kehribárdsi Mehemed volt a neve, igen álmélkodott ezeknek hallatára.

- Uram, nem egészen értem a kérdéseidet, hát nem tudok felelni, szólott. De azt mondhatom, hogy a világon szörnyű nagy mértékben isszák az emberek a füstöt és aligha vetem el a sulykot, ha azt állítom, hogy minden esztendőben milliomszor milliom okka dohány fogy el a föld hátán.

- És nem törnek kerékbe senkit?

- Miért?

- A füstivásért.

- Dehogy törnek. Sőt az országok urai azokat szeretnék elpusztítani, akik hidegszájuak; mert a dohányfogyasztás a szultánok legnagyobb jövedelme, íme a mi nagyurunk már tíz esztendeje abból él, hogy a monopóliumot eladta ezerötszáz esztendőre a franciáknak.

Ezt a beszédet meg a Bilmez Ali nem értette egészen. De homályos, együgyű elméjében mégis föltámadt a jognak ereje.

Hangos szózattal kiáltott fel Allahhoz a hetedik égbe:

- Uram, velem nagy igazságtalanság történt. Engemet huszonegy éves koromban kerékbe törtek, amiért füstöt ittam. Holott íme az egész világ füstöt iszik. A te nevedre mondom, uram, hogy ez nem járja!

Allah, ki immár jó ideje maga is erősen dohányzott, röstelkedve intett egy piros bugyogós szerecsen angyalkának, hogy vigye a csibukot a trón mögé. (Aznap nem volt több felhő az égen.) És fölidézte az ő fényes színe elejébe a Bilmez Alit.

- Fiam, monda nékie kegyesen, ellened csakugyan nagyot vétettek az emberek. De ami megtörtént, az megtörtént. Hogyan szolgáltassak neked igazságot? Föl akarsz ide jönni a hetedik égbe?

- Uram, szólott a Bilmez Ali, szíves engedelmeddel ráérek én arra később is. Mondám neked az imént, hogy én huszonegy esztendős koromban haltam meg. Te viszont a te prófétád, Mohamed által megtanítál bennünket arra, hogy az ember élete, ha se hosszú, se rövid, harminckét esztendő. Én azt a tizenegy évet kérem vissza, amihez még jussom van. Vagyis ez idő szerint nem akarok fölszállani a hetedik égbe, hanem szeretnék lebocsátkozni a földre.

Allah föltolta homlokán a nagy nehéz turbánt és szemöldöke a patyolat után csúszott.

- Bajos dolog ez, fiam, szörnyen bajos dolog! monda, akkorát sóhajtva, hogy a szakála is rezgett bele. Amit te tőlem kivánsz, az a metempsychose dolgai közé tartozik; én pedig, mint igazhívő létedre tudhatod, nem foglalkozom lélekvándoroltatással. De rajtad valóban akkora igazságtalanság esett meg, hogy méltán követelhetsz olyan elégtételt, aminőt magad akarsz. Ügyed iratait tehát kedvező véleményezéssel átteszem, veled együtt, az indiai istenekhez, akik, remélem, mindent el fognak követni a maguk részéről, hogy elég tétessék az igazságnak.

*

Brahma, Visnu és Siva átvizsgálván a Bilmez Ali kázusát, egyet gondolt, aztán elmosolyodott. És abban a pillanatban a szegény török legény individuális léte megszűnt. De Habana szigetén, Manrique A. Lopez ültetvényében, langyos, ezüst gőzöket ringató éjszakán, kibújt a földből egy zsenge dohánypalánta.

A tudósok tudatlanok. Épp az ellenkezőjét hirdeti az igaznak. A növény érez. Sőt egyebet se tesz, csak érez. Egész alkata csupa ideg. Minden sejtjében rezegnek a világ impressziói. Érzéke annyi van, mint nekünk; ha nem több. De az érzékeknek nincsenek határai: a szín, az illat, a zamat, a hang, az érintés valamennyiben egyszerre támaszt izgalmat. És ez az öntudatlan élet édes.

A kis palánta boldogan érezte a déli nap aranyos melegét, a tropikus esők lágy zuhogását, a fehérzubbonyos szerecsen napszámosok énekét; és mikor fölserdült: a szerelem kéjét, mely virágaiban remegett. Fájt neki, mikor virágait leszakították; és fájt neki a halál is. Mert nem tudta, hogy dicsőség vár reá a halálban: szivar lesz, fönséges szivar, valódi Carvajalos, aminőt csak a Degré novellahősei szívtak.

*

A szivarból füst lett. A füstből atomok a levegőben. Láthatatlanok és súlytalanok. Alkalmasak arra, hogy vándoroljanak egyik organizmusból a másikba, míg végre letelepszenek valahol, ahol a körülmények a legkedvezőbbek. Az atomok ezeket a legkedvezőbb körülményeket Kovács Istvánban, az egri cisztercita-főgimnázium második iskolás deákjában találták meg egy nyári délután.

Nem bolygatom többet a tudományt. Úgyis annyi bolondot beszéltem már össze egyhuzamban, hogy minden okos embert meggyőzhettem tudós voltomról. Nem részletezem hát, hogy az atomok hogyan rendezkedtek össze Kovács István agyában predesztinációs erővé. Csak azt említem, hogy Kovács István még azon a délután vett egy csomó Dráma-cigarettát és rágyújtott a licium-bokorban.

Neki is csakhamar három elefánt trombitált a gyomrában, mint egykoron a szegény Bilmez Alinak. És ugyanekkor elétoppant valahonnan egy kegyetlen cisztercita, aki tüstént arra érezte indítva magát, hogy Kovács Istvánnak kiporozza a bugyogóját. De a javíthatatlan Kovács István azontúl is csak folytatta tilos experimentumait, hogy miképpen válik a keserű édessé.

Sőt a gyalázatos Dráma-cigarettáról áttért a tűrhetőbb Hungáriára, majd a Kirre és végül a Szultán-flórra. Sajnos, rajta kapták valamennyi kisérletén; és a Szultán-flór fölfedezésekor kicsapták a gimnáziumból.

Ura atyja, jómódú hevesi földbirtokos, stiftbe adta az istentelent. Kovács István e kellemetlen intézmény bajait ugyancsak dohányfüsttel igyekezett enyhíteni, amiért sok része volt a dunkliban. De végre mégis huszárhadnagy lett belőle s ekkor már senki sem szólt bele a szivarozásába.

Kovács István mindig a legfinomabb Upmanokat és Bockokat szívta. Csodálatos természeti törvény, hogy ez a két nyugatindiai cég valami titkos nexusban áll az épernayi nagy pezsgős firmákkal, de sőt a budapesti bérkocsis-ipartársulattal is. Aki Upmant és Bockot szív, szükségképpen Mummot iszik és mindig oly sietős dolgai vannak, hogy kénytelen szüntelenül fiakkeren járni.

Érthetőbb ama jeles habanai dohánytermesztők rejtelmes összeköttetése a kairói Dsanaklisz-testvérekkel, akik a világtörténet legkiválóbb cigarettacsinálói. A Dsanaklisz-testvérek gyártmányait igen kedvelik szép fehércselédek is. És itt találom meg a logikai kapcsát annak, hogy Kovács István bolondult a szép fehércselédekért, akik a Dsanaklisz-testvérek cigarettáit szívják; sőt olykor azokért is, akik egyáltalán nem szívnak semmit.

Mindez némi költekezéssel járt. A szükséges készpénzről eleinte az öreg úr gondoskodott Heves vármegyében; később pedig Hunyady Mór. De hiába, elkövetkezett az az idő is, mikor a készpénzről már nem gondoskodott senki és ekkor Kovács István hadnagy huszonkét esztendős korában főbe lőtte magát.

Legénye berohant a puffanásra. A bronztálca szélén egy félig elszítt vastag Upman-flór volt és kemény, fehér hamvából még mindig átlátszó, kék füst karikázott az ég felé.

*

- Itt vagyok, uram, szólt a Bilmez Ali, Allah trónja elé borulva.

A jó flegmatikus török isten szánakozón pillantott rá és szép fehér bajuszát ketté simítván a mennyei csibuk borostyánkő-szopókájával, ígyen itélt igazságosan:

- Fiam, a Kiszmet, a kérlelhetetlen sors, mely ellen én sem rugódozhatok, arra rendelt téged, hogy mindig a dohány legyen a veszted. Emberi törvények szerint most már igazán a pokolba kellene jutnod. De én, dohányos létemre, föl tudom fogni tragikumodat és ezennel beiktatlak téged a hetedik mennyországba.

Azzal intett a mindenható. És legott előrepült két kis pirosszárnyú szerecsen angyal. Az egyik tömött gyémántcsibukot hozott, a másik aranycsipővasban rózsaszín parazsat.

A Bilmez Ali pedig végigheveredett egy puha fehérselyem felhőkereveten és rágyújtott.