A mindentudó.

Ha budapesti lakos tetszik lenni, akkor bizonyosan méltóztatott ismerni a főtisztelendő urat. Mert nagy alak volt a boldogult. Ki nem látta őt a Vámház-körútról az Elked felé bicegni, vállán az örökös szürke plaiddel, kezében esernyőjével és borzas cilinderével! (Mert kalapot csak akkor tett ősz tüskés fejére, ha legalább is balták estek az égből.) A kékesvörös, uborkaorrú, sánta főtisztelendő úr körül igazi legendák keringtek. Az utcán mindig hangos megjegyzések kísérték. Némelyek azt mondták rá: «Ni itt megy a vén huncfut svarcgelb pap, aki a nájgebájbeli mártirokat a vesztőhelyre kísérte». Mások: «Ez az a derék magyar lelkiatya, aki gróf Batthyány Lajosnak becsempészte a kést, mellyel a vértanú összevagdalta a nyakát, hogy a bitó gyalázata elől meneküljön».

A főtisztelendő úr mindezt nem hallotta; mert siket volt. De ha hallotta volna, sem törődött volna vele, mert nem volt igaz sem az egyik, sem a másik. Igen keveset lelkipásztorkodott ő világéletében és még kevesebbet gyóntatott, mert mindig nagyot hallott és csak a kiabáló bűnöst értette volna meg. A bűnösök pedig suttognak. A főtisztelendő úr hosszú életét privatizálva töltötte el. Igen gazdag pesti patricius-család fia lévén, módjában volt életéből fél századot teljesen a tudománynak és a spriccernek szentelni.

A tudomány és a spriccer ő benne oki összefüggésben egyesültek. Tudománya kizárólag a spriccer révén szólalt meg; és a spriccer fogyasztására viszont a tudomány indította őt. A főtisztelendő úr leülvén az Elked valamelyik asztala mellé, a rövidebb lábát általvetette a hosszabbikon, állát a tenyerébe támasztotta és megitta az első, a második, a harmadik spriccert. És hallgatott, mint egy hindu fakir. A negyedik és ötödik spriccer között azonban már kezdett belőle kifelé kívánkozni a rengeteg sok tudomány. Megszólalt. Hangja, melyet maga nem hallott, ablakrengető fagótharsogás volt. Az avatatlanok rettenve pillantottak föl tányérjokról; aztán mosolyogtak, mert ez a szörnyű orgánum még elképzelhetetlen Kraxelhuber-dialektusban is szólalt meg.

Én most mindjárt beszéltetni fogom a főtisztelendő urat. De a gyöngébbek mulatsága végett nem írom át szavait erre a náthás nyelvre, mert nekem sohasem jutott eszembe, hogy nevessek az ő rossz magyarságán. Sőt úgyszólván észre sem vettem, hogy milyen rettentő módon beszél. És azt hiszem, többnyire németül értekeztünk.

- Miről akar tudni? kérdezte tőlem vagy más valami ismerősétől, aki épp közelében ült. Mi kell önnek? História, paleontológia, anatómia? Botanika, geológia, filozófia? Arisztoteles? Kant? Fichte? Schelling? Hegel? Schopenhauer? Purgstaller? Demokritosz? Az atomokról beszéljek vagy a végtelenségről? Vagy talán arra kiváncsi ön: hogyan keletkeztek az emberi nyelvek? Tessék megmondani, melyik tudomány érdekli; mert én foglalkozom valamennyivel és tudok mindent.

- Nagy szó ez, főtisztelendő úr! ordítottam a fülébe lehető halkkal, mikor először vitatkoztunk.

- Nagy szó? fagótozott az öreg. (Franc, spriccert!) Ellenkezőleg: csekélység. Én mindent tudok. Mindent. Elmondjam önnek, mi a minden?... Elmondjam, elejétől végig? Gyerekség. Ezt mind tudnia kell a művelt embereknek... Tessék hallgatni...

Most már elcsendesedett és mosolygott az egész vendéglő. Franc, az előkelő borfi, némi zavarral hozta a spriccert. A főtisztelendő úr jókorát húzott belőle, aztán immár egészen sötétkék orrára tette a mutatóujját, mint aki fontos dolog mondására készül és minden szótagot megnyomva, elkezdett harsogni:

- A tapasztalati tudományok, ahány van, csupa megfigyelés, meg csupa szisztematika. A megfigyelés még hagyján; elvégre azért van szemünk, hogy lássunk. Haj, de mit lát két szem vagy millió szem? Először is bizonyos, hogy nem a valóságot látja. Másodszor rettenetesen keveset lát. Amit Arisztoteles óta máig látott, gyermekes csekélység. Nem ismerjük teljesen a fűszálnak egyetlen egy sejtjét sem. Minden mikroszkópiumunk presbyops; minden csillagász-tubusunk myops... Das Ding an sich? Azt kiáltja ön a fülembe, hogy a Ding an sichet nem lehet megismerni?... Hát bolondnak vél engemet? Ki beszél a Ding an sichről? Tüstént a Leopoldifeldre kell vinni, akinek még olyasmin is jár az esze, hogy a Ding an sichet is jó volna megismernünk. Ez a koldus, aki Rothschild szeretne lenni. Hohó, beszéljünk egyelőre csak arról, hogy koldusság helyett milyen jó volna évi háromszáz forint jövedelem. Én elengedek minden szubtilitást, minden behatóbb ismeretet... Épp csak a legelemibb dolgokból kérnék egy csipetnyit. Például olyasmit, hogy tudjuk, miért, miképp mozdul a kezünk...

És mozdította a kezét a spriccer felé. És ki is itta a spriccert. Aztán megharagudott.

- A szisztematika? recsegett olyan hangon, hogy a vacsorálók elfeledték továbbrágni a falatot. A szisztematika? Franc, spriccert! Neveket adni a dolgoknak és aztán kategóriákat csinálni? (... Közeledünk a filozófia felé...) Hát az, kérem, egy csöppet sem komolyabb dolog a bélyeggyűjtésnél. És éppen úgy nincs se eleje, se vége, mint a bélyeggyűjtésnek. Az egyik azt mondja, hogy ismer húszezer faj ilyen vagy olyan bogarat; s a nevüket is tudja. A másik, később, már harmincezret ismer és új nevet, új családi címert ad valamennyinek. Jön a harmadik, új számmal, új vagy módosított nevekkel és csoportosításokkal. De az a bogárnemzetség, ha tudományos revueket olvasna, mosolyogva pödrené a bajuszát az efféle tudományon... Mert kategóriát csinálni a hülye gyerek is tud; kedve szerint rakja sorba a kavicsot: ez vörös, ez fehér; ez kicsi, ez nagy. Ha ezt ő cselekszi: játék, de ha akadémiai tag cselekszi: hallatlan vívmány.

A főtisztelendő úr most már igazán haragos volt és miután egy hajtásra kiitta a spriccert, ellökte magától a poharat, melyet a mosolygó Feri azonnal a söntés felé vitt, hogy teli hozza.

- A geológia? A világnak kevés mesterembere nézhet egymás szemébe olyan auguri mosolygással, mint a geológus. Igen könnyű megbosszantani őket ezzel az egyszerű kérdéssel: «Tessék megmondani, mi van a lábunk alatt?» A tudós urak erre megfelelnek holmi görög nevekkel, melyekre mindenféle rétegeket kereszteltek, - mert ők is csak kategóriákat csinálnak. Egyéb bizonyosat nem tudnak. A hangya jobban ismeri a maga zsombikját, mint mi, emberek, a mi bolygócsillagunkat fönt és lent. Fejünk fölött van a levegőég óceánja. Meddig hatoltunk föl bele? Körülbelül addig, ameddig legmagasabb hegyeink csúcsa ér. Nyolcezer-egynéhány száz méterig. A léghajósok se mehettek följebb. És méltóztatik tudni, mekkora ez a szédületes távolság fölfelé, ez a netovább? A régi lóverseny tértől az óbudai hajógyárig. Körülbelül ugyanennyit ismerünk a tengerek mélységéből. A föld legmélyebb horpadásai voltaképp csak a legmagasabb hegyek negatívjai. Az Oceán-fenék világával csak egy szál zsineg köt bennünket össze; nem látunk egyebet belőle, mint amit a véletlenség felhoz onnan; nem tudunk egyebet, mint amit a sűrűségmérő és a thermometer mutat. Ez azonban sok, csodálatosan sok, ha összevetjük azzal, amit magából a földből ismerünk. Földünk féltengelye mintegy 6,356.000 méter. Ebből ismerünk 1273 métert. Ennyi a Berlin mellett levő sperenbergi artézikút mélysége. A Foncière-palotától a Műcsarnokig. A tűkarcolás a piros tojás héján ehhez képest szédítő örvény.

A főtisztelendő úr most egy kicsit nyugodtabban vette be spriccerét.

- A tapasztalati tudományok csekélységét mutatja az is, hogy nincs az a felnőtt és iskolavégzett ember, aki fél év alatt ne ismerhessen meg bármely szakot a végeredményeiben. A tudósok persze azt mondják, hogy ez bolond beszéd; hiszen egy-egy egész élet sem elég arra. Igazuk van, ha a részletekről szólunk. Csakhogy a részleteknek nincs se eleje, se vége! A megfigyelések száma légió, minden nap új adatot hoz elő; ezért sült bolond, aki azt állitja, hogy ő mindent ismer, amit eddig kiderítettek. Míg az ember megiszik egy spriccert - (itt megmutatta a főtisztelendő úr, milyen rövid ez az időköz) - új megfigyelés történhetik Braziliában vagy a Fidzsi-szigeteken. Ignoráns valaki, amíg azt is nem tudja? Nem. Mert folytonosan ignoráns volt és az is marad örökké. Mert még az összes rezultátumok ismerete is ignorancia... Feri, noch einen G’spritzt’n, aber ohne Syphon...

E közbevetés után a főtisztelendő úr egy kicsit megpihent és három ujjával föltámasztotta az állát, mint mikor még csak az első pohár mellett búslakodik. De aztán hirtelen felrobbant, mint a bomba és már nem fagót, hanem egy óriás bombardon recsegésével harsogtatta:

- A filozófia! Svindli! Ez a legnagyobb és legszemtelenebb kategória-csinálás; definiciók, melyeknek minden szavát megint csak defineálni kellene, aztán ezeket a definiciókat is mind szavankint defineálni és így in infinitum, mert...

Gyula, a főpincér most a főtisztelendő úr füléhez hajolt:

- Kérem, ne méltóztassék akadályozni az üzletet.

Valóban megakadt már az egész üzlet. Nem evett, nem ivott többé senki. A söntésnél meg húsz cselédleány vihogott; a nagy komédiára ott feledkeztek, kezökben a sörös kancsóval. Sőt az utcáról kíváncsi fejek kukucskáltak be a függönyök felett: mi a manó, atléták vannak az Elkedben és becsületbeli ügyeket készítenek elő?

- Zahlen, mondta a főtisztelendő úr egy megpirongatott gyermek félig szégyenkező, félig kérő hangján.

Aztán fogta borzas cilinderét, esernyőjét, szürke plaidjét és kibicegett a Vámház-körútra, a háza felé. Komikus fejének szürke tüskéire rásütött a szép májusi holdvilág; az átlátszó, mély kék égen csillagok raja sziporkázott.

A főtisztelendő úr pedig megállt magában és esernyőjével kettőt-hármat suhintott, olyanformán, mintha előtte hancurozó kölyköket akarna elriasztani. És egy utolsó, nagy harsanat tört ki kebléből:

- Niksz!

A kálvinista templom ekhója hűségesen helyben hagyta:

- Niksz!

Erre aztán az öreg megnyugodva csöngetett be háza kapuján.